Joe R. Lansdale-t még Tótisz András, a karate krimi megteremtője fedezte fel, és vezette be a magyar piacra. Emlékszem, milyen boldogan mondta, hogy végre talált egy harcművész szerzőt. „Nagyon jó karatés lehet – bizonygatta –, abból látszik, amilyen jól ír.”

Lansdale-t könyveit szeretem, de egyáltalán nem érdekelt, hogy jól bunyózik-e, vagy sem. Azután pár éve részt vettem egy Will Higginbotham szemináriumon, ahol a mester mutatott egy szellemes megoldást, majd büszkén hozzátette: „Ezt Joe Lansdale-től tanultam.” Ekkor jöttem rá, hogy Tótisz Andrásnak igaza volt: Lansdale tényleg jó harcművész lehet.

Lansdale hősei nem pusztán tökösek, hanem harcművészek. Alapvetően ez a szellemiség és értékrend határozza meg őket, ami bőven túlmutat azon, hogy ki milyen kemény vagy egyenes. Az ő számára a harcművészet nem a bunyóról szól: jóval több annál – olyan eszköz, aminek révén az ember megtalálhatja a helyét a világban. Az Elveszett visszhangok című regényben Tad, az elhízott, piás, Shen Chuan mester így kezdi oktatni újdonsült tanítványát:

 „– Mindig is lesz, ami megingat, a trükk azonban abban áll, hogy soha ne lengj ki annyira, hogy ne tudd visszanyerni az egyensúlyodat. Ezt jelenti a mesterkedés. Nem azt jelenti, hogy soha nem inogsz meg, hogy nem vagy állandóan próbának kitéve, de tudni fogod, hogyan viselkedj, ha vihar van.

  – Na és akkor mi van, ha az egyensúly végképp el van baszva? Mint ahogy látja, engem se rögzítettek jól, el is estem, felkelni meg már nem bírok.

  – Fel tudsz. Mindig fel tud az ember kelni. Fizikai értelemben néha talán nem, mentálisan, érzelmileg viszont mindig.

  – Meg ne sértődjön, de erre nem épp maga a legjobb példa.

  – Igazságod vagyon. De változtak a dolgok, ami engem illet. Legalábbis azon vagyok, hogy változtassak. Része lehetsz ennek te is. Értem, meg saját magadért. Érdekel a dolog?

  – Nem tudom.

  – Ne felejtsd el, hogy te jöttél ezzel hozzám.

  – Igen, de egy eufórikus időszakban.

  – Az emberek azt hiszik, a boldogság valami örökké tartó dolog. Holott egyensúlyozó cselekmények sorozata. Ha most talpra állnál, amit jelen pillanatban túlzottan nem ajánlok, nem lennél kiegyensúlyozott.

  – Mert nem tudom, hogyan kell megállni a lábamon?

  – Nem. A karate-alapállás, a béklyózott ló-alapállás, meg az összes ilyesmi egy baromság. Ha megállnál, folyamatosan az egyensúlyt keresnéd. Arról beszélek, amikor valaki ész nélkül áll ott, érted, csak lógicál. Ha valaki így csinál, folyamatosan egyensúly-keresésre kényszerül. Ezt csináljuk mindannyian. Fokozatosan. Áll az ember az egyik lábán, kifárad, áthelyezi az egyensúlyt – ez az oka annak, hogy állandóan keresni kell, s újra meg kell találni. Ugyanez a helyzet, ha az életről a szó. A boldogság titka: újra meg újra meg kell találnunk az egyensúlyunkat.

  – Ez amolyan Zen-dolog?

  – Nem. Ez amolyan Tad-dolog. Ezt tanította nekem a tanárom. Mesterem, akitől a harcművészetet és az élet művészetét tanultam. Ő aztán kiegyensúlyozott volt. Rágott sok szart. Egyszer, amikor azt hittem, kiegyensúlyozott vagyok, és jött a szar, akkor jöttem rá, hogy a felét se tudom annak, amit ő tud. Azzal együtt volt idő, amikor még igenis tudtam ezt-azt.

  – Tudna tanítani engem?

  – Arra tudlak megtanítani, amit meg is akarsz tanulni. Mialatt én is újra tanítom önmagam. Érdekel?

  Harry belekortyolt a kávéjába.

  – Fájni fog?

  – Néha. A fájdalom, tudod, az élet jelzőműszere.

  – Lehet, csak én nem tudom, mennyire elevenen akarom érezni.

  – Most hogy érzed magad?

  – Nem valami jól.

  – Épp most válaszoltál a saját kérdésedre.”

(Rákócza Richárd fordítása)

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.