Megcsörren a telefonom. Natalia neve villog a kijelzőn. Az egyik srác rosszalló pillantást vet rám monitora fölül. Veszem az adást, és kimegyek a folyosóra.

– Mit csinálsz? – kérdezi Natalia.

– Most fejeztem be a házi dolgozatomat – felelem.

– A könyvtárban vagy?

Megszólal agyamban a riasztó. Az előbb hagytam üzenetet Barnának. Nem hinném, hogy Nataliának bármiféle tudomása lenne arról, hogy tartjuk a kapcsolatot… de mégis tilosban járok.

– Nem – válaszolom kelletlenül. Nem hazugság, de úgy érzem. Ráadásul fölöslegesen titkolódzom, hiszen ha valaki kiszúrja az üzenetváltásunkat Barnával, elég, ha visszapörgeti a biztonsági kamerák felvételeit, és megnézi, ki volt a könyvtárban a kérdéses időpontban. Ugyanakkor szinte kizárt, hogy bárki rájöjjön a dologra. Ahhoz túl bonyolult a módszer, amit kidolgoztunk. Megadott kód szerint váltjuk a kommunikációs felületeket, ráadásul sose írunk le semmit egyértelműen. Gyakorlatilag nulla a lebukás esélye, mégse kockáztatok.

– Szerintem nagyon jó volt a mai lovas óra – váltok témát.

– Persze, amikor én meséltem nektek ugyanezt, gyakorlatilag le se szartátok – mondja kissé sértett hangon.

– Ez nem igaz – tiltakozom erőtlenül. Mert persze lenyűgözött, ahogyan a lovakkal bánt, de mindeddig eszembe se jutott, hogy én is megtanuljam. Egyfelől, mert kimondva-kimondatlanul, ott van kettőnk között az állandó rivalizálás, másfelől meg nem ettem meszet, hogy tengelyt akasszak Péter bá’val. Ha elkezdem utánozni Nataliát, valószínűleg helyben agyonüt. Csupán azt nem tudom, hogyan adagolhatnám be ezt a lánynak.

– Dehogynem. – Nem érvel, kijelent. Ezzel most hogyan vitatkozzak?

– Az is nagyon meggyőző volt, amikor te mutattad, csak… – nem fejezem be a mondatot. Eszembe jut Szilvia selymes pillantása, meg hogyan feszült a combján a nadrág, amikor odaléptetett a lóval a karám kerítése mellé.

– … csak éppen nem érdekelt, hogy másként közelíts a lovakhoz, mint ahogyan eddig tetted – fejezi be helyettem. – Meg, gondolom, egyetlen más élőlényhez sem.

Kezdem unni a cseszegetést:

– Mondtam én ilyet? – kérdezem élesen.

– Nem, de nem is kell – feleli. – Pontosan érzem az ilyesmit.

– Szerintem rosszul érzed.

– Jaj, nem tudom, miért kell azonnal hazudni! – csattan fel. – Érzem, és kész.

– Állj, én csak annyit mondtam, hogy jó volt a mai óra – védekezem. – Igazad volt Szilviával kapcsolatban. Tényleg jó fej, és remekül tanít. Nem tudom, mi bajod van ezzel.

– Semmi – mondja jegesen. – Örülök, hogy neked is tetszett.

Azzal bontja a vonalat. Értetlenül meredek a kezemben lévő készülékre. Fogalmam sincs, Natalia mitől pöccent be hirtelen. Felsóhajtok. Minél jobban ismerem, annál biztosabb vagyok benne, hogy sose fogok kiigazodni rajta.

Március 4.

Ma reggel Imi bá’ bejelentette, hogy elcserélte a következő franciát a jövő heti órájára. Nem mondom, hogy repestem az örömtől, mert hajnalban két francia az elég húzós tud lenni. Azt végképp nem értettem, minek Imi bá’nak dupla földrajz. Persze ő is elég rendesen tud nyuvasztani – kérdésenként kapunk pluszt vagy minuszt, annak megfelelően, hogy tudjuk-e a választ, és négy jel ad ki egy jegyet. Egy-egy kérdéssel akár az egész osztályt képes végigszívatni négy-öt perc alatt, és ha senki se tudja, onnantól az a jegy mindenkinek legfeljebb négyes lehet. Ehhez jönnek még heti rendszerességgel a röpdolgozatok, meg a minden órára jutó, nagy feleltetés.

Imi bá’ óráján értettük meg először, mi a különbség a tanulni és a megtanulni között. Alig pár hét elteltével szinte mindenki kivétel nélkül bukásra állt. Aztán persze belejöttünk, igaz, ebbe a felsősök is keményen besegítettek. Egészen addig el se tudtam képzelni, hogy valaha pont földrajzból szorulok korrepetálásra. A felsősök segítség címén kitaposták a belünket, ugyanis az ő jegyük attól függött, sikerül-e betörniük minket. Ez volt az egyetlen eset, amikor Misi bá’ szemet hunyt a csicskáztatás felett. Ma már tudom, hogy ekkor ráztak bele az itteni követelményekbe. 

Az elején egyaránt gyűlöltem a tárgyat és Imi bá’t. Később, mikor már értettem, mit akar, némileg csillapult a tárggyal kapcsolatos szorongásom. Amit itt tanultunk – a folyamatos felkészülést, a tárgyszerű tudást – remekül hasznosítottuk a többi órán is. Ráadásul Imi bá’ pókerarccal képes végighallgatni bármilyen választ vagy feleletet. Semmit se lehet leolvasni az arcáról. Néha megkérdezi, hogy az ember egész biztos-e abban, amit mond, de ilyenkor tényleg csak erre kíváncsi. Azután beírja a pluszt, mínuszt, vagy magát a jegyet. De soha, egyetlen gesztussal se segít. Nála tanultam meg, mit jelent az, hogy az ember biztos a saját tudásában, ami szintén jól jött a későbbiek során.

(Folyt. köv.)