A délután jó része azzal telt, hogy pótoltuk a kieső két órát. Matekra már visszaértünk. Csak bioszról, illetve földrajzról hiányoztunk, úgyhogy valójában nincs túl nehéz dolgunk. A többiek ideadták a jegyzeteiket, sőt, Soma némileg zanzásítva interpretálta mindkét órát. Nem volt nehéz dolga, magnó van a fejében. Nem arról van szó, hogy ne lenne képes bármelyikünk akár hónapokkal később felidézni egy beszélgetést. Erre elég nagy gondot fektettek tanulmányaink során. A folyamatos feleltetések, röpdolgozatok, az állandó munkaverkli az évek alatt kialakította bennünk ezt a készséget. Izanagi szan edzései, vagy az Igor bá’ által vezetett túlélőtúrák ugyanezt a célt szolgálják. Megtanultuk elkülöníteni a lényegest a lényegtelentől, észrevenni a jelentéktelennek tűnő fontos részleteket, rögzíteni magunkban bármely folyamat egyes lépéseit. De Soma ennél jóval többre képes. Ő tényleg szó szerint felidézi az előadásokat vagy beszélgetéseket. Még a másik hangsúlyait is pontosan intonálja, hetek múlva is.

Mire végzünk, kezdek megnyugodni. Vacsoráig bedaráljuk a házi feladatainkat. Lassan sikerül utolérni magunkat. Ennek ellenére nem mondható biztosnak a helyzetünk. Misi bá’ kirúg ránk, és a csapat a legnagyobb jóindulattal se mondható egységesnek. Úgy döntök, mostantól mindent megteszek annak érdekében, hogy kizárjuk az esetleges rizikófaktorokat.

Első lépésben rácsörögök Nataliára, és áthívom az „A”szárnyba.

– Muszáj? – kérdezi kedvetlenül.

– Nem, nem muszáj – felelem ingerülten. – Akár ölbe tett kézzel is várhatjuk, mikor lépünk rá a következő palacsintára.

– Rendben – sóhajtja végül.

– Akkor egy óra múlva a szobámban – zárom rövidre a csevegést.

A srácokat nem kell különösebben győzködni. Valamennyien felfogtuk, mennyire rezgett a léc ma délelőtt. Folyton Alex szavai járnak az eszemben: „Azért valljuk be, elképesztő mázlid van.” Ez igaz, de nem akarok pusztán a szerencsémre hagyatkozni. Így is eléggé kísértettük a sorsot. Végigpörgetem magamban az elmúlt hónapok eseményeit. Mintha valaki biztos kézzel vezetne egy cél felé, elhárítva utamból az akadályokat. Csak arról nincs fogalmam, merre tartok.

Míg a többiek egyenként befutnak, módom van átgondolni, hogyan tovább. Hosszas mérlegelés után döntök, csak éppen azt nem tudom, miként sikerül majd meggyőzni a többieket a magam igazáról. Végül mind az öten ott szorongunk a szobám tizenkét négyzetméterén. Átengedem a többieknek az ágyat és a széket. Én az asztal tetejére telepszem. Nem nagy előny, azonban most a legapróbb trükkre is szükségem lesz, ha át akarom verni az álláspontomat.

– Ma egy hajszálon múlt, hogy megúsztuk – kezdem, amikor Natalia végre megjelenik, és behúzza maga mögött az ajtót.

– Semmi bajunk nem lenne, ha nem szól be Péter bá’nak – mordul fel Stefi a lányra szegezve pillantását.

Ragyogó. Ezek szerint ott folytatjuk, ahol délelőtt abbahagytuk. Ez azt jelenti, hogy van egy szövetségesem és egy ellenfelem – attól függően melyik oldalra állok. Kálmán kétségbeesetten pislog hol Stefire, hol Nataliára. Még nem tudott dönteni. Markóra villan a szemem. Rezzenéstelen arccal ül, mint rendesen.

– Eddig bírtam – feleli hűvösen Natalia. – És nehogy már én legyek a hibás, amiért félig agyonvert.

Szó, ami szó, elég lila a szeme.

– Akkor is fölöslegesen hergelted – szögezi le Stefi határozottan. – Mégis mit vártál: hogy igazat ad neked?

Natalia érezhetően felkapja a vizet:

– Te tényleg azt hiszed, hogy a lovakról szólt az egész? Nem, ez elsődlegesen arról szól, hogy mit lehet megtenni valakivel. Ló vagy ember, valójában mellékes.

Egymásra nézünk Markóval. Ma először látok valamiféle érzelmet átsuhanni az arcán.

– És miért nem szóltál Misi bá’nak? – teszi fel Stefi a mindannyiunkban felmerülő kérdést.

Natalia nem felel. Ha arra gondolok, hogyan kezelte Misi bá’ a tegnapi helyzetet, megértem, hogy inkább hallgatott.

– Rugózhatunk még a tegnap történteken, de szerintem nem ezzel kéne cseszni az időnket – jegyzem meg.

– Akkor mégis minek csődítettél ide minket? – horkan fel Stefi. – A cserebogarak halhatatlanságáról szeretnél értekezni?

– Tudsz változtatni a tegnapi napon? – kérdezek vissza. Amikor nem kapok választ, folytatom: – Végiggondoltam mindazt, ami történt. A tegnapi balhé csupán az eddigiek következménye. Pokoli mázlink volt, csakhogy senki se garantálja, hogy legközelebb is az lesz.

– Vagy kipusztul a fél tanári kar – veti közbe Stefi epésen. Kálmán felröhög. Ezek szerint mostanra eldöntötte, melyik oldalra áll. Ez is valami.

 (Folyt. köv.)