Csodálkozó pillantást vet rám.
– Nem viszed vissza a szobádba a notebookodat?
Megrázom a fejem.
– Majd, ha visszajöttem. Jelszóval védett, úgyhogy nem tudnak belepiszkálni. Meg különben se szoktunk hozzányúlni egymás holmijához.
Nem felel, úgyhogy megindulunk a „B”szárny felé. Fejünk fölött szikráznak a csillagok. Kezd foga lenni az estének, úgyhogy nem nagyon beszélünk útközben. Az istállóknál megállunk. Szembefordul velem.
– Azért legyetek kicsit óvatosak – mondja. – Pesten belekeveredtünk a felsőbb évesek játszmájába. Nehogy azt hidd, hogy vége.
Végigpörgetem magamban az elmúlt egy hetet. Milan és Bence a maguk részéről láthatóan elintézettnek tekintik az ügyet, legalábbis leszálltak rólam. Persze lehet, hogy Misi bá’ szólt oda nekik, de hát ez a végeredmény szempontjából mindegy. Robi és Pável persze nem lett kevésbé seggfej, azonban mostanában nem baszakodnak velünk. Jovannal kissé hűvösebb lett a viszonyunk, ám ebből nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Megvonom a vállam.
– Lehet – válaszolom. – Szerintem viszont ennyi volt. Legalábbis egyelőre semmi jele, hogy hadiállapot lenne.
– Hát… te tudod.
Gyors puszit ad az arcomra, aztán sarkon fordul, és megindul a „B”szárny irányába. Én is hazafelé veszem az utat. A lány szavai beleeszik magukat az agyamba. Mindenesetre, ha igaza van, és nem fejeződött be ez a dolog Pesten, akkor jó lenne mielőbb felvenni a kapcsolatot Barnával. Rossz érzésem támad a könyvtárban hagyott notebook miatt. Futni kezdek.
Az épületbe érve odabiccentek Feri bá’nak, és felszáguldok az emeletre. A könyvtár kihalt. A gép az asztalon pihen. Látszólag senki se piszkálta. Kifújom a levegőt. Dühös vagyok magamra, amiért hagytam, hogy Natalia megkavarjon. Visszaviszem a könyveket a helyükre, összeszedem a holmimat: notebook, toll, füzet… a pendrive-omat viszont nem találom. Nincs rajta semmi érdekes, de mégis. Határozottan emlékszem, hogy magammal hoztam. Áttúrom az asztalt, tüzetesen szemügyre veszem a padlót, hátha levertem, végül még a könyvek mögé is benézek a polcra, nem kevertem-e oda, de hiába.
Nincs meg.
Február 10.
Nem mondhatom, hogy jól kezdődött a mai napom. Pocsékul aludtam, az elveszett pendrive végig ott motoszkált a fejemben. Ráadásul azt álmodtam, hogy miközben alszom, valaki átkutatta a szobámat. Verejtékben úszva ébredek fel. Pár perc múlva hat óra. A belső órám tökéletesen működik.
Villámgyorsan magamra kapkodom a ruháimat, nem hagyhatom, hogy a többiek várjanak rám. Míg leballagok a pályára, azon gondolkozom, elmeséljem-e a srácoknak, hogy nyoma veszett a pendrive-omnak. Akárhonnan nézem, több olvasata van a dolognak – mármint, ha nem számítjuk azt a lehetőséget, hogy én kevertem el valahova. Az első, hogy Nataliának igaza van: a pesti történet csupán egy több felvonásos buli egyik menete volt, és itt a suliban tovább folytatódik a játék. Tekintve, hogy fogalmam sincs, mire megy ki, kik a szereplői és mik a szabályai, komoly hátránnyal indulunk. A másik ugyanennek egy rosszízűbb változata: Natalia mozgatja a háttérből a szálakat, és igyekszik olyan helyzetet teremteni, hogy elérhesse a célját.
Ezzel ugyanaz a gond, mint az előző verzióval. Egyelőre nem látom, mi az értelme, és amíg nem tisztázódik, mi a szerepünk benne, addig gyakorlatilag sötétben tapogatózom. Eléggé meg vagyok lőve. Az Alapítványnál hozzászoktunk a tiszta, egyértelmű feladatokhoz, a jól körvonalazott célokhoz. Most olyan rejtélyt próbálok kibogozni, aminek még a létében sem lehetek biztos. Életemben először nem kapok egyértelmű eligazítást, és a homályos utalások sem javítanak a helyzeten. Érzem, hogy terelnek valami felé, de nem világos, milyen irányba kell indulnom. Ezúttal nincsenek leosztva a szerepek, nincs A, B, C, D, stb. csapat, nincs játékidő, se szabálykönyv, viszont elég nagy a tét: legalábbis a balul sikerült budapesti akció erre utal.
Futás közben is ezen rágódom. Ez a pillanatnyi megingás bőven elegendő ahhoz, hogy szétcsússzon a mozgásom. Semmi komoly, milliméterekről és századmásodpercekről van szó, de képtelen vagyok maximális hatékonysággal dolgozni, percről-percre többet kell beletennem ahhoz, hogy tartani tudjam a Stefi által diktált tempót. Spiritből nyomom a dolgot, fej-fej mellett haladunk, de ráérez, hogy valami baj van, és beleerősít. Összeszorított foggal gyűröm a távot, lábam szokatlan erővel csapódik a talajba, ami még jobban szétzilál. Kénytelen vagyok magam elé engedni, mert tudom, ha felvenném a ritmusát, idő előtt elfogyna az erőm, és fel kellene adnom. Rendesen elhúz, úgy bő tíz méter lehet kettőnk között. Időről-időre hátrapislant, nyugtázza, hogy nem lopom a távolságot, úgyhogy ő se erőlteti nagyon, rááll egy kényelmesebb ütemre, hogy legyen ereje meghúzni a végén. Tisztában vagyok vele, hogy nem hagyhatom nyerni, az felborítaná az erőviszonyokat. Ennyire azért ismerem. Rendezem a légzésemet és a szívverésemet; amennyire lehet, összehangolom a mozgásomat, és várom a megfelelő pillanatot.
(Folyt. köv.)
