Nem is az hat, amit mond, hanem az, ahogyan mondja. Érzem, átárad rajtam a hangja, lassan kimossa belőlem a feszültséget. Vagy talán csak az működik, hogy nem a feladatra figyelek, de végre megtörténik. Csupán azt az izmot feszítem meg, amit kell. Aztán még egyszer… és utána ismét széthullik az egész. Görcsbe rándul a testem.

– Engedd el magad, és érezd a tested – folytatja Fedor bá’. – Ne a másikra figyelj, hanem magadra. Ne akard megfeszíteni az izmodat. Lazulj el. Lépj ki magadból, szemléld kívülről az egészet. Figyeld meg, hogyan történik. Elemezd. Ha egyszer sikerült, akkor már tudod. Azontúl mindig így csináld.

Igaza van, csak ilyenkor egyáltalán nem vagyok vele beljebb. Viszont annyiszor megtapasztaltam már, hogy ha nem is azonnal, de néhány hét, hónap után reflexszé váltak Fedor bá’ gyakorlatai, hogy igazából már nem húzom fel magam amiatt, hogy elsőre nem sikerül. A legfurcsább, hogy ez a tapasztalat lassan annyira belém ivódott, hogy ma már a többi tárgyból is sokkal nyugodtabban veszem az akadályokat.

– Éld be a testedet – magyarázza Fedor bá’. – Itt kezdődik az önismeret. A bőröd, a hajad, az izmaid, a csontjaid, zsigereid jelentik azokat a határokat, amelyek között le kell élned az életedet. Ha nem ismered minden porcikádat, a tested minden rezdülését, akkor sose lehetsz azonos önmagaddal. Éld be a testedet, és utána meg fogod érteni az érzéseidet, és gondolataidat is.

Ami azt illeti, van min dolgoznom. Az utóbbi időben eléggé megkavarodtak bennem az érzések. Fogalmam sincs, hányadán állok magammal. Hirtelen túl sok minden zúdult rám. Egyben kell tartanom a csapatot, belekevertek a felsőbb évesek játszmájába, és itt van Natalia is. Natalia. Folyton visszakanyarodnak hozzá a gondolataim.

Kálmán és Stefi egyértelműen rajonganak érte. Azt hiszem, minden további nélkül elfogadnák, hogy ő vezesse a csapatot – feltéve, hogy nem választ közöttük. Marko sokkal tartózkodóbb, az ő reakcióit jóval nehezebb olvasni, de egy-egy elejtett gesztusból látom, őt se hagyja hidegen a lány. Én viszont nem tudom, hogy vagyok vele. Kétségkívül nem tesz keresztbe, sőt, de valahogy mindig van valami rossz érzésem vele kapcsolatban. Képtelen vagyok megmagyarázni, miért. Ugyanakkor…

Azon veszem észre magam, hogy tökéletesen csinálom a gyakorlatot. Nem gondolkozom, a testem önálló életre kel. Olyan, mintha egy háromdimenziós anatómiai ábra lennék: miközben megfeszítem a társam által megérintett izmokat, látom magam előtt, hogy melyik izom dolgozik. Egyszerre vagyok önmagam, és szemlélem egyfajta kivetítőn a történéseket.

– Idő van – jelenti be Fedor bá’.

Tele vagyok energiával, mégis rám tör a fáradtság. Sajnos nincs időm eldőlni. Lezuhanyozom, átöltözöm, és megindulok az istállók felé. Fedor bá’ órájától lelassultam, a többiek már előbb elindultak. Az órámra pillantok: nem késtem el, azonban eléggé ki kell lépnem, ha nem akarok késni. Péter bá’t ismerve, nem akarok. Úgy döntök, nem a rendes úton megyek, hanem átvágok a kiserdőn. Könnyű léptekkel futni kezdek.

Ahogy beérek a fák közé, az agyam jelzi, valami nincs rendben, ám nem tudatosul a dolog, mert még mindig az előbbi meditációs óra hatása alatt vagyok. Csak akkor áll bennem össze a kép, amikor meglátom Robit és Bálintot az ösvényen. Elzárják az utam. Lelassítok, azon töprengek, hogy megfordulok, és visszasprintelek a központi épület irányába, de elkéstem. A mellettem lévő bokor mögül Jovan lép elő. Csapdába estem.

– Szevasz, Geri – mondja csendesen.

A hangja lágy és megnyugtató, de nem dőlök be neki még egyszer. Még élénken él bennem a buszon kapott alattomos ütés emléke.

– Szevasztok – felelem. Megállok, azonban úgy helyezkedem, hogy ne tudjon elérni. – Mi van, terepfutást gyakoroltok?

– Nem egészen – mosolyog Robi sejtelmesen.

Most már leesik, hogy a szemem sarkából érzékeltem, ahogy testületileg áthúznak a sportpályáról a kiserdő felé, mikor megláttak. Még ki is szúrtam Jovan piros kabátját, csak valamiért nem szólalt meg bennem a vészcsengő. Persze, e percben már teljes hangerővel visít. Sokra megyek vele. Fogalmam sincs, hogyan keveredhetnék ki a csávából.

Az az érzésem, nem csupán beszélgetni akarnak velem. Ahhoz nem kellene bekeríteniük itt a kiserdőben. Jovant ismerve törleszteni akar, és a görény Robi pedig a lehető legnagyobb kéjjel fog asszisztálni hozzá. Valószínűleg az egész csapatot alaposan felhúztam, amikor Pesten kivarázsoltam a szájukból a falatot. Az az igazság, hogy jobb programom is van ma délutánra, mint hagyni, hogy ezek öten leverjék rajtam csalódásukat. Főleg, hogy utána még Péter bá’ szintén lekever majd kettőt a késés miatt.

– Szerintem, skacok, itt valami félreértés van – emelem föl békítőleg a kezemet. Oldalra lépek, és egy vastag fának vetem a hátam.

(Folyt. köv.)

a_siebenkreuz_alapítvány, regény