A harcművészet az évszázadok során a legkülönfélébb ezoterikus, filozófiai, etikai tanításokkal kapcsolódott össze. Nem pusztán arról van szó, hogy a mester szellemisége, vagy az adott kor kultúrája óhatatlanul rányomja bélyegét az egyes rendszerekre: a harcművészet gyakorlása során az ember megtapasztalja a tanításokat, és a legtöbb stílus ezért arra törekszik, hogy a mozdulatokba zárva adja át a tudást. Némelyik irányzat olyannyira összeforrt a szellemi hátterét adó tanításokkal, hogy 100 %-ig megtestesíti azokat. Az ilyen rendszerek gyakorlása egyszerre szellemi játék és időutazás, hiszen esetenként több száz éves világkép alapján épülnek fel.
Már a klasszikus közelharc rendszerek is megjelenítették a katonai arisztokrácia értékrendjét. A fegyverforgatás mestersége egyre inkább túlmutatott a test test elleni küzdelem fogásainak elsajátításán. A képzett harcos olyan tudással rendelkezett, aminél egyáltalán nem volt mindegy, hogy él, vagy visszaél vele. A ősi iskolák ezért kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a közelharc technikáinak elsajátítása mellett a fegyverforgatók szellemét és jellemét is csiszolják.
Ez a szándék ugyanúgy megfigyelhető nyugaton, mint a távol-keleten. De az európai tudomány- és gazdaság fejlődése lassan kikezdte a középkor szakrális világnézetét, a lőfegyverek elterjedése és a polgári forradalmak pedig végképp margóra szorították azt.
A távol-keleten sokkal lassabban ment végbe ez a folyamat. Ráadásul a nyugati kultúra eredményei itt nem a szerves fejlődés folyamatából fakadóan jelentek meg, hanem egy erőszakkal rájuk telepedő hatalom értékrendjét testesítették meg. A hagyományos életmód elemeinek továbbvitele a kulturális identiás megőrzésének eszközévé vált. A nyugat elsöprő gazdasági, katonai fölényével csak a szellem kifinomultságát szegezhették szembe, ami óhatatlanul is az ezoterikus rendszerek fejlődésének kedvezett. Ráadásul a harcművészetek gyakorlati jellege remek lehetőséget nyújtott arra, hogy demonstrálni lehessen a keleti szellem fölényét az anyaghoz ragadt nyugati világgal szemben.
Japánban a polgárháborúk végén beköszöntő hosszú békeidőszak, és az elzárkózás politikája módot adott rá, hogy a különböző közelharc iskolák mindenféle külső hatás, vagy társadalmi megrázkódtatás nélkül harcművészetekké, azaz az egyén tökélesedését célzó pedagógiai rendszerekké alakuljanak át. Ezek a stílusok nem annyira a lőfegyverek elterjedése, hanem inkább a katonai arisztokrácia szerepének megváltozása miatt fejlődtek ebbe az irányba. Természetesen a korábbi rendszerek is igyekeztek úgy formálni a gyakorlók jellemét, hogy az megfeleljen a harcosról alkotott eszmény kívánalmainak, azonban most ez lett az elsődleges, és a küzdelemben való kiválóság csupán az egyén szellemi tökéletességének mutatója lett.
A különböző technikák, és végrehajtásuk mikéntje egyre több mögöttes tartalommal itatódtak át. A harcművészeti iskolák filozófiai rendszerekké váltak. Az elmélet és gyakorlat szerencsésen találkozott.
A legtöbb stílus igyekszik néhány mozdulatra szűkíteni a tanítás esszenciáját – és a küzdelem során ezekből bontják ki a legkülönfélébb technikákat. E mögött az a pedagógiai megfontolás áll, hogy a tökéletesség kulcsa a magas ismétlésszám, és minél kevesebb mozdulatsort kell begyakorolni, annál több idő jut rájuk.
Ugyanakkor a harcművészeti iskolák igyekeznek minden elképzelhető helyzetre hatékony megoldást találni. Ezért lényeges, hogy olyan mozgássorokból építsék fel a rendszert, amelyek valamennyi támadásra sikeres választ adnak. Ugyanez a törekvés tapasztalható a harcművészetek szellemi hátterét jelentő filozófiai irányzatokban: olyan alapelveket igyekeznek megfogalmazni, amelyekből minden ismeret jelenség vagy folyamat levezethető – ilyen a jin és jang, az öt elem tanítása vagy a kínai órakör, stb. Egyes harcművészetek úgy vélik, megtalálták ezek harcművészeti technikákban való megtestesüléseit, és a misztikus tanítások logikája szerint építik egymásra a mozgássorokat.
Ezekben a rendszerekben a közelharc elemei túlmutatnak önmagukon: valójában az egyes alapelvek működését demonstrálják. A gyakorlás csupán arra szolgál, hogy az ember megtapasztalja, és a különböző élethelyzetekben képes legyen alkalmazni azokat. Nem pusztán arról van szó, hogy nagy nyomás alatt is képesek legyünk megőrizni harmóniánkat, és összeszedetten válaszolni a kihívásra, hanem arról, hogy minden helyzetben meg kell találni a dolgok mozgatórugóját, és azzal összhangban cselekedni. Ezek a stílusok úgy vélik, ha valaki mindig meglátja a világot működtető ezoterikus törvényeket, és nem szegül szembe velük, sose vall kudarcot.
A legtöbb problémára automatikusan reagálunk. Agyunk felismerni vél egy adott mintát, és ez kiváltja az adott helyzetben legoptimálisabbnak tűnő feltételes reflexet. A harcművészet valóban alkalmas rá, hogy a különböző problémákra hatékony választ adjunk. Ahogy a közelharc során szinte végtelen számú technika visszavezethető néhány alapmozdulatra, ugyanúgy az életben előforduló helyzetek is néhány típusba sorolhatók. Minden harcművészeti fogás megfeleltethető valamilyen konfliktus modelljének - és ez az adott szituációhoz való hozzáállásra is igaz. Ha tudatosan átgondoljuk és begyakoroljuk, hogy milyen mintákra milyen reflexekkel válaszoljunk, lényegesen kevesebb gondunk lesz.
Az évszázadok során rengeteg pedagógiai tapasztalat halmozódott fel az egyes irányzatokban, és erre építkezett a Meidzsi korszak iskolarendszere, amikor beillesztette a modern oktatás tanrendjébe a maga sajátos céljainak megfelelően átalakított harcművészeteket. A XXI. századi európai iskolarendszernek a jelenkori szempontokat figyelembe véve kell újragondolnia a harcművészetek szerepét az oktatásban.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
