– Nem, tényleg működik – mondom. – Akupresszúra. Masszázs – teszem hozzá magyarázóan.
Látom a lányon, hogy tétovázik.
– Ugyan már, kipróbáljuk – győzködöm tovább. – Ha nem jó, abbahagyom. Mit veszíthetsz? Legfeljebb jobb lesz.
Ami azt illeti, tudom, hogy jobb lesz.
Látom rajta, hogy még mindig nincs meggyőzve.
– Feküdj fel az ágyra – intek a fejemmel, elvágva az esetleges ellenkezést. Nem vitatkozik, engedelmesen végigheveredik a takarón. A combjára ülök, bemelegítem a kezem, ahogyan tanultam, és nekiállok a masszázsnak. Első menetben végigtapogatom a csigolyákat és az izmokat.
– Ott fáj – nyöszörgi a lány.
Nem kell mondania, érzem. Lassú, körkörös mozdulatokkal gyúrom át, ahogyan tanultam. Időről-időre megállok egy-egy akupunktúrás pontnál. Meghatározott sorrendet követek. A nyak és a váll után áttérek a hátára. Meglep, milyen vékony. Úgy érzem, mindjárt elvész a kezeim között.
– Jobb már? – kérdezem.
Torokhangú mormogás a válasz. Egyre lágyabbak a mozdulataim. Fokozatosan haladok lefelé a gerince mentén. Amikor elérek a nadrágjáig, elidőzök a derekán. A pólója felcsúszott, egy vékony sávban kivillan a bőre. Odatéved a kezem. Lágyan mozgatom az ujjaimat, alig érek hozzá. Félrefordítja a fejét, kipirul a nyaka. Elmélyül a légzése. A kezem besiklik a pólója alá, és lassan megindul fölfelé. Natalia félig lehunyt pillákkal fekszik. Cseppfolyóssá dermed a pillanat.
Nyílik az ajtó, Marko ront be. Összerezzenek, Natalia szintén. Mindketten odakapjuk a fejünket. Hülye helyzet. Utólag leesik, hogy kopogott a srác, de szokás szerint a választ meg se várva, azonnal benyitott. Attól tartok, mi se vágunk értelmesebb képet, mint ő.
– Öööö – nyögi.
– Igen? – kérdezem, miközben igyekszem észrevétlenül elővarázsolni a kezemet Natalia pólója alól. Reménytelen próbálkozás. Legalábbis úgy érzem, hogy Marko tekintete végig odatapad.
– Azért jöttem, hogy segítsek átnézni a PASTRUJNO-val kapcsolatos anyagot – préseli ki végre magából nagy nehezen.
– Én is – jegyzi meg Natalia.
Hihető.
– Aha – bólint kényszeredetten a haverom. Azután, ha lehet, még jobban elkerekedik a szeme, ahogy jobban szemügyre veszi a lányt: – Veled meg mi történt?
– Geri – int felém a fejével Natalia.
Látom, Marko most már végképp nem tudja hova tenni az egészet.
– Nem most, tegnap – igyekszem menteni a menthetőt.
– Te aztán tudsz bánni a nőkkel – csettint elismerően Marko, aki azért közben összerakta magában a történteket. – Ha ráérsz, majd adsz pár leckét nekem?
– Le lehet zizzenni rólam – jegyzem meg.
Marko ártatlan szemmel bámul vissza rám:
– Zavarok?
– Nem, éppen kérni akartalak, hogy gyere át.
– Akkor jó – feleli, és letelepszik a székembe.
A legszívesebben megkérdezném, hogy kívánták-e az utóbbi időben a fészkes fenébe, de Nataliára való tekintettel moderálom magam. Azon tönölök, hogyan tessékelhetném ki finoman, amikor újra kopognak.
– Bújj be! – rikkantja Marko.
Anyád.
Stefi nyomul be a szobába. Amikor meglát bennünket az ágyon, ugyanúgy ledermed, ahogyan az előbb Marko.
– He… helló – dadogja. Az ő pillantása is megakad Natalia arcán. – Te meg lefejeltél egy kombájnt, vagy mi?
– Geri összeverte, és most gyógyítja – magyarázza Marko.
– Az még tegnap volt, amikor rám támadt a sötétben – próbálom kimosni magam. – Nem tudtam, hogy ő az.
– Neked tényleg nem tűnt fel, hogy egy negyven kilós kiscsajt agyalsz? – kérdezi Stefi álszent pofát vágva. Nekem persze bevillan, hogy ketten is alig tudtuk lefejteni Péter bá’ról a lányt. Mondjuk, ha innen nézem a dolgot, egész jól megúsztam. Mégse kezdem feszegetni a kérdést.
– Sose fogjuk megtudni, valójában mi kell a nőknek – bólogat Marko bánatos képpel, és nagyot sóhajt.
(Folyt. köv.)
