A harcművészeteket nem azért alkották meg, hogy csiszolják a tanulók jellemét, vagy azért, hogy a gyakorlás révén ezoterikus képességekre tehessen szert az ember. Ezeket a technikákat katonák számára – azaz adószedőknek és testőröknek – fejlesztették ki, hogy hatékonyabban tudják végezni a munkájukat.
A küzdelmeket legtöbbször a méretkülönbség dönti el, és valljuk be, nem mindenki születik két méter magas viking harcosnak. Persze a kisebb ember is szeretne életben maradni, és emiatt előtérbe kerültek a küzdelem egyéb elemei: az időzítés, a távolság, az agresszió, az életpontok támadása, és a testmechanika. Mindenki azzal főz, amije van.
A harcművészet azoknak a technikáknak a rendszere, amellyel a kisebb ember legyőzheti a nála nagyobbat és erősebbet. Ennek semmi köze az önvédelemhez: az agresszor kezében ugyanúgy működik – sőt a váratlan lerohanás, a meglepetésből származó előny mindenképpen a támadó malmára hajtja a vizet. Amikor harcművészeti technikákat, esetleg valós szituációkat elemzünk, hajlamosak vagyunk elkövetni azt a hibát, hogy a harcművészetekkel kapcsolatos elképzelésünket, elvárásainkat, fogalomrendszerünket, kivetítjük az adott helyzetre. Pedig ilyenkor kizárólag a történteket érdemes elemezni: ki, melyik pillanatban hogyan reagált – esetleg mivel lehetett volna még növelni az esélyeket, vagy elkerülni a veszélyt. Az, hogy ki milyen kulturális háttérrel, szemléletmóddal gyakorol, ebben az esetben teljesen lényegtelen.
A mai videón klasszikus önvédelmi helyzetet láthatunk. A két fél közti méretkülönbség (00:01) indokolja a folyamatos távolságtartást (00:01, 00:03, 00:04, 00:08, 00:10), a kis ember láthatóan igyekszik elkerülni a pofozkodást. A támadó terel, magabiztosan lopja a távolságot, egy-egy félig elindított akcióval (0:04, 00:11) igyekszik felmérni a másik várható reakciót, mielőtt lezavarná az első ütést. Annyira biztos a győzelmében, hogy minden létező hibát elkövet: előre jelzi a támadást (00:12), kibillen az egyensúlyából (00:12), és teljesen leengedi mind a két kezét (00:13). Csakhogy az ellenfél egyáltalán nem úgy reagál ahogy várta. Először is nem szalad el, hanem bevállalja a bunyót. Másodszor: ezúttal is kitér, de most ütőtávon belül maradva, lefelé (00:19). Harmadszor: a talajról nekirugaszkodva, teljes testét beleadva, halálpontosan üt (00:20). Érdemes megfigyelni, hogy a kis ember – bár a támadót leteríti az ütése – nem marad ott, hanem azonnal kimozog a veszélyzónából (00:13). Természetesen nem áll neki emberkedni, hanem nyugodt magabiztos léptekkel elhagyja a terepet (00:17) – ahogy kell.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
