A tai chi chuan (más átiratban: taijiquan) a harcművészetek neuralgikus pontjai közé tartozik. Egyesek szerint hatékony egészségőrző torna, mások szerint mozgásművészet, vannak, akik a világmindenséggel való egyesülés rendszerének tartják, megint mások az évszázadok során csiszolódott önismereti módszernek, és akadnak, akik szerint az egyik legmagasabb szintű önvédelem. Na, ez az a pont, ahol az őszinte pofonokon edzett full contactosoknál rendszerint elszakad a cérna.

A tai chi lágy, könnyed, hol lassan úszó, hol dinamikus mozdulatsorait valóban nehéz összefüggésbe hozni a küzdelemmel. Tegyük hozzá, a tai chi épp ennek köszönheti a népszerűségét. Végre egy olyan harcművészet, ahol nem kell izzadni, nincs fájdalom, és a csonttörő ütéseket, rúgásokat, kék foltokat mély meditációval, és könnyed mozdulatokkal lehet helyettesíteni. Valljuk be, ez minden bölcsész vágyálma, különösen, hogy a tai chit gyakorló nyugatiak arcán legtöbbször ott tükröződik a minden földi gondon való felülemelkedést jelző, megbocsájtó mosoly.

Ráadásul a tai chi univerzális csodaszer: ugyanolyan jó fiataloknak, mint öregeknek, betegeknek és egészsé-

geseknek, férfiaknak és nőknek. Megerősíti azokat, akik fizikailag gyengék, és kilágyítja a súlyos kötegekké gyúrt izomrostokat. Ráadásul gyönyörű, színes selyempizsamákban lehet gyakorolni. Laza, fiatal lányoknak különösen jól áll.

A tai chi harcművészeti részét rendszerint a lökő kéz gyakorlatokkal azonosítják, holott ennél jóval sokoldalúbb a dolog. Többek közt az életpontok támadásának rendszere is a tai chiból ered. A dim mak vagy kyusho szellemi háttere a kínai orvoslás elméletében gyökeredzik. Úgy vélik, ha bizonyos pontok támadásával elzárják a testet működtető energiaáramlás útját, akkor összeomlik a szervezet működését biztosító energetikai rendszer, ami eszméletvesztéshez, vagy akár halálhoz is vezethet. Mindez tökéletesen illik a tai chi szemléletéhez, amely a világegyetem energiájának a küzdelemben való felhasználására törekszik.

Mindenesetre a tai chira jellemző, elvezetésekre, feszítésekre, lökésekre épülő páros  gyakorlatok a legtöbb esetben nagyon jók arra, hogy némi önbizalmat csöpögtessenek elhízott programozókba, és negyven kilós, szemüveges bölcsészlányokba, de egy utcai helyzetben nem igazán ezeket ajánlanám.

A tai chi bemutatókon rendszerint kedves öregurak hajigálnak jobb sorsra érdemes értelmiségieket, esetleg belső erős képességeikkel, mentális hatalmukkal szédítik a nagyérdeműt.

Ehhez képest a mai anyag nagyon más képet mutat a tai chiról. Chen Bing odaáll a nála nagyobb, tapasztalt birkózóval a ketrecbe, és tai chi technikákkal győzi le az mma-s srácot (00:02, 00:22, 00:34, 00:43, 00:49, ). Ez bizony akkor is nagyon más, mint a szokásos tai chi bemutatók, ha nem tétmeccset vívnak. És az ember minden eddigi tapasztalata ellenére mégiscsak elkezd gondolkozni azon, hogy a tai chi talán mégis harcművészet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.