Mindenesetre Misi bá’ a lehető legjobb dolgot tette: azonnal elvágta az Alapítványhoz vezető lehetséges szálat, amikor rájött, hogy akaratán kívül beletenyerelt valamibe. Félre ne érts – mosolyodik el, amikor megérzi az ellenállásomat, és könnyedén a kezemre teszi a tenyerét. – Nem akarlak meggyőzni semmiről. Csupán hangosan gondolkozom. Természetesen abba az irányba menj, amit helyesnek látsz. Én kívülálló vagyok. Ez a ti játszmátok.
Mély lélegzetet veszek. Hát éppen ez az. Sajnos nagyon meggyőzően hangzik, amit mond. Azt én se hinném, hogy Misi bá’ szándékosan kevert volna ilyen veszélyes helyzetbe minket. Ha innen nézem, nagyon könnyen borul az egész elméletem. Elképzelhető, hogy végig tévúton jártam? Nem a tényekből vontam le a következtetéseket, hanem az elméletemhez keresgéltem a tényeket? Nem tudom eldönteni. Túl késő van, és túl fáradt vagyok ahhoz, hogy átlássam a kérdést. Talán a koktél is belejátszik.
– És hogy jöttök ki Nataliával? – vált témát váratlanul Szilvia.
Megrázom a fejem. Ez legalább olyan kemény kérdés, mint az előző. Kétségtelen tény, hogy egy csapatban játszunk, ugyanakkor képtelen vagyok kiigazodni a lányon. Néha teljesen jó fej, máskor meg olyan, mintha szántszándékkal élezné az ellentéteket. Egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni a hirtelen hangulatváltásaival.
– Ööö… nem lehet csak úgy elmenni mellette – felelem végül.
Szilvia felnevet.
– Nagyon visszafogottan fogalmaztál – mondja. – Talán nem kedveled? Az ember azt hinné, hogy ha egy ilyen lány becsöppen egy fiúcsapatba, egytől-egyig belezúg mindenki az egész „A”szárnyban.
Majdnem kicsúszik a számon, hogy pont ez az. Natalia megjelenése alaposan felkavarta az állóvizet. A többiek mind meg vannak veszve érte, ő pedig tudja, és még rá is játszik a dologra. Állandóan hadakoznom kell vele, ráadásul egy szempillantás alatt képes maga mellé állítani az egész társaságot… jó, ez azért nem igaz, mióta Péter bá’val összerúgták a port. Az a balhé azért eléggé megkoptatta a csaj vonzerejét.
– Jól van, bocs, hogy megkérdeztem – mondja mosolyogva, amikor nem felelek. – Nem akartam indiszkrét lenni… csak tudod, elég furcsa lány, kíváncsi voltam, minden rendben van-e. Az előző csapatát ő vitte a vállán, amíg… – Legyint. – Annyi az egész, hogy aggódom érte. Hagyjuk.
Nem tetszik, hogy felhozta Nataliát. Nem tudnám megmagyarázni, miért. De most, hogy itt ülünk kettesben, valahogy zavar a dolog. Nem akarok a lányról beszélni. Szilvia megérzi az ellenállásomat, mert hátradől a székében. Mosolyog.
– Nincs kedved futni egyet? – kérdezi váratlanul.
Vélhetőleg nem vágok túl értelmes képet, mert folyatja:
– Szoktál futni reggelente, nem?
Mindenki tudja.
Az órájára pillant:
– Lassan idő van. Arra gondoltam, futhatnánk egyet még reggeli előtt. Persze csak ha van kedved hozzá.
Bizonytalanul bólintok. Meglepően friss vagyok, és a reggeli futást amúgy sem akarom kihagyni.
– Akkor tíz perc múlva a kapu előtt – mondja Szilvia, és kisiklik a bokszból. Követem a tekintetemmel, ahogy a pulthoz megy és fizet, majd talpra kászálódom. Felrongyolok a szobánkba. Marko még mindig kiterülve fekszik az ágyán. Ugyanúgy horkol, mint amikor itthagytam. Azon tűnődöm, hogy teljesen fölöslegesen jöttem föl a szobánkba, hiszen a Pollack B-be is edzőcuccban mentem. Hülyeség átöltöznöm, ha most úgyis futok, és szétizzadom magam. Meg igazán nincs is nagyon mibe. Azért várok öt percet, mert úgy tippelem, elég harapós idő lehet odakint. Fél hat, töksötét minden.
Amikor leérek, kellemesen meglepődöm. Nincs szél, kifejezetten melegnek tűnik az idő. Szilvia már odalent vár. Természetesen laza, de mégis dögös szerelésben feszít.
– Indulhatunk? – kérdezi, miután bemelegítünk.
Nem várja meg a választ, futásnak ered. Hegynek fölfelé. Mosolygok magamban, hogy’ magához ragadta a kezdeményezést. Gondolom, nem akar nagyon lemaradni. Nem számítok túl hosszú futásra. Úgy tippelem, teszünk egy kis kört felfelé, azután kényelmesen visszakocogunk a szállodához. Legfeljebb majd csalinkázom egyet, amikor Szilvia végzett, hogy meglegyen a napi penzumom.
Kifejezetten élvezem a terepet. Szilvia szabadidőszerkóban is dögös. Vélhetőleg úgy válogatta össze a ruhatárát, hogy mindig jól mutasson, és ebből a szögből van mit nézni. Egy idő után felzárkózom mellé, nem akarom, hogy kukkolás jellege legyen a futásnak. Mostanra rendesen megizzadok, hátralököm a csuklyát a fejemből.
– Belehúzunk kicsit? – veti oda Szilvia.
(Folyt. köv.)
