– Azt tudtuk, hogy valaki több diákunkat is beszervezte a PASTRUJNO-ba – néz a szemembe Misi bá’. – Most nem arról van szó, hogy bármi kifogásunk lenne az ellen, hogy a tanítványaink komoly nemzetközi cégeknek ajánlják föl a szaktudásukat. Sőt. A legtöbb egykori diákunk hasonló vállalatcsoportnál dolgozik.
De mégis… amikor az Alapítvány létrehozta ezt az iskolát, megfogalmazott bizonyos célokat… és ezek közt határozottan nem szerepelt, hogy segíteni akarjuk az egykori KGB-s kapcsolatokkal operáló orosz nagytőke európai terjeszkedését. Természetesen vannak bizonyos realitások, amiket el kell fogadnunk. Ennek ellenére az Alapítvány határozottan kiáll a saját elképzelései mellett Európa jövőjét illetően.
– És mik ezek? – kottyantok közbe.
Misi bá’ nem hallja meg a kérdésemet.
– Szóval, amikor bizonyos jelekből nyilvánvalóvá vált, hogy az Alapítvány által kiképzett diákok olyan értékek mentén tevékenykednek, amelyek a lehető legtávolabbról sem találkoznak az intézet célkitűzéseivel, akkor keresni kezdtük, vajon ki lehet az, aki vakvágányra viszi a munkánkat. De nem jártunk sikerrel. Természetesen mi is eljutottunk oda, ahova mindenki, aki foglalkozni kezdett a problémával, nevezetesen, hogy olyan egyezések után kutattunk, amelyek elvezetnek a célszemélyhez. Az az igazság, hogy kudarcot vallottunk. Nem találtuk meg a közös nevezőt. Arra nem jöttünk rá, hogy a közös nevező hiányát kell keresni. Egyébként ez se száz százalékos, hiszen Szilvia gondosan ügyelt rá, hogy néhány ember kapcsolati hálójában azért szerepeljen. Hogyan sikerült kiszúrni, hogy ő az?
Elképedve hallgatom Misi bá’t. Eszerint olyan feladványt oldottunk meg, aminek a létéről se tudtunk.
– Először kiszűrtük azokat az embereket, akik kapcsolatban álltak a PASTRUJNO-val – felelem. – Azután mi is összevetettük az anyagaikat. Egy idő után rájöttünk, hogy azt kell keresnünk, aminek közös kapcsolódási pontnak kéne lennie, de hiányzik. Amikor nem találtunk ilyet, megnéztük, mi az, ahol a legkevesebb egyezés található.
– És ez volt Szilvia.
– Igen.
Hallgatunk.
– Alex nekem azt mondta, maga hívta ide, hogy próbálja meg kijátszani az intézet biztonsági rendszerét – mondom kis idő múlva. – Ez igaz, vagy csak blöffölt?
– Én hívtam – mosolyog Misi bá’. – Egyértelmű volt, hogy ha szorul a hurok, a célszemély segítséget fog kérni. Sokkal egyszerűbbnek tűnt, ha én hívok ide valakit, akiről tudom, hogy kapcsolatban áll a PASTRUJNO-val.
– Tartsd közel magadhoz az ellenségeidet – mormolom önkéntelenül.
– Pontosan – bólint Misi bá’. – Ráadásul azáltal, hogy megkértem Alexet, tesztelje biztonsági rendszerünket, elejét vettem annak, hogy bárki megpróbáljon észrevétlenül behatolni az Alapítvány területére.
Nem tűnik túl logikusnak.
– Hát, én egész biztosan megkíséreltem volna utána küldeni valakit – jegyzem meg. – Ha sikerül, jó, ha nem, eltereli a gyanút Alexről.
– Nagyon jó – biccent elismerően Misi bá’. – Csak ott hibádzik, hogy túl sokat tudtunk Alexről.
Nem kerüli el a figyelmemet a múlt idő, de nem kérdezek rá, Misi bá’ meg szándékoltan hagyja súlytalanul lebegni a levegőben.
– Bevált a dolog? – kérdezem.
– Jobban, mint számítottunk rá – feleli elégedett hangon Misi bá’. – Szilviát megzavarta Alex váratlan felbukkanása. Valójában ekkor árulta el magát először.
Valami zavar. Nem tudom megfogalmazni mi az, de érzem, hogy nem kerek a történet. Azután leesik: ha mi jöttünk rá, hogy Szilvia a PASTRUJNO-nak dolgozó, egykori alapítványi diákokat összekötő, láthatatlan láncszem, akkor honnan tudták, hogy őt kell figyelni? Van egy sejtésem, de inkább nem kérdezek rá.
– Csak egyetlen dolgot nem értek – mondom helyette. – Mi volt a mobil szerepe, amit el kellett emelnem Jovanék szobájából?
Misi bá’ elmosolyodik.
(Folyt. köv.)
