Dühös vagyok magamra, amiért nem láttam át a szitán. Arra gondolok, hogy meg kéne osztani mindezt a többiekkel. Persze nem itt, ehhez túl sokan vagyunk. Kipislantok az ablakon. Még bő egy óra, mire bevergődünk Pestre. Felsóhajtok. Aztán lassan hatalmába kerít a busz motorjának álmosító hangja, az ülés ringatása, a hetek óta tartó folyamatos hajtás okozta fáradtság. Lecsukódik a szemem, és elalszom.

*

Arra ébredek, hogy kegyetlenül elgémberedett a nyakam és lábam. Pedig kényelmesek az ülések, de az emberi testet mégse arra tervezték, hogy több száz kilométeren keresztül zötyögtesse magát. Megmozgatom a fejem, ásítok, kérdő tekintetet vetek Markóra a szomszédos ülésen.

– Mindjárt megérkezünk – mondja.

Bólintok, és feljebb tornászom magam az ülésben. Most már megcsapja fülemet a forgalom zaja, érzékelem a busz rövid nekifutásokkal, megállásokkal tarkított rángatózó mozgását. Pest eltéveszthetetlen. Feszült, zsúfolt, hisztérikus és leharcolt. Folyton épül, de sose készül el. Mintha az állandó felfordulás lenne a cél. Dugó dugó hátán, széttúrt járdák, úttestek, mégis van benne valami ellenállhatatlan, friss lüktetés. Nem lehet nem szeretni.

– Mi lesz a program? – nyomok el egy ásítást.

– Lecuccolunk és megnézzük magunknak a konferenciát, hátha okosabbak leszünk – válaszolja Marko.

Nem vitatkozom, elfogadom, hogy ők irányítanak. Közben persze járatom az agyamat, hogy vajon minek köszönhető ez a hirtelen pálfordulás. Három hete még leordították a fejem, amikor arról szónokoltam, hogy ne adjuk fel a szakmai gyakorlatot. Ma mind a négyen folytatni akarják a játszmát, pedig szerintem nekik volt igazuk. Kíváncsi lennék, mi változott meg. Igazából nem is kíváncsi vagyok, inkább bosszant a dolog. Egyértelmű, hogy lemaradtam valamiről. Túlságosan belemerültem a tanulásba, és átsiklottam azon az infón, ami beindította a többieket. Talán jobb is így. Ha nem gyújtom be az utolsó pillanatban a rakétákat, nagy valószínűséggel meghasalok év végén. Nem az a lényeg, hogy elsők legyünk a pontversenyben, hanem az, hogy bent maradjunk a suliban. Amíg ezt szem előtt tartom, addig senki se vitatja a vezető szerepemet. Most valahogy olyan hihetetlennek tűnik, hogy képes voltam szem elől téveszteni az alapvető célt.

Aztán bevillan. Tudat alatt végig Barnával hadakoztam. Neki még sose sikerült megnyernie az iskolai pontversenyt. Úgy éreztem, muszáj felülmúlnom ahhoz, hogy a csoport vezetőjének érezzem magam. Még akkor is, ha ehhez talán tőle kaptam a legtöbb segítséget.

Ahogy leszállunk, magába ránt a város tempója. Energikusnak, erősnek érzem magam. Este hatig szabad programunk van. Villámgyorsan lehajigáljuk a holminkat, azután megindulunk a Kongresszusi Központ felé. Útközben azon gondolkozom, mi van, ha az egész PASTRUJNO szál zsákutca csupán. Olyan hihetetlennek tűnik, hogy rajtunk kívül senki se szúrta ki. Bécsben még előfordulhatott, hogy elkerültük egymást, de most, amikor teljesen kötetlen a program, meglep, hogy senki se célozza be a globális felmelegedéssel kapcsolatos konferenciát. Ráadásul eszembe jut, Szilvia milyen kétkedve fogadta a céggel kapcsolatos fejtegetéseimet. Elönt a bizonytalanság. Ebben a pillanatban kegyetlenül bánom, hogy nem maradtam otthon tanulni. Úgy érzem, csak az időmet vesztegetem.

Mégse szólok semmit. A többiek láthatóan rápörögtek a projektre. Nem akarok ünneprontó lenni. Míg a Kongresszusi Központ felé buszozunk, azért átfut az agyamon, hogy vajon miben reménykednek. Abban, hogy pont most jelenti be a PASTRUJNO tulajdonosa, hogy át akarja venni a világuralmat? Esetleg, hogy sikerül kihallgatnunk valami gyilkos összeesküvést?

Nehezen kattan át az agyam a tanulásról a szakmai gyakorlat elmélethalmazára. Amikor megpillantom a Kongresszusi Központ eltéveszthetetlen épületegyüttesét, a legszívesebben visszafordulnék. Azért nagy levegőt veszek, és lenyelem a kétségeimet. A legrosszabb esetben igazam lesz, de ezt a kis diadalt majd megtartom magamnak.

Megvesszük a belépőket – pofátlanul drágák ahhoz képest, hogy elvileg az emberiség túlélésének esélyeiről szól a rendezvény. Persze tudom, hogy a környezetvédelem elsősorban üzlet. Meglep a résztvevők száma, csak most döbbenek rá, mekkora pénz lehet ebben a piacban. Az előcsarnokban, a folyosókon, a lépcsőfordulókban nyüzsögnek az emberek. A pénztárban a kezünkbe nyomtak egy programfüzetet – teli van előadásokkal. Úgy vélem, ezek senkit se érdekelnek, hiszen mindenki idekint tolong. Aztán kíváncsiságból bekukkantok az egyik előadóba. Zsúfolásig telt, még a földön is ülnek az emberek. Az öltönyös üzletembertől a laza bringásig mindenféle akad, bár az utóbbiakon is legalább száz rongy ára ruha van, így első pillantásra.

(Folyt. köv.)