– Két dolgot tudunk biztosan – folytatja Barna. – Az egyik, hogy meg kell keresnünk valamit a Budavári Palota területén. A másik, hogy este megnézzük az Operában a Traviatát. A Budavári Palotában két múzeum található: a Nemzeti Galéria és a Budapest Történeti Múzeum. Esetleg bekeverhet a Hadtörténeti- vagy a Patika Múzeum. Talán a Mátyás templom, de ez nem valószínű. Mindegyikről részletes alaprajz kell, az összes szinttel, teremmel, kijárattal, és természetesen a kiállítások anyagával. Valamennyire muszáj képben lennünk. Lehet, hogy egy motívumot kell keresni, de kérdezhetik azt is, hány vészkijárat van az épületben.

 – Oké, enyém a Budapest Történeti – sóhajtja Kálmán megadóan.

Barna bólint.

– Marko, tied a Mátyás templom és a Patika Múzeum. Stefi?

– Maradok a Hadtörténetinél.

– Rendben – feleli Barna. – Én már letöltöttem a Galéria anyagát, úgyhogy az az enyém.

Mondjuk ez elég egyértelmű volt. Mindig a csapatvezető vállalja a legnehezebb részt a melóból. Azután valami szöget üt a fejembe.

– És én? – kérdezem. – Kimaradtam a szórásból?

– Ugyan már – mosolyog Barna. – Tiéd az Opera. Ja, és ha már úgyis benne vagy, járd körül a Traviata keletkezését, forrásait, a szereplőket, a karmester meg az énekesek eddigi pályafutását, szóval mindent, ami érdekes lehet.

A kurva életbe! Mondtam már, hogy két dolgot utálok? Igen, a komolyzenét és a romantikát.

*

Az ebéd a szokásos szertartásossággal zajlik. A tizedikesek szolgálnak fel, mint rendesen. Ezen mindenki átmegy tizedikes korában. A tizedik évfolyam tanulmányi szempontból viszonylag laza lenne – ilyenkor kell letenni az első nyelvvizsgánkat, ami azt jelenti, hogy alaposan ráfekszünk az adott nyelvre, míg a többi tárgyból gyakorlatilag csak szintfenntartás van –, de a napi két órás kőkemény konyhaszolgálat Joseph bá’ keze alatt jó néhány lapáttal rátesz a dologra. Mondjuk, legalább viszonylag jó rálátásunk lett a gasztronómiára. További előnye a dolognak, hogy ha kirúgnak innen, bármelyik I. osztályú étterembe elmehetek pincérnek.

Már a desszertnél tartunk. Ma somlóit kapunk, a délelőtti úszásedzés után ránk is fér. Egyetlen baja a mai ebédnek, hogy rendesen elpilledtem tőle. Látom a többieken, hogy ők is.

– Kávét? – javaslom.

Valamennyien bólintanak. Intek Bálintnak, aki az asztalunknál szolgál fel. Abban a pillanatban odajön hozzánk.

– Öt latte machiatót kérek.

Pár perc múlva megérkezik a kávénk. Jártam már egy-két helyen, többek közt Bécsben és Velencében is, de az itteni az egyik legjobb, amit valaha ittam. A kávészemeket frissen pörkölik, a tejhab is tömör, krémes, amilyennek lennie kell.

– Köszönöm – biccentek oda Bálintnak, aki szellemként tűnik el. Feltépem a papírzacskót, és a tejhab tetejére szórom a cukrot. Megismétlem a másik zacskóval is. Elbűvölve figyelem, ahogy a sötétbarna kristályok átdolgozzák magukat a tejhabon, majd lassan lekanalazom a legfelső réteget. Ez kifejezetten az én játékom, a többiek nem vacakolnak ennyit a kávéjukkal. Marko például minden nélkül issza, a többiek meg villámgyorsan összekeverik, és kortyolgatni kezdik a sajátjukat.

Mire az utolsó cseppet is lenyelem, ismét teljes fordulatszámon pörög az agyam. Asztalt bontunk, visszamegyek a szobámba, és még egyszer átfutom a francia anyagot. Több mint négyszáz kifejezést vettünk ebben a félévben. Úgy döntök, bemelegítésnek elég lesz átmenni az első százötvenen. Felsétálok a számítógépes terembe, keresek egy szabad gépet, és letöltöm a féléves szóanyagot.

