Miközben Fedor bá’t hallgatom, olyan érzésem támad, mintha egyenesen hozzám intézné a szavait. Mintha ezt mondaná: Vedd már végre észre, ami a szemed előtt van. Ne csak nézz, hanem láss!

Hirtelen minden, eddig szabadon lebegő szál értelmet nyer. Újfent megvilágosodnak a dolgok. Natalia pár nappal ezelőtt pont emiatt húzta az orrát, hogy egy csomó tény nem illeszkedik a képbe, amit felvázoltam. Hát most nem panaszkodhat emiatt. A látszólag egybe nem illő dolgok, történések, tények, helyszínek, dokumentumok, elemzések végre olyan közös rendezőelvet kaptak, ami súlyt ad a pendrive-on kapott anyag minden elemének. Persze ez még csak a keret, viszont végre esélyünk nyílik rá, hogy megfejtsük, mire megy ki ez az egész.

*

Illatos tavaszi este van, meglepően meleg, úgy 13 fok körül lehet. Az utolsó lovat kefélem. A kabátomat már rég ledobtam, egy szál pulóverben dolgozom, de így is rendesen kimelegszem. Egyenletes, körkörös mozdulatokkal masszírozom Csillag izmait. Amikor végzek, a feje következik. Bizalmas mozdulatokkal böködi a vállamat. Amióta Szilvia irányítja az istállóban folyó munkát, gyökeresen megváltozott a viszonyom ezekkel az állatokkal. Ő ragaszkodik hozzá, hogy minden egyes lóval csináljuk végig  a csatlakozást. Az elején izgultam, később rutinná vált, míg végül megtaláltam benne az örömet. Ma már tudom, mire miért és hogyan reagálnak. Nem tartok tőlük, olvasok a gesztusaikból. Most sincsenek kétségeim afelől, hogy Csillag mit akar. Igaz, ez már túlmegy a szokványos ló-ember kapcsolaton, a legkevésbé se lószerű, mégse tudom megállni, hogy ne kényeztessem kicsit az állatot. Igen, kivételezek vele. A zsebembe nyúlok, és odaadom neki az almát. Boldog horkantással falja be. Láthatóan elégedett.

– Hányszor mondtam, hogy ne etesd! – csattan egy hang mögöttem. Megdermedek. Nem vettem észre, hogy Szilvia bejött az istállóba. Tudom, hogy ennek most meglesz a böjtje. Rendkívül szigorúan veszi, hogy nem kényeztethetjük külön a lovakat. Ne az állatot akard domesztikálni, szokta mondogatni. Te magad válj lóvá.

Nem idegen tőlem a gondolat. Valójában nagyon is egybevág azzal, amit Igor bá’tól és Izanagi szantól hallunk a terepgyakorlatok során: Válj eggyé az erdővel. Lélegezz úgy, mint a fák.

– Csak egy alma volt – védekezem sután.

– Még jó, hogy nem kockacukor – húzza el a száját gúnyosan Szilvia. – Százszor elmondtam, hogy ne akarj ennivalóval bevágódni az állatnál. Ez nem természetes. Lerombolod vele az eddigi munkádat. Manipulálod. – Egyre jobban belelovallja magát. – Az egyik kezeddel lerombolod azt, amit a másikkal építesz. Így sose lesz lószerű a kettőtök kapcsolata!

Most már kiabál. Csillagra pillantok: hátrasunyja a fülét. Láthatóan ideges. A legszívesebben menekülne, de nincs hova. Szilvia elállja a kijáratot. Hirtelen nagyon együtt érzek a lóval. Én ugyanígy ide vagyok kötve. Nem futhatok el. Legfeljebb a pályán róhatom reggelente a köröket. Még ennél is rosszabbul esik, hogy Szilvia ordibál velem. Mostanáig azt hittem, más a kapcsolatunk. Különleges. Ám úgy kezel, mint egy hülyegyereket. Pár perc után nem bírom tovább, elpattan bennem valami.

– Hát persze, hogy nem viselkedem lószerűen! – vágok vissza keserűen. – Mitől lennék lószerű, amikor ember vagyok? És nekem is vannak vágyaim, érzéseim, még akkor is, ha kényelmesebb, ha erről senki se vesz tudomást. Nem a lótársa akarok lenni Csillagnak, nem akarom, hogy lóként tekintsen rám. Nem akarom manipulálni, azt szeretném, ha magam miatt kedvelné a társaságomat, és nem azért, mert kihasználom a vele született reakcióit. Én egy ember-ló kapcsolatot szeretnék kiépíteni vele. Nem akarok alakoskodni, csak azért, hogy befolyásolható legyen. Jó lenne, ha valaki végre azért fogadna el, mert ilyen vagyok, és nem azért, amilyen képet mutatok magamról! Még akkor is, ha az egy ló!

Szilviát láthatóan meglepi a kifakadásom, mert elhallgat. Zihálva meredünk egymásra. Látom, nem feltétlenül fogja fel, mit mondok, de megérinti a szavaimban tomboló indulat.

– Jaj, Geri, én nem úgy értettem – mondja, és könnyedén megérinti a vállamat. Lerázom magamról a kezét.

– Szerintem meg pontosan úgy értette… a tanárnő – felelem jegesen. – Úgy értette, hogy egyáltalán nem számítok magának. Ha olyanja van, elbeszélgetünk kettesben, ha meg ideges valami miatt, leüvölti a fejemet. Persze nem érdekes… csak egy újabb tanítvány, igaz? Két év múlva elballagok, maga meg talál egy újabb kis játékszert magának, akit kedvére manipulálhat. Vagy azt hiszi, nem látok át a kisded játékain? – Most már remegek a dühtől. Az elmúlt hónapok minden feszültsége, bizonytalansága, félelme és csalódása vibrál a hangomban.

(Folyt. köv.)