Be kell látnom, hogy a meghitt hangulatnak annyi, úgyhogy lekászálódom Nataliáról.
– Lapoznátok? – vetem oda két hívatlan vendégemnek.
Stefi először az ágy felé mozdul, de végül az íróasztalom mellett dönt, és feltelepszik a tetejére.
– Szóval azért vagyok itt, mert átpörgettem magamban a legújabb elméletedet. Sőt – teszi hozzá mélyen a szemembe nézve –, utánamentem kicsit a nálam lévő anyagban ennek a cégnek. Elég merész dolgokat állítasz, de kétségkívül lehet benne valami, mert nagyon szépen összeállt a kép.
Megmelegszik a szívem. Stefi részéről ez felér egy bocsánatkéréssel, és tudom, ennél többre nem is számíthatok. Diadalmas pillantást vetek Nataliára. Ismét fordult a kocka: most már a srácokra támaszkodhatok a lány ellenében.
– Igen, a PASTRUJNO kétségkívül kikerülhetetlen eleme a feladványnak, de azért jó lenne, ha nem szállnánk el nagyon – veti közbe Natalia. Mielőtt bármit is mondhatnék, magához ragadja a kezdeményezést. – Az az igazság, hogy Gerivel alaposan átfésültük az anyagot. Megvan, mi az, amiben biztosak vagyunk, mi az, ami lehetséges, és hogy milyen dolgokat érdemes kizárni. – Lehajol a padlóra, és fölveszi a jegyzeteit: – Erre jutottunk végül.
Felsorolja a PASTRUJNO-val kapcsolatos tényeket. Szárazon kopog a hangja, hamar a lista végére ér. Meg kell állapítanom, hogy ezzel nem lövünk nyulat, pedig reggel még úgy tűnt, végre megtaláltam a megoldást.
– Ennyi? – kérdezi csalódottan Stefi. Hol Nataliára, hol rám villan a tekintete.
– Ennyi – erősíti meg a lány.
Nem tudok vitatkozni vele.
– Azért ez a bécsi szál még érdekes lehet – szólal meg Marko váratlanul.
– Miféle bécsi szál? – kapja fel a fejét Natalia. Ugyanúgy meglepődik, ahogy Stefi és én.
– Most hétvégén egy vállalati védelemmel foglalkozó expo lesz Bécsben – magyarázza Marko. – Talán emlékeztek, hogy a pendrive-on lévő egyik interjúban Dmitrij Ivanov azt nyilatkozta, nyitni szeretnének ebbe az irányba is.
Nem emlékszem rá.
– Na és – vonja meg a vállát Stefi. – Ez legfeljebb akkor lenne érdekes, ha a PASTRUJNO is részt venne ezen az expón.
– Részt vesz – varázsolja elő Marko az ászt a kabátujjából. Ugyanolyan nyugodt a hangja, mint rendesen. Egyáltalán nem érződik rajta a diadal.
Megdobban a szívem. A vállalati védelem és az ipari kémkedés között rendkívül elmosódott a határvonal. Gondolatban ismét átfutom a PASTRUJNO szerteágazó tevékenységét a gyógyszeripari kutatásoktól a szoftverfejlesztésig. Vajon melyik térfélen játszanak? Lehet, hogy mindkettőn? Vagy csak azért látok bele mindenfélét a cég tevékenységébe, mert tudom, hogy Dmitrij Ivanov afganisztáni veterán?
– És hogy jutunk ki Bécsbe? – veti ellen azonnal Stefi.
Szívem szerint rávágnám, hogy Szilviával, de tisztában vagyok vele, hogy reménytelen a buli. Jó, itt van március 15. meg a háromnapos ünnep, csakhogy a pécsi hétvége rendesen megfeküdte a többiek gyomrát. Nem fognak mozdulni… főleg egy ilyen homályos gyanú miatt.
– Oké, srácok, rágjátok át, én most magatokra hagylak benneteket – pattan fel hirtelen Natalia.
– Ha megzavartuk a gyógykezelést, már itt se vagyunk – ajánlja föl Marko lovagiasan. Érzem, hogy az arcomba szalad a vér.
– Á, majd máskor – legyint a lány, és kilibben az ajtón.
Gyilkos pillantást vetek a fiúkra.
– Bazd meg, ez azért nem semmi, Geri – morogja Stefi irigykedve. – Ha csak átjön az istállókhoz, a fél „A”szárny megdugja a kispárnáját… hogy vetted rá, hogy lefeküdjön az ágyadra?
– Figyelj, csak megmasszíroztam a nyakát, mert meghúzódott – tiltakozom erőtlenül.
– Hozzátenném: a csaj jelenlegi állapota azért elég sokat levon a teljesítmény értékéből – jegyzi meg Marko pikírten.
Ismét nyílik az ajtó. Egy pillanatra felszikrázik bennem a remény: Natalia jött vissza? De nem. Kálmán az.
– Hallottátok? – kérdezi lihegve. – A háromnapos ünnepen az egész suli elmegy Bécsbe.
(Folyt. köv.)
