Aztán váratlanul megoldódik a kérdés. A mind hangosabb veszekedést elfojtott nyögés, hördülés szakítja meg, majd egy becsapódó ütés eltéveszthetetlen puffanása üti meg a fülemet. Odafent egyértelműen eldurvultak a dolgok. Ha Natalia arra játszott, hogy magára vonja a figyelmet, sikerült neki. Óvatosan felhúzódzkodom, és belesek a teraszra. A torkomba ugrik a szívem. Natalia a földön hever. Két sötét árny hajol fölé. Az egyik láthatóan összegörnyed a fájdalomtól.

– Erre most mi szükség volt? – förmed rá a másik.

– Baszd meg, nem téged vert tökön – mordul rá a társa. – Csak azt kapta a kis kurva, amit megérdemelt. A legszívesebben itt helyben megcsinálnám, hogy tudja, hol a helye.

– Megőrültél?

– Éles helyzet van, vagy nem? – kérdez vissza a görnyedt, miközben kicsit kihúzza magát. – Most hiába rinyál… ezek a szabályok. – Bakancsa orrával a földön fekvő lányba rúg. – Ne aggódj, nem fog tiltakozni.

Natalia nem reagál a rúgásra. Nesztelenül felkapaszkodom a peremre. Csigalassúsággal mozgok, hogy észre ne vegyenek. A hirtelen mozdulatok odakapják a tekintetet, de ha kellőképpen lassú az ember, komoly esély van rá, hogy nem figyelnek fel rá. Különösen így, félhomályban.

– Hülye vagy – mondja bizonytalanul a másik. – Azt se tudjuk, mit keresett itt. Lehet, hogy csak feljött kiszellőztetni a fejét. Ha így van, nagyon megszívhatjuk.

– Ugyan már. Mi a fenének jött volna ide? Nem látod, hogy minden egybevág? Ez a kis kurva került Barna helyére. Biztosan megszerezte valahogy a cumót. A fülesünk szerint itt kellett átvennie. Tutira itt van nála valahol.

A fickó lehajol, hogy átkutassa Nataliát. Nem finomkodik. Miközben kiforgatja a zsebeit, alaposan végigtapogatja.

– Nem találom – morogja. – Gyere, szedjük le róla a ruhát. Bárhova eldughatta… és ha nem kerül elő a dolog, a hideg egész biztosan megoldja majd a kis ribanc nyelvét.

Nekilátnak. A lány felnyög, ahogy lehámozzák róla a pulóverét. Teljesen elmerülnek a munkában, észre se veszik, hogy már ott állok mögöttük. Összpontosítok, tudom, hogy most nem mehetek bele egy hosszú bunyóba. Ezek ketten vannak, Nataliára nem számíthatok. Villámgyorsan ki kell végeznem őket.

Elsőnek a vonakodó fickót célzom meg. A másik már kapott egyet, ami vélhetőleg lelassítja egy kicsit. Hatalmas ütést mérek a srác tarkója alá. Merev lábbal esik össze. A másik megpördül, de félig se sikerül szembefordulnia velem, mikor a könyököm a halántékába csattan. Kitekeredett tagokkal nyúlik el a földön. Szemügyre veszem őket. Nem Jovan csapattársai, két tizenkettedikes arc. Ezek szerint többen vagyunk a játszmában, mint hittem.

Natalia fölé hajolok, élesztgetem. Úgy tűnik, kezd magához térni, mert a mutatóujjával a szemem felé szúr. Elkapom a fejem és megragadom a csuklóját:

– Állítsd le magad! – sziszegem. – Geri vagyok. Fel tudsz állni?

Lassan bólint. Segítek neki talpra kecmeregni. Visszatámogatom a lépcsőházba. Nem fest túl jól: a szeme dagadt, a ruhája tépett. Mostanra, úgy tűnik, kiszállt fejéből a kábulat.

– Menj a szobádba és hozd rendbe magad – mondom. – Én megpróbálok visszajutni a vetítőbe. Remélem, még tart a film. Holnap találkozunk.

Berakom a liftbe, megvárom, míg összezáródik mögötte az ajtó, aztán megindulok a konferenciaterem felé. Közben a történteket emésztem. Természetesen mindannyian tudjuk, hogy az Alapítványnál az utolsó két év a legdurvább, de eddig fogalmam se volt arról, hogy a felsőbb évesek ilyen keményen játszanak. Most jön ki rajtam az előbbi izgalmak hatása. Az adrenalintól remeg a kezem. Megállok a lépcsőfordulóban, mélyeket lélegzem, igyekszem összeszedni magam. Teljesen meg kell nyugodnom, hiszen csak akkor van értelme az egésznek, ha Jovanék nem sejtik, ki látogatta meg a szobájukat.

Megigazgatom a ruhámat, és tovább megyek a konferenciaterem irányába. Ezt a folyosószakaszt még mindig félhomály borítja. Odabentről kiszűrődnek a film hangeffektjei. Gondolatban felírom, hogy majd el ne felejtsem kockáról-kockára elmondatni a cselekményt a többiekkel. Hirtelen eszembe jut, hogy még nem is tudom, mit kellett elhoznom a 312-esből. A zsebembe nyúlok.

Egy mobiltelefont tartok a kezemben.

Január 25.

Egész jól megúsztuk a tegnapi napot. Még több mint fél óráig tartott a film, miután visszaértem a vetítőbe, és mindvégig elég nagy volt a mozgás. Persze alig vártam, hogy visszamehessünk a szobánkba. Amikor Markóval becsuktuk magunk mögött az ajtót, alaposabban szemügyre vettem a zsákmányt. Nem volt különösebben drága vagy olcsó: a legközönségesebb, középkategóriás modell. Átfutottam a telefonkönyvet, a kapott és küldött SMS-seket, hátha lesz valami, amin elindulhatok, de hiába. Semmit se találtam benne. Vagy kitöröltek belőle minden adatot, vagy – és ez tűnt valószínűbbnek – pusztán kapcsolattartásra szolgál a készülék. Ebben az esetben viszont csak egyet tehetünk: várnunk kell, amíg megszólal.

Szívem szerint alaposabban belemásztam volna a memóriakártyájába, csakhogy rá kellett jönnöm, hogy sem a telefonszámot, sem a PIN kódját nem ismerem. Ki se kapcsolhattam. Szerencsére az akkuja lemerülésétől sem kellett tartani, mert Stefi töltője kompatibilis volt vele, de azért idegesített, hogy semmit se tudunk kezdeni a készülékkel. Persze valószínűleg valaki valamikor hívni fog, de hogy ki lesz, és mit akar, arról halvány sejtelmem sincs.

© Friss Krisztina

(Folyt. köv.)