– Én is – csatlakozik hozzá Stefi.
– Jól van – feleli bársonyos hangján Szilvia. Olyan, mint egy ki nem mondott ígéret. A szemem sarkából látom, hogy Natalia szája megfeszül.
– Csutakoljátok le az állatot, etessétek meg és mehettek – mondja Szilvia. Leszökken a nyeregből. Natalia szótlanul megindul az istálló felé. Az állat rövid tétovázás után követi. A srácok nem mennek utána. Valamennyien Szilvia köré tömörülünk. Még Marko is. A nő viszonylag gyorsan leszereli a kérdéseket. Azt mondja, mindenre választ kapunk az órák során.
– Most menjetek, segítsetek Nataliának – teszi hozzá végül.
Kelletlenül szakadunk el tőle, és veselkedünk neki a szokásos robotnak. Amikor végzünk, és visszaindulunk az „A”szárnyba, halálos izgalomban tárgyaljuk újra az elmúlt két órát. Ízekre szedünk minden hangsúlyt, pillantást, mozdulatot.
– Sunáznám – foglalja össze a lényeget Kálmán.
Egyikünk se említi Nataliát.
*
Vacsora után felhúzok a könyvtárba. Nem vagyok egyedül, úgyhogy jó sokáig szöszmörgök a gép előtt. Nem gond, el tudom foglalni magam, mert Dani bá’ a nyakamba csapott egy házi dolgozatot az ópiumháborúkról. Azt ajánlotta, hogy a témát Szu cu A háború művészete című klasszikus stratégiai munkájára alapozzam, úgyhogy belerágom magamat a szövegbe. Az elején nem tudok mit kezdeni vele. Persze az ördög most is a részletekben lakozik. Bár az ópiumháború története látszólag mindenben ellentmond a Szun cu által lefektetett alapelveknek, valójában híven követi a hadviselés törvényeit. A kínaiak zseniálisan taktikáztak. Amikor az európai flotta felhajózott a Peking védelmét biztosító Dagu erődrendszerig, beleegyeztek a nyugatiak minden követelésébe. Természetesen eszük ágában se volt betartani a szerződést. Tudták, hogy az európaiak úgyis visszavonulnak a téli viharok elől. Amikor egy évvel később a nyugatiak ismét megjelentek, meglepődve tapasztalták, hogy a folyót akadályok zárják el. Hiába kerestek bárkit, akivel érdemben tárgyalhattak volna, csupán egy alacsonyabb rangú mandarint sikerült előkeríteniük, aki olyasmit makogott, hogy a követek csak a kíséretük hátrahagyásával mehetnek tovább. Az európai diplomaták végül elvesztették türelmüket, és parancsot adtak a hadihajóknak, hogy verekedjék át magukat a folyót eltorlaszoló akadályokon. Ekkor hirtelen megelevenedtek az addig kihaltnak tűnő erődök, és a falakról gyilkos tűz zúdult a csapdába esett hadihajókra. A nyugatiak csak súlyos veszteségek árán tudtak menekülni.
Ahogy Szun cu mondja: aki ért hozzá, hogyan kell mozgásba hozni az ellenséget, az olyan formát mutat neki, amit az követni fog. Olyan előnyöket kínál, amit a másik feltétlenül meg akar ragadni, és amikor aztán mozgásba lendült, a leshelyen várakozva lecsaphat rá.
Persze a legkifinomultabb stratégia sem veheti fel tartósan a versenyt a túlerővel. A modern lőfegyverek tüzében semmivé olvadtak a kínai csapatok. Mégis, minél tovább tanulmányozom Szun cu szövegét, annál tisztábban látom, mi lehetett a kínaiak célja. Abban reménykedtek, hogy tárgyalásokkal és haderővel annyira le tudják lassítani az európaiakat, hogy a tél beköszönte miatt visszaforduljanak Peking alól. Csupán azt nem mérték fel, milyen hatalmas ellenséggel állnak szemben, ami azért furcsa, mert Szun cu külön fejezetet szentel a kémek alkalmazásának. Úgy látszik, a kínaiak a rendelkezésükre álló közel másfél évezred alatt elfeledkeztek arról, milyen alapvető dolog a hírszerzés.
Szorgosan jegyzetelek, lassan összeáll a kép. Helyükre kerülnek a történések, ki miben hibázott, a célok és következmények. Időről-időre visszatérek A háború művészetére, ahogy olvasom, egyre több részlet világosodik meg. Nem csupán az ópiumháborúkat illetően, hanem a mindennapokban is.
Mire végzek, gyakorlatilag kiürül a könyvtár, csak alig páran dolgoznak még rajtam kívül. Ideje, hogy megosszam Barnával a legfrissebb információkat. Első lépésként belinkelek neki egy testnyelv oldalt, válaszként a legutóbbi bejegyzésére, hogy tudja, mire vonatkozik. Ezt követően átlövöm neki a faszbukos képet is egy nagy kérdőjel kíséretében, bár nem hinném, hogy fel fogja ismerni Alexet. Nem merek részletesen írni, mint ahogy arra is ügyelek, hogy ne használjam túl sűrűn ezt a kommunikációs csatornát. Nem akarok lebukni. Ugyanakkor szükségem van Barnára. Valami azt súgja, nekem van igazam, nem Nataliának, és Alex is ott volt azon a gyógyszerész konferencián, ahol a Jókai téri áldozat is. Hogy miért, illetve, hogy ennek van-e bármiféle jelentősége a mi szempontunkból, arról már fogalmam sincs. De eszembe jut, ahogy Misi bá’ szétkapta a Jovanéktól ellopott mobilt, és itt van Péter bá’ halála is. Próbálom egymáshoz illesztgetni az eddig megszerzett információkat, mint az előbb, dolgozatírás közben, de most nem nyer formát az előttem tornyosuló adathalmaz. Egy lényeges elem hiányzik ahhoz, hogy továbblépjek. Persze elképzelhető, hogy már rég a kezemben van a megoldás, csak újra meg újra átsiklom fölötte.
(Folyt. köv.)
