ELŐZMÉNY - A Siebenkreuz Alapítványnál ötfős csapatokban tanulnak a srácok. Mindent megkapnak, de ezért folyamatosan hozni kell az elvárt szintet. A szabályok kemények: ha egyvalaki kihull, az egész csoport megy. Geriék csapatában az egyik srác balesetet szenved, és nem tudja folytatni a sulit. Mégis maradhatnak, ha bevesznek egy új embert maguk közé.

Egy lányt. 

***

Megköszörülöm a torkom, hogy magamra vonjam a figyelmet.

– Szóval? – kérdezem.

– Ööö… igen – simít végig a haján Kálmán szórakozottan. – Szóval mi a 108-as szoba vagyunk, és ha kinyitom az ablakot, és kilógatok rajta valamit, akkor le tudod lépni a tetőn, hogy mikor kerülsz a 312-es fölé. Így könnyebb lesz.

– Hogyne – bólintok epésen. – Amúgy a 312-es szoba a homlokzati szobortól jobbra eső első ablak, ha jól láttam a tűzrendészeti térképen. Talán az is megfelelő viszonyítási pont lehet.

– Viszont fent voltunk a tetőn – veszi át a szót Stefi. – És nem fogod elhinni: az egész egyetlen hatalmas tetőkert. Ráadásul a hidegre való tekintettel attól se kell félni, hogy túl sokan nyüzsögnek odafent. Viszont semmit se láttam, amihez megbízhatóan oda lehetne rögzíteni a kötelet. Mondjuk, kőpadok futnak a mellvéd mellett körbe, szóval, ha valaki rendesen kiékeli magát, akkor nem elképzelhetetlen a dolog. De eléggé húzós lesz.

– Oké, már csak azt kell megoldani, hogy senki se legyen a szobában, amikor leereszkedem – szúrom közbe. – Különben elég snassz lesz a helyzet.

– Ez a legjobb az egészben! – mondja Kálmán lelkesen. – Este kilenctől filmvetítés lesz a konferenciateremben. Ami azt jelenti, hogy legalább kilencven percünk van arra, hogy elvégezzük a feladatot.

Elgondolkozom. Valakik nagyon a kezünkre játszanak… túl sok a szerencsés véletlen. Valószínűleg nem csupán a mi kiképzésünkről van szó: meg akarják tanítani a felsőbb éveseknek, hogy a sikeres akció után sem lanyhulhat az ember figyelme. Ugyanakkor nagyon nem szeretném, ha a 312-es szoba lakói rájönnének, hogy mi fűtöttünk alájuk. Attól tartok, nem egyszerűen a titokzatos tárgy megszerzése a tét: meg kell akadályoznunk, hogy visszaszerezzék tőlünk azt a valamit. És ha jól ismerem Misi bá’t, lesz még egy-két váratlan csavar ebben a történetben.

– Rendben, csak az a gond, hogy nekünk is ott kell lennünk a filmvetítésen – mutatok rá. – Nem lenne nagy művészet összerakni, mi történt, ha éppen mi hiányoznánk a nézőtérről.

Ez láthatóan szöget üt a többiek fejébe is. Egyértelmű, hogy ott kell ülnünk a nézőtéren, mint ahogyan az is, hogy valamiképpen meg kell lépnünk onnan egy időre. Ezt pedig elég nehéz megtenni észrevétlenül egy moziteremben.

– Miért nem tesztek róla, hogy folyamatosan járkáljanak az emberek? – kérdezi Natalia.

– Mi van? – mordul rá Stefi.

– „A golyó nem gurul sík terepen. Ahhoz, hogy guruljon, lejtőre kell tenni” – idézi a lány Szun cut, a kínai hadművészet klasszikusát.

– Szuper – húzza el a száját Stefi. – És hogyan képzeled?

– Például ezzel – feleli Natalia, és odadob neki egy orvosságos üvegcsét.

– Ez mi? – kérdezi Stefi gyanakodva.

– Keverjétek a narancslébe vacsoránál. És ha javasolhatom, ne igyatok belőle.

*

Ami azt illeti, egész jól megoldottuk a dolgot. Hozzá kell tennem, hogy a svédasztal komoly segítséget jelentett. Lenyúltuk a narancsleves kancsót, töltöttünk magunknak egy keveset, és felturbóztuk a maradékot. Senki se vette észre. Pár perccel később már ott arénázott az egyik tizedikes arc, hogy miért nyúltuk le a narancslevet. Elnézést kértünk, és átengedtük neki az egészet.

Vacsora után kis időre visszavonulhattunk a szobáinkba, hogy azután háromnegyed kilenckor elfoglaljuk helyünket a vetítőben. Pillantásom végigfut a többieken. Két tizenkettedikes kivételével mindenki itt van, de ők nagy valószínűséggel a harmadik emeleti folyosót őrzik. Akármit tartalmazott is Natalia titokzatos orvosságos üvege, egyelőre még nem fejtette ki jótékony hatását.

Megkezdődik a film. Peregnek a jelenetek. Szeretem a műfajt, de most nem tud lekötni a történet. Szinte ötpercenként nézem az órámat. Ahogy fogy az időnk, egyre jobban összeszűkül a gyomrom. Úgy döntök, ha egészkor se történik semmi, nem várok tovább, kimegyek.

Azután a negyvenhetedik percben végre megtörik a jég. Feláll az első ember, és sietős léptekkel megindul a kijárat felé. Csak azt furcsállom, hogy amikor kimegy, nem vetül a folyosóról a terembe a fény. Két percen belül követi egy másik. Senki se fordul utánuk. Mindenki a vetítővászonra mered. Várok még egy kicsit, és utánuk indulok. Bízom benne, hogy egyikük se jön szembe odakint.

A folyosón félhomály fogad. Valaki kiiktatta a világítást ezen a szakaszon. Hátramegyek a tűzlépcsőhöz, és felkapaszkodom a tetőre. Valósággal mellbe vág a csikorgó téli éjszaka. Idefent süvít a szél. Körülnézek, de nem látom Nataliát, pedig úgy beszéltük meg, hogy ő biztosít, amíg lemászom a 312-esbe. 

(Folyt. köv.)