Az arcát nem látom tisztán, csak a profilja élét, de az, és a testtartás eltéveszthetetlen. Biztosra veszem, hogy ő az. Kérdés, hogy miért vett részt ezen a konferencián, illetve, hogy a Jókai téri áldozat miért figyelte ilyen feszülten.

Ha ugyan őt figyelte.

Elhessegetem a kételyt. „Ki mást figyelt volna?” – kérdezem magamtól. Túl sok az egybeesés ahhoz, hogy véletlen lehessen. Eszembe jut Péter bá’ halála, és megborzongok. Időnként úgy érzem, egy láthatatlan kéz fűzi egymás után az események láncolatát, és terel az eleve elrendeltetett végkifejlet felé. Kifejezetten örülök, hogy Alex a múlt héten elhagyta az Alapítvány területét.

Megcsörren a telefonom. Ránézek a kijelzőre. Natalia az. Van valami hetedik érzéke a lánynak, rögtön megérzi, amikor történik valami. Nem hiszek a parajelenségekben, ilyenkor mégis elbizonytalanodom egy kissé.

– Mi van? – kérdezem.

– Szia – köszön hangsúlyosan.

Jól van, tudom, bunkó vagyok, hogy nem üdvözöltem. Nem mondja, de valahogy benne van a levegőben.

– Gondoltam, megkérdezem, jutottál-e valamire, mert én nem – folytatja. Elképesztő, milyen gyorsan képes hangszínt váltani. Átállt „árva kislány vagyok, mentsetek meg” üzemmódba. Egy pillanatra átszalad rajtam, hogy nem többes számot használt, azaz vélhetőleg körbehív mindannyiunkat, azután felülkerekedik bennem a jól végzett munka eredményeként jelentkező, jogos büszkeség.

– Ami azt illeti, igen – felelem.

– Tudtam! – kiált fel lelkesen. – És mi az?

Pár mondatban vázolom, mire jutottam. Persze elmesélem a testnyelv órát is, meg azt, hogyan jöttem rá, hogy valami nem stimmel a felvételen. Természetesen nem hagyom ki, hogyan kapartam ki a többi képet a Faszbukon. Erre a megoldásra különösen büszke vagyok.

– És képzeld, kit találtam a résztvevők között: Alexet – fejezem be diadalmasan.

– Ennyi?

Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy nem egészen ezt a reakciót vártam. Nem fogalmaztam meg, mit, de egész biztosan nem erre számítottam.

– Igen – válaszolom hűvösen. – Miért, nem elég?

Natalia hallgat pár pillanatig, mintha latolgatná a soron következő kérdést.

– És biztosan ő az?

– Igen – mondom kevésbé határozottan, mint szeretném. – Illetve… én felismerem – teszem hozzá. Natalia kérdése némileg más megvilágításba helyezte a dolgot.

– Ez alatt mit értesz? Ő az, vagy sem?

– Mindenképpen ő az – felelem kelletlenül. – Nem lehet eltéveszteni… csak az a gond, hogy nem látszik tisztán. Viszont a testtartása és a profilja alapján egyértelműen csak ő lehet.

– Szóval van egy homályos árnyék, amiről úgy gondolod, hogy Alex az – foglalja össze a lényeget Natalia.

– Nem úgy gondolom, hanem egyértelműen felismerem – válaszolom epésen. – Ez azért nagy különbség.

– Jól van – mondja békítőleg. – És mások is megesküdnének rá, hogy ő az? – teszi hozzá rövid szünetet követően.

Megfontolom a kérdést.

– Aki jól ismeri, az… valószínűleg – morgom kelletlenül.

– A többi képen nem látszik?

– Azt hiszem, nem.

– Jó. Ezek szerint van egy életlen kontúr, amiről azt hiszed, hogy nagy valószínűséggel Alexé lehet.

– Így igaz. – Egyre rosszabb irányt vesz a beszélgetés.

– És van olyan fotó, amin egyértelműen látszik, hogy a fickó őt figyelte?

– Már mondtam, hogy nem – válaszolom feszülten.

–- De még ha így is lenne… az mondtad, hogy Alex természetgyógyászattal foglalkozik, vagy nem? – kérdezi.

– Így van.

– Akkor miért meglepő, hogy részt vesz egy konferencián, amin feltehetőleg gyógyhatású készítmények is szerepelnek? – adja meg a kegyelemdöfést Natalia.

Erre nem tudok mit felelni. Az elmúlt órákban nagy gonddal összerakott építményem hangos robajjal összedől.

(Folyt. köv.)