És a szűk mozgástér. Nincs időnk fölösleges dolgokon rágódni. Minden pillanatban kockáztatjuk a lebukást. Nem tudom, Barna életére milyen kihatással lenne, ha kiderülne, tartja velem a kapcsolatot, de az biztos, hogy én búcsút vehetnék az Alapítványtól. Tudom, mivel játszom, mégse vagyok képes felégetni magam mögött a hidat. Olyan érzés, mintha fegyver lapulna a zsebemben. Ez a tudat biztonságot ad.

Elbúcsúzom, és bontom a kapcsolatot. Az órámra nézek: messze nem használtam ki a rendelkezésemre álló időt. Kicsit még szörfözök a neten, ám hamarosan elunom. Ideje visszamenni a szállodába. Nem mintha bárki is hiányolna – ma szabadnapunk van, és a mobilom is itt pihen a zsebemben, igaz, eddig nem csörrent meg. Kimegyek az utcára, és futni kezdek. Bár nem tudom pontosan, hol vagyok, azért egész jól elnavigálok. Az aszfalttól és a forgalomtól eltekintve teljesen olyan, mintha otthon rónám a köröket. Sehol egy domb vagy akár egy emelkedő.

Ahogy futok, a szemem sarkából kiszúrok egy jó nőt a túloldalon. Olyan érzésem támad, mintha már láttam volna azelőtt. Elhessegetem a gondolatot, elvégre nem egy James Bond filmben vagyok. Senki se szegődik a nyomomba, arra meg végképp kár lenne számítani, hogy sportos bombázókat állítanak rám.

A nő előbb ér a következő kereszteződéshez. Épp akkor vált a lámpa. Átszalad a zebrán, és olyan húsz-harminc méterrel előttem folytatja a futást. Óhatatlanul is gyorsítok a tempón. Nem tudom, megérzi-e, vagy csak most gyújtja be a rakétákat, de ő is nagyobb sebességre kapcsol. Felpörgetem, most már tudatosan is csökkenteni akarom a távolságot. Ahogy egyre közelebb érek, meg kell állapítanom, hogy elképesztően jó alakja van. Minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban belefeledkezem a látványba. A haja, a combja, a dereka, a feneke… hirtelen rádöbbenek, miért olyan ismerős.

Szilvia.

Belehúzok, míg fej-fej mellé nem kerülünk. Nem vesz észre, fülhallgató van rajta, feje ütemesen bólogat a zene ritmusára. Jó pár métert futunk egymás mellett, míg odapislant rám. Elkerekedik a szeme. Elmosolyodik.

– Mi van, Geri? – kiáltja teli torokból.

Eltart pár másodpercig, amíg rájövök, hogy a fülében harsogó zenekart próbálja túlüvölteni.

– Futok! – üvöltöm vissza.

– Mi van?

– Futok! – ismétlem meg.

Összevonja a szemöldökét, azután kapcsol, leveszi fejéről a fülhallgatót és a nyakába akasztja.

– A finisben vagy? – kérdezi.

Bólintok. Nagyon jól emlékszem, mennyire képes megpörgetni a végét. Úgy döntök, nem pazarlom fecsegésre a levegőt, mostantól csak a légzésemre figyelek. Szótlanul futunk egymás mellett.

– Látom, tanultál – biccent felém Szilvia mosolyogva két sarokkal később. – Mi legyen? Visszamegyünk a szállodába, vagy reggelizünk itt?

Mégiscsak sikerül kizökkentenie a ritmusomból. Csaknem összeakad a lábam. Persze, bíztam benne, hogy együtt futunk vissza, azonban álmomban se mertem remélni, hogy együtt reggelizünk.

– Reggelizzünk, persze! – vágom rá gyorsan, mielőtt meggondolná magát.

Felnevet:

– Akkor gyere! – kiáltja, és gyorsabb iramra vált. Mire észbe kapok, már több méterrel elhúz előttem. Rákapcsolok, hogy legalább ne szakadjak le teljesen. Közben reménykedem, hogy nincs túl messze a hely. Élénken emlékszem rá, milyen keményen rám vert legutóbb. Ha most is ennyire felpörgeti a tempót, jó esélyem van rá, hogy szem elől veszítsem. Ezt nagyon nem szeretném, úgyhogy kipréselek magamból minden energiát. Tekintetem szélben lobogó hajára tapad.

Szerencsére nem tart soká a rohanás. Szilvia úgy százötven méterrel később befordul a sarkon, és benyit egy kis üvegajtón. Követem. Ahogy belépek, halk csengés jelzi, új vendég érkezett. Kávéillat csapja meg az orromat. Körülnézek a szűk helyiségben. Ez bizony nem az Oberlaa. Munkásemberek ülnek a kis asztaloknál. Az első pillanatban kicsit aggódtam, hogy kinéznek, ha szabadidőruhában ülünk be, de fölöslegesen paráztam. Itt egyáltalán nem lógunk ki.

(Folyt. köv.)