Mozdulatlanná dermedek. Persze, ha belém botlanak, ez se segít, akkor vége a dalnak. Kisöprök az agyamból minden gondolatot, és igyekszem eggyé válni a tavalyi avarral. Tudom, bármi rám irányíthatja a figyelmet: egy aprócska nesz, akaratlan mozdulat, a szemem villanása, vagy akár az, hogy túl erősen figyelem őket, és megérzik.

Orromat betölti a tavaszi erdő illata. Alig lélegzem, elképzelem, hogy beleolvadok a gyökerek, nyákos avar, letört gallyak kusza halmazába. Kurvára hideg a föld. Most mégis magamba engedem ezt a hideget, mígnem úgy érzem, gyökeret eresztek a talajba, a talaj meg belém hatol. Nem merek felnézni, tekintetemet a földre szegezem. Tudom, végtelenül sebezhető vagyok ebben a helyzetben, mégis ez jelenti az egyedüli védelmet. Ebben a pózban nincs emberi formám, ezért könnyebben átsiklik rajtam a megszokott alakot kereső szem. Az egyik fickó csaknem a fejemnél áll meg. Ha véletlenül rám lép, lebuktam. Bárhogy is küzdök ellene, nem tudok nem gondolni rá. A srác valószínűleg megérzi, mert feszülten figyel. Szerencsére az érzékszerveire hagyatkozik.

– Mi van már? Gyere! – harsan egy hang a távolból. Megismerem, Jovan az.

– Olyan furcsa – feleli a fickó. Őt nem tudom azonosítani. – Mintha lenne itt valaki.

– Biztos csak egy róka – kiált vissza Jovan. – A kiscsajjal vannak, gondolom, próbálnak minél nagyobb kört tenni. Bencéék majd elkapják őket.

A srác még toporog egy kicsit, majd engedelmesen tovább indul. Lépteinek zaja távolodik, hamarosan egybeolvad a többiekével. Mégse merek megmozdulni. Attól tartok, csak pár métert tett, és most lélegzetvisszafojtva várja, hogy talpra álljak. Ez egyfajta türelemjáték. Aki hamarább feladja, veszít.

Végül mégis muszáj elindulnom, különben semmivé lesz az előny, amit szereztem. Noha hivatalosan csak egy óra múlva szabad átlépnünk az Alapítvány területének határát, úgy döntöttem, hogy ezúttal nem tartom be a szabályokat. Most még észrevétlenül be tudok jutni, és ott egészen biztosan nem keresnek. Ha szerencsém van, kiszúrom, hol várnak rám. Jovan nagy szívességet tett, amikor elárulta, hogy Bencéék maradtak hátra, hogy levadásszanak. Gondolom, a másik ember Milan. Pontosan tudom, mit fognak csinálni, csakhogy engem még egyszer nem etetnek meg ezzel a trükkel.

Hacsak nem átverés az egész.

Megfékezem a lelkemben sikoltozó paranoiát, és visszaindulok a kerítés felé. Most viszonylag gyorsan haladok, mert időközben feltámadt a szél. Igaz, így nem vagyok egészen hangtalan, de lépéseim nesze beleolvad a széltől nyögetett erdő suttogásába. Az idő most nekem dolgozik.

Kis tétovázás után úgy döntök, hogy az istállóknál kapaszkodom át a kerítésen. Tudom, ez a legtriviálisabb megoldás, viszont, ha jól számítottam, még senki se vár rám. Ahogy Szun cu mondja: „Ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk.” Ezzel persze megszegem a játékszabályokat. Korábban sose tettem ilyet, de mióta felvettem Barnával a kapcsolatot, egyre könnyebben hagyom figyelmen kívül az előírásokat. Tudom, addig jár a korsó a kútra… de bízom benne, hogy még nem jött el a pillanat.

Centiméterenként húzom fel magam a fal tetejére. Ez a kritikus pillanat. Amennyiben Milánék idecuccoltak, nekem annyi. Végtelenül lassan mozgok, mert így nem kapja oda a szemet a mozgás. Neszezésemet jótékonyan elnyomja a szél. Amint felhúzódzkodom, elhasalok, és hosszan fürkészem a környezetemet. Nem látok semmi gyanúsat, úgyhogy leereszkedem a kerítés túloldalán. Ez a legveszélyesebb pillanat, most vagyok a legsebezhetőbb. De semmi se mozdul.

Az árnyékban maradva osonok az istállók felé. Fel akarok kapaszkodni a padlásra, hogy szemügyre tudjam venni a terepet. Remélem, kiszúrom Milánékat, és innen könnyen be tudom vetni magam a kiserdőbe.

Senki se őrzi a lovakat. Nem mocorognak, ahogy elmegyek az állások között. Szerencsére nincs kivilágítva az épület, így nyugodtan átvághatok rajta a szénapadlásra vezető létráig. Elönt a magabiztosság, erősnek, legyőzhetetlennek érzem magam. A játékszabályok megszegése miatt érzett halovány lelkiismeret-furdalást elnyomja a siker mámora. Megcsináltam, bent vagyok. Már csak el kell jutnom a központi épületig.

Nem lesz könnyű.

Itt fent a szénapadláson már szabadabban mozgok. Persze nem dübörgök, de azért nem lassított felvételként settenkedem. Kilazítom az egyik cserepet, és pásztázni kezdem a környéket. Hangokat sodor felém a szél. Nem tudom kivenni az egyes szavakat, de annyi bizonyos, hogy egyelőre senki se számít rám.

Talán ezért ér annyira váratlanul a támadás.

Egy kőkemény rúgás csapódik a térdhajlatomba, és ahogy megroggyanok, kapok egyet a tarkómra, majd egy acélkemény kar kapja satuba a torkomat. A gégém megroppan, a nyaki artériám elszorul. Tökéletes fojtás, ebből nincs menekvés.

(Folyt. köv.)