Egyfelől jól esik, hogy Natalia a csapattal maradt, másfelől van egy kis rossz érzésem. Ő megúszta, és most velünk van. Kicsit olyan, mintha tudta volna, mi lesz, és ellenőrizné, mit lépünk. Persze tudom, hogy hülyeség. Bőven elég lett volna, ha nem eszik a csokiból. A másik része pedig… Barna balesete nem Jovanéknak köszönhető. Erről jut eszembe, majd beszélnem kell a fiúval. Most, hogy kiszabadultunk a suliból, kicsit szabadabban kommunikálhatok vele.

Latolgatom a dolgokat, és rájövök, sokkal rosszabbul érintett volna, ha Natalia elmegy a többiekkel. Úgy érezném, cserbenhagyott. Persze fölösleges ezen rágódni, amikor itt van.

– Szóval most mi legyen? – kérdezi Natalia.

– Megnézzük, mi a helyzet Stefiékkel, és utána elhúzunk a vállalati védelemmel foglalkozó expóra – felelem.

– Komolyan mondod? – néz rám elkerekedő szemmel.

– Nézd, túl vagyok azon, hogy bármi is kijöjjön belőlem – magyarázom. – Mármint, ha nem viszek be semmit.

Bólint, jelezve, hogy megértette.

– Kapjuk össze magunkat – fordulok Markóhoz. – Menet közben felszedjük Stefiéket.

Pár perc múlva útrakészek vagyunk. Hiába: az Igor bá’val folytatott táborozásoknak megvan az eredménye: bárhol, bármikor két percen belül összecuccolunk. Stefi velünk tart, Kálmán viszont nem mer öt méternél messzebb távolodni a vécétől. Tekintve, hogy ő fogyasztotta el a csoki nagyját, megértem az aggodalmát.

Metróval megyünk ki az expóra. Alig negyven perc alatt odaérünk, pedig a külvárosban van. Megvesszük a belépőt, és bemegyünk. Az az igazság, hogy a dolgok többségével nem tudunk mit kezdeni. Pedig sok mindent tanultunk: Barna vagy Marko például minden további nélkül képes meghackelni egyszerűbb védelmi rendszereket. Valamennyien ki tudunk iktatni egy sor elektronikus riasztót, a védett objektumokba való észrevétlen behatolást pedig szinte állandóan gyakoroljuk. Eddig sose gondolkoztam azon, miért. Jó móka, élvezem. De ahogy itt járkálunk fel-alá a kiállítás standjainak szinte végtelennek tűnő rengetegében, felmerül bennem a kérdés, vajon miért. Igaz, itt azt is megtapasztaljuk, hogy a biztonságtechnika már fényévekkel előttünk jár. Egy modern intézménybe nem lehet hamis beléptető kártyával belógni – illetőleg bejutni lehet, azonban komolyabb adatokhoz legfeljebb a belső munkatársak tudnak hozzáférni. Vagy esetleg az, aki képes feltörni a számítógépes adatbázis védelmi rendszerét, ami valljuk be, nem valószínű.

Hosszas bolyongás után megtaláljuk a PASTRUJNO standját. Külsőre ugyanolyan, mint a többi. Veszünk a prospektusokból, illedelmesen végignézzük a kínálatot, mégse leszünk sokkal okosabbak. A személy- és vagyonvédelemtől, az ipari elektronikán át a szoftverekig terjed a cég kínálata, amibe sok minden belefér. Csalódott vagyok, noha igazából nem tudom, mire számítottam. Bár magam se hittem, hogy állig felfegyverzett, afganisztáni veteránokkal találkozom, meg kell állapítanom, elég gagyi módon oldották meg a cég képviseletét. A pult mögött álló hosztesz lányokat láthatóan csak a hétvégére vették fel. Betanultattak velük valami egyenszöveget, és annyi. Ami ezen túlmutat, arra nem tudnak válaszolni. Kedvesen ajánlgatják, hogy hívjam föl a cég ügyfélszolgálatát, számuk ott virít az összes prospektuson. Ugyanazok a címek, fax- és telefonszámok, amiket az internetről is ismerek.

Rövid kérdezősködés után feladom, és odébb ballagok. Nem szeretném felhívni magamra a figyelmet. Fogalmam sincs, van-e az oroszoknak bármiféle közük Palotás Kristóf halálához, de a magam részéről egyáltalán nem akarok a srác sorsára jutni.

Céltalanul ődöngök fel-alá. Ezért teljesen értelmetlen volt idejönni. Persze megpróbálhatnék beszélni a cég valamelyik képviselőjével, ám attól tartok, a magam tizenhét évével nem igazán tekintenének potenciális ügyfélnek.

– És most? – szegezi nekem a kérdést Stefi.

Nem válaszolok. Semmi kedvem beismerni a vereséget. Közben azon rágódom, mennyire összevágott minden: a PASTRUJNO szerepe ebben a történetben, az expo, a bécsi kirándulás. Csak éppen azt nem látom, ami összeköti őket. Valami nagyon nem kerek ebben a történetben.

– Odanézzetek! – mutat Marko egy arcra a tömegben.

Odapislantok. Határozottan ismerős valahonnan. Eltelik jó néhány másodperc, mire rájövök, hol láttam: a tanári folyosóján kifüggesztett tablók egyikén. Ahol Alexet és Palotás Kristófot is.

Még egy közös pont. Túl sok ahhoz, hogy véletlen legyen. Stefi és Natalia értetlenül néz ránk, nem értik, miért bámulunk úgy, mintha kísérletet látnánk. Pár szóban vázolom a helyzetet.

– Most mi lesz? – kérdezi Stefi.

(Folyt. köv.)