– Szia – mondom. Próbálok laza lenni, remélem, megy.

– Mégiscsak idevetődtél? – kérdezi Szilvia.

Bólintok.

– Beszélhetünk?

– Én felajánlottam, hogy bármikor… ha még emlékszel.

Zavartan krákogok. Gombóc van a torkomban attól, amit mondani akarok. Most valahogy olyan irreálisnak tűnik az egész.

– Le kell pucolnom Csillagot – mondja. – Segítesz?

Megint az a kihívó fény a szemében.

Megindulok utána. Beállítja a lovat, és módszeresen kefélni kezdi a szőrét. Lassú, körkörös mozdulatokkal halad az állat fejétől a fara felé. Keresek egy gumikefét meg egy szőrvakarót, és nekilátok az állat másik felének.

– Szóval? – pillant rám Szilvia néhány másodperc múlva az állat gerince fölött.

– A… szakmai gyakorlatról van szó – kezdem, miközben azonos ritmusban vakarjuk az állat két oldalát. – Azt hiszem, sikerült megoldanom a feladványt. Illetve, nem hiszem, tudom… tulajdonképpen azért jöttem ide.

Egy pillanatra gombostűhegynyire szűkül a pupillája, de szinte azonnal megrázza a haját, és elmosolyodik.

– Tudod, hogy mi erről a véleményem – mondja, és felkacag. – Szerintem hajlamos vagy összeesküvés-elméleteket vizionálni. – Rám kacsint. – Nem baj, így kedvellek.

Egyre lágyabban simogatja Csillagot. Önkéntelenül is átveszem a tempót. Puhák, már-már érzékiek a mozdulatai. Azon gondolkozom, mi lenne, ha nem lenne közöttünk a ló. Elválaszt, vagy inkább összeköt? Ahogy az állat gerincén dolgozunk, egy-egy pillanatra összeér a kezünk. Elönt a forróság.

– Tehát? – ingerkedik Szilvia. – Hadd halljam, mire jutottál?

Zsong az agyam. Amikor idefele jöttem, még olyan kristálytiszta volt minden, most azonban azt se tudom, hol áll a fejem. Elkezdeni is képtelen vagyok, nemhogy logikusan sorrendbe szedve előadjam a mondandómat. Csillag húz ki szorult helyzetemből. Nagyot horkantva odébb sétál, jelezve, elege van a babusgatásból. Most, hogy odébb ment, nincs közöttünk semmi.

– Hát jó – mondja Szilvia vontatottan. Nem tudom eldönteni, nekem szól-e vagy a lónak. Ledobja a vakarót és a kefét, és megindul a szénabálák felé. Követem. Lassú, ringó járással sétál előttem.

– Ne csigázz – néz rám, amikor megáll az egymásra halmozott, szénabálák előtt. Itt a félhomályban hatalmasra nyílik a szembogara. – Ezt nem lehet egy nővel csinálni.

Nagyot nyelek. Hülye helyzet, ahogy itt állunk az istállóban…mély lélegzetet veszek, és belevágok.

– Emlékszik ugye, amikor azt mondtam, hogy a PASTRUJNO folyton felbukkan valami módon a pendrive-on kapott anyagban?

Bólint, de nem szól.

– Szóval az anyag elemzése közben rájöttem, hogy az Alapítvány több diákja is részt vesz a PASTRUJNO különböző projektjeiben.

– Ez baj? – kérdezi.

Megrázom a fejem.

– Önmagában nem lenne gond, bár a PASTRUJNO üzleti tevékenysége több mint kétes. Bárhol jelentek meg, a piacot uraló versenytársak pillanatok alatt kiszorultak. Rejtélyes balesetek történtek, vagy csak látszólag minden különösebb ok nélkül hirtelen feladták pozícióikat. Egyszer az is előfordult, hogy valakik egész egyszerűen szitává lőtték a konkurencia fejét.

Látom, meg akar szólalni, úgyhogy figyelmeztetően felemelem az ujjamat. Furcsa módon hat a dolog, mert nem szakít félbe.

– A PASTRUJNO üzleti stratégiája mögött nem nehéz felfedezni az egykori szovjet különleges erők, a Spetsnaz filozófiáját és taktikáját. Ugyanaz a kíméletlen céltudatosság jellemzi mindkettőt.

– Nem azt mondtad, hogy a PASTRUJNO tulajdonosa… öö… most nem jut eszembe a neve… szóval ő nem afganisztáni veterán? – kérdez hirtelen közbe Szilvia.

– Dehogynem – felelem.

– Akkor miért csodálod, hogy erre a mintára építette fel a cégét?

(Folyt. köv.)