Csupán egyetlen dolgot csinálhattam, és erre még lefekvés előtt sort kerítettem: átállítottam a készülék csengőhangját ugyanarra a dallamra, mint az én telefonomé. Mivel nem tudhatom, mikor csörgetnek meg, igyekszem minimalizálni a lebukás veszélyét.

Meglepően frissen ébredek. Felverem a többieket, gyorsan fürdünk, és lemegyünk reggelizni. Az étkezőben eléggé vegyes a kép. A tizedikesek, akik tegnap sikeresen lenyúlták a narancslevet, falfehér arccal ülnek az asztaluknál, és üres pirítóst esznek teával. A két tizenkettedikes, akiket tegnap megborítottam a tetőn, szintén nincs túl jó bőrben. Az, amelyiket hátulról ütöttem le, egész jól elvan, azonban a társa, akit halántékon kaptam, rendesen feldagadt. Egyáltalán nem sajnálom. Amikor találkozik a pillantásunk, nem villan meg szemében a felismerés szikrája, aminek őszintén örülök. Gondolom, előbb vagy utóbb biztosan leesik nekik, hogy valószínűleg közülünk nyomta le őket valaki, de nem lehetnek száz százalékig biztosak a dologban. Persze ha igen, akkor se fognak ugrálni.

Jovanék viszont láthatóan feszültek. Gyanakodva méregetnek mindenkit, igaz, elsősorban a felsőbb éveseket. Odabiccentek Jovannak, azután tovább beszélgetek Markóval. Semmi kedvem túlzásba vinni a jópofizást. Nem akarom, hogy gyanút fogjon, másrészt még túl élénken él bennem a tegnap kapott pofon. Azt, hogy közben törlesztettem, inkább megtartanám magamnak.

Nem kapkodom el a reggelizést, elég kemény nap vár ránk. Tempósan, megfontoltan termelem be egyik szendvicset a másik után. A kávé természetesen borzasztó, viszont meleg és édes, most csak ez számít. Szedelődzködünk, amikor megcsörren a zsebemben a telefon. Egy hosszú másodpercre lefagyok, azután előveszem, és a fülemhez tartom.

– Szia! Ki vagy?

– Ha egy van, tudod ki, ha több van, találd ki – feleli köszönés helyett egy morcos lányhang. – Reggeli után beugranék hozzád, hogy megbeszéljük a továbbiakat.

– Szuper! Mindjárt ott vagyunk – mondom, és kinyomom a készüléket.

Ahogy elrakom, a pillantásom találkozik Jovan gyanakvó tekintetével.

– Ideadnád egy percre a telefonodat? – mondja. – Én fönt felejtettem az enyémet.

– Itt van – válaszolom, és odadobom neki. Gyakorlott mozdulattal kapja el a levegőben. Ujjai gyanúsan hosszan matatnak a billentyűzeten: gondolom, belenéz a telefonkönyvembe, hogy valóban az én mobilom-e. Lezavar egy gyors hívást, azután visszanyújtja a készüléket:

– Köszi, életmentő volt.

– Szívesen máskor is – felelem. Tudom, mostantól már nyugodtan elővehetem a jelenlétében a másik telefont is. Ezt a csengőhangot biztosan megjegyezte. Annak is megvan a hátránya, ha valaki nagyon jó.

Visszazúzok a szobánkba. Natalia már ott van, a múltkori helyen ül az ágyon. Erős sminket és napszemüveget visel, gondolom azért, hogy álcázza a tegnap kapott pofon nyomait. Egész jól oldotta meg, csak azért tűnik fel a dolog, mert ott voltam. Láthatóan otthonosan érzi nálunk magát. Határozottan emlékszem, hogy kulcsra zártam az ajtót, de nem teszek megjegyzést a dologra.

– Jobban vagy? – kérdezem köszönés helyett, és behúzom magam mögött az ajtót. Belevetem magam a karosszékbe.

Natalia bólint.

– Megszerezted a cuccost? – kérdez vissza.

– Természetesen – felelem. Az az igazság, hogy csak reggel hittem el teljesen, hogy valóban megcsináltam. Amikor ott függeszkedtem a homlokzaton, fikarcnyi esélyt se adtam volna magamnak. De az tegnap volt, ma pedig ma van.

Nyílik az ajtó. Kálmánék nyomulnak be a szobába. Feltelepednek az ágyra a lány köré. Mondjuk, nincs másutt hely ebben a lyukban, mégis rosszul érint. Megint úgy érzem, szemben állok a csapattal. Fogalmam sincs, Natalia tudatosan vagy ösztönösen intézi így, de elhatározom, hogy legközelebb én foglalom el az ő helyét az ágyon.

– Egyébként mi volt ez az egész, azzal a két tizenkettedikessel? – kérdezem. – Egyáltalán, honnan tudtak rólunk?

Natalia megvonja a vállát:

– Csak a felsőbb évesek közti szokásos baszakodás. Tudjátok, hogy van ez: mindig több csapatot állítanak rá ugyanarra a projektre. Ilyenkor természetes, hogy eldurvul a játék. Mondjuk, azon én is meglepődtem, hogy egyből rájöttek, mi is benne vagyunk a játszmában, elvégre csak jövőre szállhatnánk be a buliba. – Észreveszi, hogy valamennyien elkerekedett szemmel isszuk a szavait. Eltart pár pillanatig, míg összekattan fejében a kép. – Ezt úgy értsem, hogy nektek fogalmatok sincs arról, hogy az utolsó két évben mi a tét?

Összenézünk a többiekkel. A felsőbb évesek külön kasztot alkotnak. Valójában semmit se osztanak meg velünk. Gyakorlatilag külön világban élnek, ahova mi legfeljebb egy-egy elejtett megjegyzés vagy gesztus erejéig pillanthatunk be.

– Nem – feleli végül Stefi mindannyiunk helyett. – De te honnan tudod, hogy mit csinálnak a felső évesek?

Natalia könnyedén megvonja a vállát:

– A csajok mesélték. – Hirtelen leesik neki, mi az ábra. Most rajta van a meglepődés sora: – Csak nem akarjátok azt mondani, hogy nektek erről senki se beszélt? – kérdezi hitetlenkedve.

(Folyt. köv.)