– Most azt hiszi, megijedek? – feleli Natalia szikrázó szemmel. Kihúzza magát, mint két szem krumpli három zsákban. – Azt hiszi, hogy az erőszak mindent megold? És mi van, ha valaki nem fél magától? Gondolom, akkor megáll a tudománya… Persze az, hogy körülnézzen és tanuljon valami újat is, már nem megy bele abba a becsontosodott tökfejébe!

- Visszapofázol? – hördül fel Péter bá’, és már lendül is a keze. A lány nem készült a pofonra, telibe kapja a tenyeres. Az istállómester bőven egy mázsa, Natalia vasággyal negyvenöt kiló: persze, hogy elterül a földön. Egyikünk se mozdul, dermedten figyeljük a jelenetet. Péter bá’ a lány fölé hajol, úgy ordít tovább. Megbénít a hangjából sütő indulat.

– Ide figyelj, te kis cigánykurva, én majd a helyedre teszlek! Mit képzelsz magadról, te? Mit képzelsz? – sziszegi.

Hirtelen benne szakad a szó. Egy végtelennek tűnő másodpercig tátott szájjal, meredten áll, azután lassan, hörögve összenyeklik. Csak akkor fogom fel, mi történt, amikor a lány cipője még kétszer Péter bá’ lába közé csapódik, mielőtt a férfi összeesne. Csak lenn a földön tör fel az istállómesterből az elnyújtott nyöszörgésbe átváltó, torokhangú kiáltás.

Natalia azonnal ráveti magát. Ütései folyamatosan záporoznak Péter bá’ fejére. Most szinte egyszerre mozdulunk. Markóval és Kálmánnal megragadjuk a lányt, és levontatjuk a magatehetetlenül vonagló férfiról. Minden erőmre szükségem van, hogy le tudjam fogni. Folyamatosan vergődik, tekereg a szorításomban.

– Higgadj le! Higgadj le! – súgom folyamatosan a fülébe. Pár percig vadul küzd, azután hirtelen elernyed, és kitör belőle a zokogás. Arcát az arcomhoz szorítja, patakokban folynak könnyei.

Egyre messzebb terelem az istállótól Nataliát. Jobb, ha minél gyorsabban eltűnünk innen. Alex közben Péter bá’ fölé hajol, és talpra segíti.

– Neked annyi! – visítja a rendesnél egy oktávval magasabb hangon az istállómester. – Kezet emeltél rám, te kis kurva? Ezért röpülni fogsz! Megmondom a Mihálynak, vagy te mész, vagy én! És én sokat tudok. Tudom, mi folyik itt… Röpülni fogsz!

Natalia hagyja, hogy a „B” szárny felé vonszoljam. Míg a kerítés felé tartunk, azon töprengek, vajon Alex lecsillapítja-e Péter bá’t annyira, hogy beérje bocsánatkéréssel. Mert ha nem, akkor ismét nyakig vagyunk a levesben.

*

Meglehetősen komor hangulatban ücsörgünk a szobámban. Mostanra több lehetséges forgatókönyvet is felvázoltunk, de egyik se tűnt túl biztatónak. Péter bá’ láthatóan nem fogja lenyelni a történteket, ami azt jelenti, hogy Misi bá’ elé kerül az ügy. Biztosra vettük, hogy Péter bá’ mindent megtesz majd annak érdekében, hogy kirúgassa Nataliát, és elég komoly esély van rá, hogy sikerrel is jár. Bárhogy próbáljuk szépíteni a helyzetet, a lány bántalmazta oktatóját. Ezt a tényt nem lehet kikerülni.

– A kurva életbe! – fakad ki Stefi. – Nem lehet igaz, hogy ekkora pechünk van. Először Barna balesete, most pedig ez.

– Ha egyvalaki kihull, a társai is mennek – dörmögi maga elé Marko sötéten.

– Hát, legalább volt két reményteli hónapunk, skacok – próbálom oldani a feszültséget.

Senki se nevet. Akárhonnan nézem, ránk jár a rúd. Kaptunk egy utolsó utáni esélyt, erre elcsúszunk ezen a baromságon. Újra meg újra átpörgetem magamban a történteket, hol, mit csinálhattunk volna másként. Persze utólag már könnyű okosnak lenni.

Kopognak az ajtómon.

– Bújj be! – vágjuk rá mindhárman egyszerre.

Egy kilencedikes kölyök nyit be. Nem lép a szobába, megáll a küszöbön. Láthatólag meg van illetődve.

– Misi bá’ hívat – mondja.

– Mindannyiunkat? – kérdezi Stefi.

– Nem – rázza meg a fejét a kissrác. – Csak Gerit.

Míg fölfelé kapaszkodom a lépcsőn, azon töprengek, hogy vajon miért mindig küldöncök útján hívat Misi bá’. Mindannyiunknál ott a mobil, nyugodtan megcsörgethetne, ha látni akar. Persze, ennek is megvan a maga pszichológiája.

Ahogy felérek a tanári szárnyba, látom, hogy nyitva az igazgatói ajtaja. Kopogok, és belépek. Misi bá’ az ablaknál állva telefonál. Int, hogy üljek le. Letelepszem az egyik fotelbe. Közben azt latolgatom, vajon ki lehet nehezebb helyzetben: a többiek, akik most a körmüket rágva várják, mire jutok, de legalább együtt vannak, vagy én, aki hamarosan tudni fogom, mi a helyzet, de egyedül kell itt lennem. Nehéz eldönteni.

Misi bá’ végül befejezi, és odajön hozzám. Leül a velem szemközti karosszékbe a dohányzóasztal túloldalán.

– Péter bá’ itt volt az előbb, és elmondta, mi történt az istállóknál. – Kis szünetet tart. – Illetve, elmondta, hogy szerinte mit történt – javítja ki magát. – Tőled is szeretném hallani. Remélem, tudod, hogy ez most nem csak Nataliáról szól.

– Igen – bólintok. Elszorul a torkom.

(Folyt. köv.)