Most, hogy végre biztos lehetek a dolgomban, felpörgök az órákon. A többiek nem értik, mi történt velem, őket rendesen kinyuvasztotta a térképrajzolás. Stefi morog is valami olyasfélét, hogy látszik, ki végezte a munka dandárját, ám most ez se érdekel. Biztosra veszem, hogy behozhatatlan előnyre tettünk szert a többiekkel szemben. Most először fut át az agyamon, hogy sikerül lehajráznunk Jovanékat a szakmai gyakorlaton.

Órák után nem megyek fel azonnal a tanulóba, hanem átfuttatom a nevet a gépemen. Nem sokkal jutok beljebb, elkeserítően sok találatot dob ki a kereső. Megkísérlem finomítani a szűrést, azonban még így is reménytelennek tűnő adathalmazt kell átrágnom. Ráadásul tudom, hogy gondos kezek az áldozattal kapcsolatos minden dolgot igyekeztek kitörölni a világhálóról. Már csak abban reménykedhetek, hogy valami elkerülte a figyelmüket. És ez az egyetlen oka, amiért nem kapok gutaütést a rengeteg találat láttán. Ebben a végtelennek tűnő információtengerben talán ott lapul valami, ami elkerülte a takarítók figyelmét.

Kikapcsolom a gépet és felmegyek a tanulóba. A többiek csodálkozva néznek rám. Sejtik, hogy van valami, de egyelőre nem osztom meg velük felfedezésemet. Nataliával kapcsolatos tapasztalatom óvatosságra int. Amíg nincsenek megdönthetetlen bizonyítékok a kezemben, senkinek se mondoksemmit . Egy frissen megszületett elméletet rendkívül könnyű szétcincálni. Nem akarom, hogy még egyszer eltérítsen a helyes útról mások akadékoskodása. Semmi kedvem feltételezésekről vitatkozni. Ezen már túl vagyok. Kizárólag a tények érdekelnek.

Amikor végzünk, átmegyek a könyvtárba. Átküldöm Barnának a helyes nevet, és keresgélek kicsit a neten. Egyelőre semmi értékelhetőt se találok. Közben azon töprengek, hogy Misi bá’ valószínűleg tudta, hogy az egyik volt diákja az áldozat. Vagy ha abban a pillanatban nem, később egész biztosan értesítette a rendőrség. Mégse szólt egy szót se nekünk. Talán nem akart megijeszteni. Talán…

Ez a dolog elvonja a figyelmemet. Nem szeretnék átsiklani semmin, ami lényeges lehet, úgyhogy inkább abbahagyom a kutatást. Némi töprengés után rácsörgök Nataliára. Tudom, korai megosztani vele az infót, de már képtelen vagyok magamban tartani.

– Szia! – szól a telefonba. Hallom a hangján, hogy meglepődött. Utánagondolok, és rájövök, hogy eddig csaknem mindig ő keresett.

– Azt hiszem, megvan a kapcsolat – jelentem be büszkén.

– Hogy mi?

– A kapcsolat – ismétlem meg. Pár másodpercnyi csönd után rájövök, hogy valószínűleg nem vagyunk egy hullámhosszon. Néhány mondatban vázolom, hogyan találtam meg a tablón a Jókai téri áldozatot.

– És végre tudjuk a nevét is: Palotás Kristóf – teszem hozzá.

– Tök jó – lelkesedik Natalia. – Gondolom, most már minden háttéranyagot megszereztél róla.

– Mondjuk inkább úgy, hogy kijelöltem a lehetséges kutatási területeket – pontosítok. – Azért ne felejtsd el, hogy nagyon gondosan eltüntettek minden nyomot, amin el lehetett volna indulni.

– Hiba volt nem lementeni a faszbukos adatlapját – jegyzi meg Natalia.

Felkapom a vizet.

– Basszus, de jó, hogy mondod, nekem ez eddig eszembe sem jutott.

– Jól van – duruzsolja békítőleg a lány. – Nem akartam az orrodra dobni. De ha akkor lemented, sokkal beljebb lennénk. Gondolj csak bele: ott volt az egész kapcsolati hálója.

– Szerinted a rendőrség megkapta az adatlapot?

Natalia néhány másodpercig hallgat. Latolgatja a kérdést.

– Fogalmam sincs – feleli végül. – Ha elindították a kérelmet, szerintem akkor se megy pillanatok alatt. Mármint, ha egyáltalán tárolják valahol a törölt adatokat.

– Efelől nincs kétségem – nyugtatom meg. – Olyan nincs, hogy a neten bármilyen adat eltűnjön. Mindegy, veszett fejsze nyele – teszem hozzá nagyot sóhajtva.

– Azért jóval beljebb vagyunk most, hogy azonosítottad.

Úgy döntök, ezt bóknak veszem. Jelzem, sokáig tartott, amíg kipréselte magából.

– Szerinted mások is rájöttek, hogy a fickó itt tanult? – szegezi nekem a kérdést. – Mármint úgy értem, hogy azok közül, akik benne vannak a játszmában.

Jó lenne tudni. Az az igazság, hogy magam is ezen rágódom néhány órája.

– Jovanék elvileg ismerhették – válaszolom. – De nyolc éve végzett… ami azért nagy idő. Én nem emlékszem rá, hogy bármikor visszajött volna ide, mint Alex. A másik, hogy Misi bá’ nemigen feszegette ezt a gyilkosságot, és én se nagyon beszéltem róla a többieknek. Szerintem egyedül mi akaszkodtunk rá erre a szálra.

– Az jó.

Hallgatunk. Azt hiszem, mindketten megakadtunk. Valójában fogalmunk sincs, hogyan tovább. Az előttem tornyosuló hatalmas adathalmazra gondolok, és megkeseredik a szám. Beleőszülök, mire átrostáljuk az egészet.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy lemenjünk Pécsre – jelenti be váratlanul Natalia.

(Folyt. köv.)