NEGYEDIK RÉSZ

Május 1.

Az elmúlt pár hétben rendesen belehúztam. Mármint a tanulásba. A szakmai gyakorlatot hagyom a fenébe. Mostantól nem keresek rejtett üzeneteket az órán elhangzottakban. A pendrive-on kapott doksikkal kapcsolatos dolgokat az agyam hátsó részébe száműzöm. Nem létezik más, csak a tananyag. Az utolsó utáni pillanatban kapom össze magam. 82–90%-on teljesítem az első felmérőket. Ahol nem ütöm meg a mércét, kibrusztolok magamnak egy javítási lehetőséget. Szerencsére egyik tanárt se kell sokat győzködni. Misi bá’ egyszer kifejtette, hogy a teljesítményünket csupán visszajelzésként kezelik: nem csak a mi munkánkat mérik, hanem azt is, hogy a tanárok mennyire jól tudták átadni az anyagot. Év végéig mindenkinek módja van javítani. Nem érdekes, hányszor futunk neki, a lényeg az, hogy elsajátítsuk az anyagot. Persze azért nem ilyen szép a leányzó fekvése: a pótlás az újabb anyagrész benyalásától veszi el az időt, és ha valaki év végéig se képes összekapni magát, azt nem pátyolgatják tovább. Ha akartok, tanulhattok, mi minden segítséget megadunk hozzá, mondta Misi bá’, de nem fogjuk beemelni helyettetek az anyagot. Mindenki végezze a maga dolgát.

Furcsa módon megerősítette a helyzetemet, hogy ráfeküdtem tanulásra. Végig attól féltem, hogy ha nem sikerül átnyomnom a projektet, megrendül a pozícióm. Egy csomó mindent kitaláltam, hogy ne veszítsem el a vezető szerepemet: meg akartam oldani a szakmai gyakorlatként kapott feladványt, belementem a felsősökkel folytatott eszement háborúba, meg akartam nyerni a kosárbajnokságot, csak azért, hogy ne Stefi javaslatát kövessük. Féltem, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás. Először Stefit vesztettem el, utána Kálmánt, Markót, végül Nataliát. Most, hogy elsődlegesen megint a tanulásra koncentrálok, ismét felsorakoztak mögém. Egyedül Barnával lazult meg a kapcsolatom, mióta esténként nem töltök órákat a net előtt. És persze Szilviával is.

Nem tudom, bánom-e. Nincs időm ezen töprengeni. Minden percemet, minden energiámat leköti a tanulás. Ahogy összekaptam magam, észrevétlenül húzni kezdtem magammal a többeket is. Lassan, de biztosan kapaszkodunk előre a tanulmányi pontversenyben. Persze megnyerni nem fogjuk, ahhoz kellett volna a szakmai gyakorlat. Már ez se érdekel. Stefivel most is versengünk, azonban a vetélkedésünk tárgya az átlagunk lett. Van, amiből ő jobb, van, amiből én. Általában lekörözöm, viszont az utóbbi két hónapban eléggé elhúzott. Azért már elkezdtem lefaragni a hátrányomat, sőt, a legutóbbi két dolgozatban sikerült rávernem néhány pontot. Ha minden jól megy, év végre ismét magam mögé utasítom.

A dolgok visszakerültek a rendes kerékvágásba. Reggelente együtt futunk, órák után felhúzunk a tanulószobába. Natalia rendszeresen átjön egyeztetni. Bő másfél hónap van a jegyeink lezárásáig. Barna hiánya fakuló emlék, és egyre kínosabb esti levélváltás a semmiről. Nincs mit mondanunk egymásnak. Ha kérdez, kisiklok a válaszadás elől – szégyellem bevallani, hogy feladtam. Csak annyit írok, most nagy a nyomás, és keményen tanulok.

Aztán tegnap este Kálmán bedobta a bombát.

– Hétvégén két nap Budapest – mondta. – Fakultatív.

– Kit érdekel? – vontam meg a vállam.

– Mondjuk… engem? – kérdezett vissza Natalia.

Felkaptam a vizet. Én fogcsikorgatva küzdöttem vissza magam tanulmányilag, ami persze közös érdekünk, de még egyáltalán nem állok olyan jól, hogy nyugodtan lazíthatnék, és erre bedobja, hogy menjünk fel Pestre. Annyira azért nem jó hely.

– Háááát… – Stefi láthatóan bizonytalan, menne is, maradna is. Meglepődtem, azt hittem, arra szavaz, hogy maradjunk. Végül Marko döntötte el a kérdést.

– Átfutottam a rendezvényeket a fővárosban – mondta olyan sebességgel, mintha royalflöst terítene egy vérre menő pókerjátszma utolsó fordulóján. – Találtam egy érdekes programot: A globális felmelegedés következményei. Egy újabb konferencia. Lesz szó ivóvízről, termőföldről, alternatív energiaforrásokról, ezen belül a geotermikus energiáról, génmódosított növényfajtákról… és tudjátok, ki az egyik meghívott cég tulajdonosa? A PASTRUJNO.

– Ez tényleg olyan, mint a Burger King vagy a Coca-Cola – morogtam. – Mindenütt ott van.

– Akkor is érdekes – jegyezte meg Marko.

– Szerintem menjünk – vágta rá lelkesen Natalia. – Szavazzunk: ki van mellette?

Mondanom se kell, hogy 4:1 arányban alulmaradtam.

(Folyt. köv.)