Átmegyek a tanulóba. Kálmán és Stefi már várnak. Jó ez a hely, nem egybenyitott, hatalmas tér, hanem számos félig zárt bokszra van osztva, így akkor se zavarjuk egymást, ha valamit meg kell beszélni. Barna és Marko egész biztosan valamelyik szomszédos beugróban nyúzza a törit. Amikor idekerültünk, Marko volt a leggyengébb pont a csapatban. Ő a Délvidékről jött, és egy többnyelvű gyerekotthonban nőtt fel. A reáltárgyakból rakétaként haladt, de a magyarral, törivel komoly gondjai voltak. Akkori nevelőtanárunk, Pista bá’ gyorsan rájött az okára: Marko ugyan tud magyarul, de annyira nem, hogy pontosan megértse a tankönyvek szövegét. Abban az évben végig rezgett a léc, de bent maradt. Barna azóta is rendszeresen átmegy vele az egyes anyagrészeken. Amúgy Markóra ragadnak a nyelvek, bár ő ezt egész másként éli meg. Ahogy egyszer mondta: „Én egyetlen nyelven se tudok igazán.” Állandó gondban van, hogy pontosan azt mondja-e, amit akar. Erről ugyan csak egyszer beszéltünk, de azóta tudom, mindannyiunknál keményebben dolgozik, hogy itt lehessen.

Kálmánék helyzete legalább tiszta: franciából kell elkapni őket. Az én módszeremmel haladunk. Az elmúlt napokban mindenki átvette a félév szóanyagát. Most ellenőrizzük, kiben mi maradt meg. Kiosztom a lapokat, és nekiállunk. Hatvan percet adok magunknak. Feszes a tempó, de dolgozatírásnál még ennél is nagyobb a nyomás. Azt már mindannyian megtanultuk, hogy ilyenkor egyedül a feladat létezik. Első menetben azokat a kifejezéseket írom be, amelyekben száz százalékig biztos vagyok. A következő körben jönnek a problémásabb szókapcsolatok. Tökéletes csöndben dolgozunk: csupán a tollak percegését lehet hallani. Amikor megszólal az órám, leteszem a Mont Blanc töltőtollamat az asztalra. Kiosztom az ellenőrző lapokat, és villámsebesen átmegyünk a dolgozatokon. Mindenki a magáét javítja: beikszeljük az elrontott sorokat. Rendesen benne járunk a délutánban, mire befejezzük. Visszarongyolok a szobámba, rendet rakok, majd előveszem a porszívót. Tizenkét négyzetmétert mondhatok a magaménak, úgyhogy portörléssel együtt is végzek fél óra alatt. Hétvégeken az ablakmosás miatt kicsit tovább tart. Az ajtaja előtti folyosórészért mindenki maga felel. Szombatonként rendezünk közös nagytakarítást.

Lassan ideje vacsorához készülődni. Lezuhanyozom – a délutáni hajtás és a takarítás azért megizzasztott –, majd előveszem a sötét Armani öltönyömet. Boss inget választok hozzá, és egy matt nyakkendőt. A Gucci papucscipőm mellett döntök. Megfésülködöm, és gyors pillantást vetek az órámra.

 Az étkezőben most hosszú asztalsorok várnak, mint a hasonló jellegű pingvintalálkozókon általában. Az ajtóban a végzősök irányítanak mindenkit a helyére – a karácsonyi partit hagyományosan ők szervezik. Emlékszem, az első alkalommal a torkomban dobogott a szívem. Akkor még minden új volt, és megfeszített munkával is alig tudtuk teljesíteni az elvárt ponthatárokat. Hirtelen zúdult ránk minden: az akkor szinte elképzelhetetlen gazdagság és az ugyanilyen valószínűtlen követelmények. A karácsony a gyerekotthonban mindig valamiféle csodát jelentett, tortaesőt, a különféle szervezetek által ránk zúdított holmik özönét. Fogalmam se volt, mire számíthatunk ezen a csodálatos helyen. Igazából nem tudom már, mit vártam, de biztos valami nagyot, fényeset.

Ahogy egyre jobban megtelik a terem, erősödik a zsongás. Az elsőévesekre pillantok – ugyanolyan izgatottan fészkelődnek, mint mi annak idején. Vannak dolgok, amelyek sohase változnak. Amikor már mindenki a helyén ül, bevonulnak a tanárok Misi bá’val, az igazgatóval az élen. Elfoglalják a helyüket, és utána megszólal a gong. Mély hangja betölti a termet.

Misi bá’ feláll, és késével finoman megkocogtatja a poharát. Megvárja, míg sűrű csend telepszik a teremre.

– Üdvözlök mindenkit ezen a szép, karácsony estén – kezdi. – Örömömre szolgál, hogy itt, az „A” szárnyban pillanatnyilag úgy néz ki, mindenki teljesíteni tudja a félévi követelményeket…

Az „A” szárny mi vagyunk, a fiúszakasz. A „B” szárny, a lányoké szintén itt fekszik az Alapítvány területén, de kerítéssel elzárt, tőlünk teljesen szeparált részen. Csak az utolsó két évben vannak koedukált foglalkozások, egy erre külön kijelölt épületben, de a tizenkét-tizenharmadikosok sohasem beszélnek ezekről. Az alsóbb évfolyamosokkal semmiképp sem. A lányok számunkra – legalábbis egyelőre – nem léteznek.

(Folyt. köv.)