Kis ideig csöndben latolgatja az esélyeket. Végül ugyanoda jut, mint én: visszamászni legalább olyan kockázatos, mint folytatni.

– Rendben van – válaszolja. – Megpróbálom.

Nem kezd azonnal neki. Gondolkozik, mérlegeli a helyzetet. Azután ő is kétoldalt feszíti a kezét és a lábát. Úgy indul fölfelé, mintha egy kürtőben haladna. Nem kapkod, gondosan keresi a legbiztosabb támasztékot. Az ablak elég mély, így viszonylag kényelmesen elférünk mindketten.

– Készen állsz? – kérdezi, amikor a csípője az arcom magasságába kerül.

– Igen – préselem ki magamból.

Fél kézzel megragadja a vállamat, a másikkal a magasba nyúl. Alig negyven kiló, és csupán egy tizedmásodpercig kell tartanom, de azt hiszem, a két karom kiszakad a helyéből, és lezuhanunk. Megbillenek, azonban a lány már kapaszkodik, lába a vállamra kerül, majd a fejemre lép, azután megszűnik a nyomás.

– Bent vagy? – kérdezem.

– Persze. És most?

– Fel kéne húznod.

– Hogy mi?

– Húzz föl! – sziszegem. Ez az egyetlen esélyem. Ha Natalia után akarnám csinálni az előbbi mutatványt, hanyatt esnék a mélybe. A másik lehetőség, hogy itt szobrozok, amíg fel nem fedeznek. A két utóbbiból egyik se vonz igazán.

– Nem bírlak el – feleli.

Kezdek bepipulni.

– Akkor rögzíts valahova egy erős kötelet – suttogom jó hangosan. – De lehetőleg még az előtt, hogy lefújják a játékot.

Nem kell soká várnom. Úgy fél perc múlva megjelenik az arcom előtt egy lepedő. „Klasszikus megoldás”, fut át az agyamon. Lelki szemeimmel látom Jovant, amint egy újabb fekete pontot vés a nevem mellé. Mindegy. Megrángatom, elég biztonságosnak tűnik. Megragadom, és néhány fogással felkapaszkodom az ablak pereméig. Innen már könnyedén betornászom magam a szobába.

– Csináljunk rendet – mordulok a lányra.

– Mi van? – értetlenkedik.

– Jó lenne, ha nem jönnének rá, hogyan jutottunk be az épületbe – magyarázom. – Még jól jöhet legközelebb… és nem akarom kihúzni a gyufát.

Natalia bólint. Kisimítjuk a lepedőt, és újból megágyazunk. Remélem, Jovannak nem tűnik fel, hogy itt jártunk. Ha igen, biztos hirig lesz belőle. Megindulok az ajtó felé, amikor zajt hallok odalentről.

– Sérültet hozunk!

Megismerem Kálmán hangját. Óvatosan kidugom a fejem az ablakon. Kálmán és Marko közelednek. Kétfelől tartják Stefit. Elszorul a torkom. Jovanék odarohannak, hogy segítsenek. Szemvillanás alatt véget ér a játék.

Aztán váratlanul megkavarodik minden. Kálmán és Marko a feléjük közeledők közé hajítják Stefit, aki két embert leránt a földre, majd megrohamozzák a kaput. Kálmánt elkapják, Marko beverekszi magát az épületbe. A kintiek utána zúdulnak. Hatalmas a felfordulás.

Visszahúzom a fejem a szobába.

– Gyerünk – mondom. Bízom benne, hogy a lenti kavarodás eltereli rólunk a figyelmet. Kinyitom Jovan szobájának ajtaját, és kikémlelek a folyosóra. Üres.

A hátsó lépcső felé indulok. Natalia pár lépéssel lemaradva követ. Lesurranunk a földszintre. A kapu felől diadalmas ordítást hallunk. Ezek szerint Markót is leteperték. Nincs sok időnk. A fordulóban gyors pillantást vetek a dojo ajtaja előtti szakaszra, majd visszahúzódom. Jovan semmit se bízott a véletlenre. Milan és Bence ott dekkol. Rám tör a gyengeség. Remegni kezd a lábam. Túl sok volt a mai nap. A mászás is rengeteget kivett belőlem. Kizárt, hogy ebben az állapotban át tudjuk verekedni magunkat ezen a két faszfejen. Azután bekattan a megoldás. Mélyen Natalia szemébe nézek.

– Várj fél percet és gyere utánam – formálom hangtalanul a szavakat.

Bólint. Mély levegőt veszek, és kilépek a folyosóra. Lazán sétálok feléjük, mint aki csak épp erre jár. Csak akkor kapnak észbe, amikor már a nyakukon vagyok. Bencét nekilököm a falnak, és megpróbálok elsiklani Milan mellett. Megragadja a karomat. Birkózni kezdünk. Szándékosan nem ütök. Mostanra Bence is belém kapaszkodik. Lerántanak a földre.

(Folyt. köv.)