– Szerintem ne kezdj el összeesküvés-elméleteket gyártani – figyelmeztet Natalia. – Ha ebben az ütemben folytatod, pillanatokon belül eljutsz oda, hogy a PASTRUJNO valójában világhatalomra tör.

– Maradjunk abban, hogy ezt a baromságot te vetetted fel – felelem kicsit sértetten. – Kicsit olyan a helyzet ezzel, mint a kocsmákkal. Alkoholt fogyasztani legális, kábítószert nem, mégis minden felkapottabb helyen lehet anyagot szerezni. Egyszerűen benne van a pakliban. Amúgy meg a dopping függőséget okoz. Ugyanúgy megvannak a felpörgős és a depressziós szakaszok, mintha valami mást tolnál. Például a szteroidtól nem csak nagyobb leszel, hanem jóval gyorsabb és agresszívabb is. Gyilkos kombináció. Ha telinyomod magad anyaggal, sokkal intoleránsabb leszel, viszont a bíróság előtt nem számít súlyosbító körülménynek, ha valami balhéba keveredsz.

– Jól van, ne rugózzunk már ezen – vág a szavamba Natalia. – De honnan veszed, hogy a PASTRUJNO doppingszereket forgalmaz?

– Mert kibaszott logikus. Szerinted mi másért másztak volna bele a vállalati védelembe?

– Talán… mert pénz van benne? – kérdez vissza Natalia.

– Igen. – Úgy döntök, nem veszek tudomást a hangjában csengő gúnyról. – A doppingszerekben pedig még sokkal több pénz van. Két legyet ütnek egy csapásra: egyfelől beverekszik magukat a piacra, másfelől pedig van egy legális fedővállalkozásuk.

– És ez lenne a megoldás? Szerintem túl egyszerű.

– Ahhoz képest, hogy milyen egyszerű, csak most jöttünk rá. – Szándékosan használok többes számot, remélem, így könnyebben elfogadja az ötletemet.

– Rendben, vegyük át még egyszer – mondja Natalia. – Volt afganisztáni veteránok gyógyszergyártásba és forgalmazásba kezdenek, majd beszállnak az osztrák és német vállalati védelembe, hogy szabadon tudják forgalmazni termékeiket.

Nem felelek azonnal. Így lecsupaszítva elég hülyén hangzik.

– Nézzük kicsit máshonnan – javaslom végül. – Dmitrij Ivanov részt vett egy sor afganisztáni bevetésen. Szinte biztos, hogy valamivel felpörgették magukat, ha akcióra került a sor. Ismeri a szereket, tudja, mennyit dobnak az ember teljesítményén. A háborúban megszedi magát – csak a hülyék és született lúzerek nem vastagodnak meg, amikor nincsenek törvények. A tőkéjét a gyógyszeriparba fekteti, és kapcsolati tőkéjének hála, megveti a lábát a piacon. Ez szolid, de biztos üzlet: fájdalomcsillapítót, kötszert mindig vesznek az emberek. Amikor megerősödik, körülnéz, hogy hol tudná hasznosítani azt, amihez igazán ért: a harcászat, az objektumok támadása és stratégiai védelme. Viszont ha már itt van, miért ne kötné össze a kellemeset a hasznossal? Na, még mindig olyan hajánál fogva előrángatott ötletnek tűnik?

Most Natalián van a hallgatás sora.

– És hogy jön ide a belgrádi merénylet? – kérdezi végül.

– Nagy kérdés, mit csinált Dmitrij Ivanov a szerb-horvát háborúban. A háború végén az oroszok bevonultak Szerbiába, megelőzendő, hogy a NATO megszállja az országot. Kérdés, hogy a PASTRUJNO nyújtott-e valamiféle humanitárius segítséget a háború vagy az újjáépítés során. Ha igen, megvan a kapcsolat. A Briztina Magazin cikksorozata azzal foglalkozott, hogy az egykori háborús csapatvezérek és önjelölt hadurak hogyan próbálják átmenteni magukat a civil életbe. Ezer és egy ponton sérthette a PASTRUJNO érdekeit.

– Hát… egészen meggyőzően hangzik – adja meg magát nagy nehezen Natalia. – Csak az a baj, hogy ez már a sokadik elméleted, és mindegyik rendkívül meggyőző – teszi hozzá.

Kösz.

– Nézd, nem tudom, mit akarsz – felelem ingerülten. – Amennyiben azt várod, hogy prezentáljam neked Dmitrij Ivanov részletes beismerő vallomását, akkor még várnod kell. De ha engem kérdezel, akkor egész szépen sikerült a helyére tenni a pendrive-on kapott kirakós darabjait.

– Azért van még egy-két elvarratlan szál – veti közbe Natalia.

– Van jobb ötleted? – vágok vissza élesen.

– Nincs. – Szinte látom, ahogy megrázza a fejét. – Csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy a legkisebb darabka is gyökeresen módosíthatja a képet. Attól, hogy lendületesen félresöpörjük a problémákat, azok még problémák maradnak.

Hirtelen rájövök, miért idegesít annyira. Olyan, mintha Szilviát hallgatnám. Furcsa, hogy mostanában mindenki azon aggódik, nehogy vakvágányra tévedjek, miközben egyre több dolog erősíti meg, hogy jó irányba haladok. Vagy legalábbis úgy tűnik. Ilyenkor azonban mindig elbizonytalanodom. Tudom, beszélhetnék Szilviával, azonban ő, Nataliával ellentétben, nem csak egy-két hiányosságra mutatna rá, hanem apró darabokra cincálná az elméletemet.

(Folyt. köv.)