Átrendezték a szobájukat. A szemben lévő két falhoz húzták az ágyakat, és az egyik mellé tették a két széket. Ők az egyik ágyra és a székekre telepednek, mi velük szemben szorongunk egymáshoz préselődve, mint villanyvezetéken a verebek. Ha az volt a céljuk, hogy kellőképpen oldott állapotba kerülve tudjuk mérlegelni az ajánlatukat, nem jártak sikerrel.

– Gondolom, Marko elmondta, miért akarunk beszélni veletek? – kezdi Jovan.

Egyszerre bólintunk, mintha vezényszóra tennénk. Kezd nagyon hülye érzésem lenni.

– Tényleg, a kis pinát hol hagytátok? – vág közbe Robi.

Egy pillanatra elborul az agyam, de mielőtt bármit mondhatnék, Marko megelőz:

– Az orrát púderezi – feleli.

Robi és Pável értetlenül merednek rá, de Jovan szélesen elvigyorodik:

– Szóval rávettétek, hogy ne üsse az orrát a fiúk dolgába? – kérdezi kedélyesen.

– Valahogy úgy – mormogom.

– Nos, a szakmai gyakorlatról lenne szó – mondja Jovan, felvéve a beszélgetés előbb elejtett fonalát. – Tudjátok, hogy emiatt minden évben egymásnak ugranak a végzős évfolyamok. Az idén ti is belekóstoltatok, és szerintem egyetértünk abban, hogy valamennyiünknek rengeteg energiája megy el erre a játszmára.

 Végignéz rajtunk, mire ismét beindul a bólogató-reflex. Kicsit olyan, mintha rugóra járnék. Idegesít.

– Összedugtuk a fejünket a fiúkkal, és átgondoltuk a dolgot – folytatja. – Az az igazság, hogy nem tiltják a szabályok, hogy összefogjunk. Gondoljatok csak bele: ahelyett, hogy egymást ekéznénk, összerakhatnánk, amink van. Gondolom, ti is jutottatok már valamire.

Megszólal bennem a riasztócsengő.

– Miért, ti mire jutottatok? – kérdezek vissza kapásból.

Jovan arca elsötétül egy pillanatra. Talán egy századmásodpercig tart, utána ismét derűsen mosolyog, de nekem ennyi elég. Valami csavar van a buliban.

– Az az igazság, hogy nem sokra – válaszolja Jovan lefegyverző őszinteséggel. – Szerinted, ha a megoldás közelében járnánk, idehívtunk volna benneteket?

Akár meggyőző is lehetne, csakhogy túl tökéletes a pillanat. Az előbb villanásnyi időre kizökkent a szerepéből, és már nem tudok hinni neki. Persze logikus, amit mond, meg minden, azonban valahogy mégis disszonáns az egész. Nem tudom, talán az zavar, hogy annyira készségesen ismerte be a kudarcot.

– És mi van, ha mi viszont már a megoldás közelében vagyunk? – nézek végig rajtuk.

Ez láthatóan zavarba hozza őket. Egymásra pillantanak, azután gyorsan elkapják a tekintetüket.

– Tényleg? – hajol előre Bálint kíváncsian.

Nem veszek róla tudomást. Jovanra függesztem a tekintetem, és folytatom:

– Szóval ebben az esetben mi érdekünk fűződne az együttműködéshez?

Minden rezdülését figyelem. Nagyon fegyelmezi magát, de éppen ez árulja el: nem az, ahogyan megfeszül az álla, hanem az, ahogy egy szemvillanással később ellazítja magát. Meg akar vezetni bennünket. Nem tudom, mivel, miért, azonban ez a mostani beszélgetés nem a lehetséges együttműködésről, hanem valami másról szól. 

– Esetleg nem tesszük folyamatosan pokollá egymás életét? – néz keményen a szemem közé Jovan.

Nem kell magyaráznia. Értem, mire gondol.

– Hát… megfontolandó – válaszolom. Ha innen nézem, kétségkívül vannak előnyei a dolognak.

– Gondoljatok csak bele: még soha senki se próbálta így megoldani a szakmai gyakorlatot – üti tovább a vasat Jovan. – Történelmet írhatnánk: mi lehetnénk az elsők az Alapítvány történetében.

Érdekes, mostanában mindenki erre hajt, fut át az agyamon. Persze, igazságtalan vagyok. Mindannyian arra törekszünk, hogy nyomot hagyjunk az Alapítvány évkönyveiben. A legjobbak legyünk a legjobbak között. Jovan ajánlata több szempontból is vonzó, amellett logikusan hangzik. Mégis van bennem egy csöppnyi rossz érzés ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy azért, mert nem nekem jutott az eszembe?

(Folyt. köv.)