Ha harc, hát legyen harc. Furcsa haragszomrádot játszunk az üres könyvtárban. Mostanra végeztem, kizárólag Natalia miatt ülök a monitor előtt, és biztos vagyok benne, hogy őt se köti le annyira a könyv, mint ahogy mutatja. Mégse mozdulok. Száz százalékra veszem, hogy ebben az esetben megalázó módon faképnél hagyna. Egy újabb pofon pedig egyáltalán nem hiányzik a lelkivilágomnak. Talán ha sikerülne valami módon egyértelművé tenni, hogy nem csak én teperek utána, rendezhetnénk a kettőnk viszonyát. Hiába töröm a fejem, egyetlen épkézláb ötletem sincs, pedig mérget vennék rá, hogy tudat alatt ő is erre vár. Peregnek a percek, és egyre jobban félek, hogy egyszer csak megunja, feláll és elmegy. Akkor mit tegyek? Fussak utána?

Aztán váratlanul bevillan. A tükör. Óvatosan odasandítok. Natalia még mindig dühödten olvas. Nem szúrja ki, hogy innen figyelem. A szemem idegesen cikázik a tükör és a monitor között. Olyan érzésem van, mintha meglesném. Na jó, éppen azt teszem. De akkor se úgy. Valamit mégiscsak érezhet, mert nem emeli fel a tekintetét. Pont az ellenkezőjére játszunk: ha én figyelem, ő a könyvére mered, ha viszont én érzem, hogy néz, igyekszem elkapni a tekintetét. Egyelőre nem sok sikerrel.

Visszabújok a monitor mögé. Igyekszem lekötni magam, szörfölgetek az oldalak között. Aztán váratlanul kipillantok a tükörre. Jól sejtettem. Natalia most egyenesen rám mered. Ahogy megmoccanok, gyorsan visszabújik a könyvébe.

Megdobban a szívem. A legszívesebben ráüvöltenék: „Tudom, hogy néztél az előbb.” Csak nem lenne nyerő. Úgyhogy ismét kényszerítem magam, hogy a monitort bámuljam. Igyekszem kirekeszteni Nataliát a fejemből. Minden idegszálammal a netre összpontosítok. Amikor megérzem, hogy figyel, anélkül, hogy mozdulnék, ellenőrzöm a dolgot a tükörben. Most nem a könyvét nézi, hanem engem. Láthatóan bizonytalan. Vajon ugyanazok a kétségek gyötrik, amik engem is?

Elmerülök a látványban. Hasonlít a dolog a cserkelésre. A zsákmány sejti, hogy nincs biztonságban, azonban fogalma sincs, honnan fenyeget a veszedelem. Natalia zavarba jön, egy idő után visszakapja tekintetét a könyvre, ám pár másodperc múlva ismét felpillant. Továbbra se mozdulok. Bátortalanul figyel, készen rá, hogy bármelyik pillanatban visszaugorjon az olvasmányába. Kiszárad a szám. Izzad a tenyerem. A legszívesebben odamennék hozzá, és átölelném. Persze tudom, hogy amint a leghalványabb reakciót mutatom, vége a varázslatnak. Natalia legalább szabadon fészkelődhet, nekem viszont úgy kell a monitor előtt ülnöm, mintha egy darab kiszáradt fa lennék.

Aztán oldalra pillant, és összeakad a tekintetünk. Lángvörös lesz az arca, ismét a szövegbe mélyed, azután felpattan, összecsapja a könyvet, és a polchoz megy. Mire odaér, már ott állok mellette. Megpördül.

– Hagyj békén! – sziszegi.

– Ugyan már…– próbálkozom.

– Mondtam, hogy nem miattad jöttem! – csattan fel.

– Na, persze – felelem.

– Túl sokat képzelsz magadról.

– Aha… azért bámultál végig engem – vágok vissza.

– Nem igaz! – tiltakozik. – Rád se néztem. A te szemed viszont végig kocsányon lógott… így nem lehet tanulni!

– Honnan veszed, hogy téged figyeltelek, ha oda se pislantottál?

– Tudom is én… éreztem.

Határozottan nem úgy alakul a beszélgetés, mint szeretném. Mondjuk, nem olyan fals, mint ahogy a magamban folytatott párbeszédekben elképzeltem, de a legtávolabbról se halad az általam tervezett irányba.

– Nézd, tulajdonképpen mindegy – sóhajtok fel. – Lényeg az, hogy beszélnünk kellene.

– Minek? – kérdezi. – Hogy megoszd velem a legújabb összeesküvés-elméletedet? Az az igazság, hogy kurvára unom már a hülyeségedet. Nyomasd valaki másnak… Stefinek, Markónak, Kálmánnak, vagy akár Szilviának! Vagy nem értek rá erről beszélgetni a nagy édelgés mellett?

– Szilviát ne keverd bele! – vágok a szavába.

– Miért ne? Talán tabutéma, vagy mi van? Te akartál beszélni… hát tessék! Ha egy pillanatra kilátnál a fejedből, észrevennéd, mennyire rezeg a léc… csak éppen annyira elbódultál, hogy föl se fogod, mekkora szar van. Éjjel-nappal azt a hülye szakmai gyakorlatot nyomatod, pedig mindjárt nyakunkon a záró dolgozatok. Szerinted így hozni fogod a 92%-os szintet? Mit mondasz a többieknek, ha lapátra teszik miattad az egész csapatot? Hogy majdnem sikerült megoldanod a rejtélyt? Sokra megyünk vele…

– Fölöslegesen aggódsz – felelem erőtlenül. Megcsap a szavai mélyén húzódó igazság. Túl sokat tökölök a feladvány kibogozásával. A legutóbbi három röpdolgám nem sikerült túl fényesen. Gondolom, Stefiék köpték el neki. Hogyha egy tárgy lenne, azt még lazán tudnám kezelni, azonban háromból maradtam le, és az az igazság, hogy a többiből se állok túl jól. Ideje lenne begyújtani a rakétákat. Persze nem annyira Szilvia, mint a Barnával folytatott esti levelezések miatt folynak szét a napjaim.

– Kit akarsz etetni? – mordul fel. – Nagyfiúnak érzed magad? Azt hiszed, hogy Szilviának imponálsz, ha pofára ejted a szakmai gyakorlaton a felsősöket? Szarik rá! Minden évben felszed magának egy kis pöcsöt, akivel fut… csak eddig a végzősökkel csinálta. Ha nem vágnának ki, jövőre láthatnád, hogyan dob egy másik taknyosért. Csak az fogja megmenteni a kurva nagy önérzetedet, hogy addigra rég kihajítanak.

Szíven ütnek a szavai. Érzem, hogy kifut az arcomból a vér.

– Félreérted…– nyögöm ki rekedten.

Mélyen a szemembe néz.

– Nem, Geri, te érted félre. Még most sem látod, hogy mire megy ki ez az egész? Azt hiszed, hogy jó fej vagy, meg vannak véletlenek. De nincsenek. És ez a te nagy tévedésed.

(Folyt. köv.)