Hirtelen eszembe jut, hogy fogalmam sincs, merre van Natalia. Vajon őt is elkapták a tizenkettedikesek? Vagy, ami még rosszabb, a nő, vagy a megbízói? Vagy eleve nem jött le, és cserbenhagyott, mint a múltkor? Mindenesetre jó volna, ha itt lenne. Biztonságérzetet adna, hogy nem vagyok egyedül.

Még sose éreztem ilyen magányosnak magam, mint az Operához vezető pár száz méteren. Nem tudom, mitől féljek jobban: a kihalt mellékutcáktól, vagy az Andrássyn nyüzsgő tömegtől. Mindkettőt egyformán veszélyesnek érzem. Ráadásul éppen szünet van, amikor visszaérek. Hatalmas a hangzavar, az előtérben tolongnak az emberek. Csak akkor nyugszom meg némileg, amikor megpillantom Misi bá’t a büfénél. Előkapom a mobilomat, és rácsörgök.

– Geri vagyok, tizenegy óránál – mondom a telefonba. Felém néz, felveszem a szemkontaktust. Eltartom a mutatóujjam a telefontól. A vészhelyzet jele. Azonnal megindul felém. Szétválik előtte a tömeg, pedig egyáltalán nem mozog agresszívan. De nagyon ott van, mintha több tonnát nyomna.

– Mi a baj? – kérdezi, amikor mellém ér. Végtelenül nyugodt a hangja. Helyrezökkenek. Végigpörgetem agyamban a történteket, pontokba szedem, hogy kirajzolódjanak az összefüggések.

– Tegnap elemeltem Jovan szobájából a mobilt – kezdem. – Nem volt benne semmi, de valaki megcsörgetett és kaptam egy időpontot és egy helyet. Amikor elindultam a találkozóra, Bence és Milan elkaptak és elvették tőlem a készüléket.

– Nem adtad oda az összekötődnek? – Igazából nem kérdez, csak leszögezi a tényt.

 – Megtartottam – felelem. – Az összekötőm semmilyen felhatalmazást nem tudott mutatni. Nem akartam, hogy emiatt esetleg kútba essen a küldetés.

Jóváhagyólag bólint, de észreveszem szeme sarkában az apró rándulást.

– Folytasd – mondja.

Mély lélegzetet veszek:

– A jelzett időben odaértem a találkozóra, de persze nem volt nálam a telefon, és fogalmam se volt, kivel kell felvennem a kapcsolatot. Talán a másik fél se tudta… vagy nem engem vártak. Mindenesetre valószínűleg megcsörgettek, csakhogy akkor már Milanéknál volt a mobil. Egy pasas épp akkor telefonált…és ha jól láttam, kinyírták – fejezem be.

Valahonnan mögülem hirtelen ott terem Igor bá’.

– Vigyázz a srácra – veti oda neki Misi bá’. A kezében már ott van a Panasonicja. Villámgyorsan tárcsáz:

– Milan? Azonnal semlegesítsd a mobilt, és gyere a ruhatárhoz. Bencét is hozd magaddal – mondja, azzal sarkon fordul. Követem. Igor bá’ utánam nyúl, de lerázom magamról a kezét. Még nem végeztem.

Mire odaérünk, a két tizenkettedikes arc is ott van. Milan leplezetlen undorral mér végig:

– Panaszkodtál, faszkalap?

Misi bá’ szeme odavillan:

– Miért, kellett volna?

Amikor nem kap választ, kinyújtja a kezét:

– Add ide a mobilt.

Milan a zsebébe nyúl, és odaadja a készüléket. Misi bá’ érdeklődve veszi szemügyre. A srácok az utasításnak megfelelően szétkapták, az akkuja külön pihen. Kíváncsi vagyok, Misi bá’ összeszereli-e. Ha igen, tudja a kódot. Ehelyett gyors pillantást vet rám:

– Szóval semmi se volt benne?

– Semmi – feleljük kórusban a két másik sráccal.

Misi bá’ előhalássza a zsebkendőjét, alaposan végigtörli vele a készüléket, majd beletekeri a telefont. Egy halk roppanás, majd még egy. Az igazgatónk végigmegy a folyósón, és három szemetesbe szórja a mobil darabjait.

– Küldetés teljesítve – jelenti be. – Majd később értékelem. Leléphettek.

Milanék visszaindulnak. Én nem mozdulok. Misi bá’ hűvös pillantást vet rám.

– Mit akarsz, Geri?

– Hol van Natalia? – kérdem.

(Folyt. köv.)