– A mobilt a PASTRUJNO egyik kulcsemberétől szereztük - mondja Misi bá'. - Illetve Jovanék szerezték meg. Tudtuk, hogy megbízást akar adni egyik korábbi növendékünknek. Abban reménykedtünk, ha sikerül kiszúrni, ki az, talán eljuthatunk ahhoz is, aki saját hálózatot épít a volt diákjainkból. Azért kellett ellopnotok Jovanék szobájából – válaszolja meg ki nem mondott kérdésemet –, mert nem akartuk, hogy be lehessen mérni, ki a tolvaj. Ennek pedig az a legjobb ellenszere, ha állandó mozgásban van.

Megfordul velem a világ.

–De hát ez nagyon veszélyes játék – mondom. – Bármelyikünket elkaphatták volna. És mivel nem tudtunk semmilyen információt… – Nem fejezem be a mondatot. – Akármelyikünk Palotás Kristóf sorsára juthatott volna – mutatok rá.

– Kristófot én küldtem oda – sóhajtja Misi bá’. – Reméltem, hogy kiszúrja, ki akarja felvenni a PASTRUJNO-val a kapcsolatot. Sajnos, őt vették észre előbb. – Megkeményedik a hangja. – De adott esetben áldozatokat is kell hozni. Itt nem Kristófról, Nataliáról vagy rólad volt szó, hanem az Alapítványról.

Érzem, hogy az arcomba szökik a vér. Egy pillanatra felböffen bennem egy réges-régi érzés.  Kissrácként megtapasztaltam, milyen gyengének és kiszolgáltatottnak lenni. Volt benne részem eleget. Most visszatért, és tudom, többé sose hagy el. Ugyanúgy nem számítok, ahogyan régen se. Csak márkás cuccokban járok, menő laptopom van, ennyi az egész. De ha úgy hozza a sors, bármikor beáldoznak. Tök mindegy, miért.

– Az Alapítvány rengeteg pénzt fektet belétek – folytatja Misi bá’. – Rendkívül sokoldalú képzést kaptok. Szeretnénk, ha segítenétek jobbá tenni a világot. Ma már számos helyen dolgoznak a diákjaink. Nagyon sok munka, energia fekszik abban, hogy feljutottatok a csúcsra: a ti munkátok és a miénk. A nagy cégek és a közhivatalok két kézzel kapkodnak utánatok. Az Alapítvány neve mára fogalommá vált. Viszont nem engedhetjük, hogy bárki önös céljaira használjon benneteket. És ti sem engedhetitek meg magatoknak. Jóval több van bennetek annál, hogy bárki törvénytelen utakra csábítson.

De akkor miért tanulunk ennyi mindent? – fogalmazódik meg bennem a kérdés. – Miért tananyag az ipari alpinizmus, a lakatosmesterség, nyomolvasás, rejtőzködés-lopakodás, a túlélés, a biztonságtechnika, miért járunk rendszeresen lőgyakorlatra, és miért oktatnak nekünk különféle harcművészeteket?

– Látom a szemedben a kérdést – villan meg Misi bá’ tekintete. – Ne tedd fel…

Nem teszem fel. Sose teszem fel. Azt se kérdem, mi történt Péter bá’val, Alexszel vagy Szilviával. Ez az Alapítvány ki nem mondott szabalyai közé tartozik. Sose kérdezd, mi van a leszakadókkal. Ők örökre eltűnnek az életünkből. Vagy nem. Barna jár az eszemben. Van élet az Alapítvány után.

Misi bá’ felemelkedik a foteléből.

– Grtaulálok, Geri – mondja, és kezet nyújt. – Azt hiszem, ezzel a fegyverténnyel örökre beírtátok magatokat az Alapítvány történetébe. Nem beszélve arról, hogy a szakmai gyakorlat megnyerése elég sok pontot jelent. Az az érzésem, hogy ha nem csináltok valami egetverő baromságot, az idén ti nyeritek a csapatversenyt. – Na, menj – veregeti meg a vállamat, és rám kacsint. – Szerintem a cimborád a tumblr-en már epedve várja a híreket.

Rettenetesen zavarba jövök. Eszerint Misi bá’ végig tudta, hogy levelezek Barnával? Akkor mégiscsak jól sejtettem az előbb. Lelkem mélyén felvijjognak a szirénák. Mindannyian tisztában vagyunk vele, mi jár a tiltott kapcsolattartásért. Sose hittem, hogy itt, a győzelem kapujában fogok elbukni. Sőt ez még rosszabb: a győzelem után. Ráadásul magammal rántottam a többieket is.

Összeomolva állok Misi bá’ előtt, de ő továbbra is mosolyogva néz vissza rám. Nagy nehezen megértem, nem lesz következménye annak, hogy áthágtam a szabályokat. Legalábbis most nem. Mégis keserű a szám íze. Lassan megindulok az ajtó felé. Már a kilincset fogom, amikor megszólal bennem Izanagi szan hangja: Akinek nincsenek titkai, az nem zsarolható. Sose értettem ezt a mondatot. Most teljes súlyával rám zuhan. Bármit teszek, mostantól Misi bá’ jóindulatán múlik, hogy kirúgnak-e. És ezen az se változtat, hogy csípi a fejemet.

Lassan megfordulok.

– Igazgató úr, én Barnával levelezek a tumblr-en – mondom lassan.

Felszikrázik a szeme. Állom a pillantását. Valami különös erő költözik belém. Megtelik feszültséggel a tér, szinte tapintani lehet kettőnk közt a levegőt.

– Értem – bólint. – Remélem, ismered az Alapítvány szabályzatát, és tisztában vagy a következményekkel. Leléphetsz.

Sarkon fordulok, és kimegyek az irodából. Már a lépcsőházban vagyok, amikor hirtelen magamba roskadok. Nem akarom elhinni, hogy tényleg ezt tettem. 

(Folyt. köv.)