Tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor át kéne ölelni, mégse tettem. Valami visszatartott. Nem éreztem illendőnek, hogy ennyire egyértelmű dolgot cselekedjek. Vagy inkább azt éreztem, hogy úgyis rengeteg időnk lesz még erre. Közben Fedor bá’ hangja csengett a fülemben: az elszalasztott pillanat sose tér vissza. Mégse hallgattam rá.

Azóta persze találkoztunk párszor, de valahogy sose éreztem azt a magától értetődő természetességet, mint akkor, ott. Erőltetettnek tűnt volna, ha közeledni próbálok hozzá.

Ezer és ezer más emlék kavarog a fejemben. Az, hogy valószínűleg utoljára állok itt, rengeteg dolgot előhív bennem. Sorba rakom a történéseket. Barna balesetét, Natalia csapatának széthullását, azt, ahogy fokozatosan a PASTRUJNO-ra terelődött a figyelmem, a számtalan pontot, amikor rossz irányba fordulhattunk volna, de mégis mindig megmaradtunk a helyes ösvényen. Ahogy felismertük Alex szerepét és felfejtettük a PASTRUJNO-nak dolgozó egykori alapítványi diákok kapcsolati hálóját. Ahogy rádöbbentem, Szilvia a kulcsfigura a történetben.

Bármennyire is szeretném hinni, hogy alapvetően a kitartó munkának köszönhető a siker, meg kell állapítanom, hogy rengeteg ponton csak a véletlen segített. A véletlen vezetett Palotás Kristóf nyomára. A véletlennek köszönhetem, hogy Alex kihúzott a pácból a kiserdőben. Még Kelemen Zsoltot is a véletlen sodorta az utunkba. Sose találkozunk vele, ha Jovanék nem éppen akkor tesznek nekünk keresztbe. A véletlen, a véletlen, mindig a véletlen. Számtalan esetben vakvágányra térhettünk volna. Csak nagyon kevés olyan pillanat volt, ami valóban rajtam múlt.

Mint amikor feldobtam magam Misi bá’nak.

Az utóbbi hetekben az egyetlen dolgot tettük, amit tehettünk. Ráfeküdtünk a tanulásra. Ezt biztosan vihetjük magunkkal, és nem mindegy, milyen pozícióból indulunk. Eddig is keményen hajtottunk, de most sose látott lelkesedéssel szívtuk magunkba a tudást. Valamennyien eltökéltük, bárhová kerüljünk, ugyanúgy teljesítünk, mintha itt folytatnánk. Ha nem is járhatunk a legjobb külföldi egyetemekre, valahova csak beverekedjük magunkat. A semminél több.

Amikor bejön Misi bá’, az eddig halk nyüzsgés is megszűnik az aulában. Tapintani lehet a csendet. Bármennyire is biztos az ember az eredményeiben, ekkor dől el hivatalosan a dolog. Egyenként megyünk ki Misi bá’ elé, aki mindenkivel közli, milyen eredményt ért el. Emlékszem, első évben volt a legkeményebb, se élő, se holt nem voltam, amikor végre a kezembe nyomta a bizonyítványomat.

– Üdvözlök mindenkit – kezdi Misi bá’ a beszédet. – Ismét túl vagyunk egy tanéven. Gondolom, valamennyien sejtitek, milyen eredménnyel zártátok ezt az időszakot. Hagyományainkhoz híven bejelenteném, melyik csapat nyerte az idei pontversenyt. A csapat tagjai: Bárdos Róbert, Pável Krasnov, Kovács Krisztián, Jovan Stojanovič, Telle Bálint. Tapsoljuk meg őket!

A teremben felharsan a taps. Elhúzom a számat. Na, persze, Jovanék, ki más. Ha arra gondolok, hogy minket ünnepelhetnének…

– A csoportverseny utolsó helyezettjei, pedig a következők: Bella Lajos, Gyebnár István, Jákist Attila, Kracsula Jakab, Weisz János.

Természetesen egy elsős csapat. Mindig az elsősök közül kerül ki a pontverseny vesztese. Ők a legfiatalabbak.

Tisztában vagyok vele, mit jelent a dolog. Nem is szerepelünk a térképen. Csak most ébredek rá, hogy mindezidáig titkon azt reméltem, az Ötösfogat lesz az utolsó helyezett. A könnyeimmel küszködök. Egészen eddig a pillanatig az adott erőt, hogy valahol mélyen, még magamnak se bevallottan, arra számítottam, mégis maradhatunk. Annyiszor sikerült elodáznunk a véget. Ezúttal viszont nem. Elhagyott a szerencsém. Bár számítottam rá, letaglóz a bizonyosság. Aztán Nataliára gondolok. Akárhogy is, mi itt vagyunk egymásnak, neki azonban egyedül kell ezt az egészet végigcsinálnia.

Szinte félálomban figyelem, ahogy a srácok egymás után kimennek Misi bá’hoz, hogy átvegyék a bizonyítványukat. Olyan valószínűtlen most az egész, pedig ilyenkor tudjuk meg, hogyan sikerült az év. Akár maradhat az ember, akár nem. A bizonyítvány és a kézfogás mindenkinek jár. Miközben a többieket nézem, elkalandozik figyelmem. A tavalyi bizonyítványosztáson töprengek, amikor még Barna is velünk volt.

– Marko Adamovič! – harsan Misi bá’ hangja.

Visszazuhanok a jelen pillanatba. Kiélesednek az érzékszerveim. A tekintetem Markóra tapad. De semmit se tudok leolvasni róla. Rezzenéstelen arccal veszi át a bizonyítványát, fog kezet Misi bá’val, megy vissza a helyére. Ahogy tanították. Ahogyan kell. Gyors pillantást vetek Kálmánra. Időnként megremeg a szája.

Pár ember még, és én következem. Aztán hallom a nevemet.

– Belovicz Gergely!

Összeszorul a gyomrom. A szívem a torkomban dobog. Lassan ballagok a pulpitus elé. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz ez a pillanat. Misi bá’ keményen a szemem közé néz.

– Rendesen megpörgettétek ezt az évet – mondja. – A tanulmányi eredményetek több mint megfelelő, de ismert okok miatt veszítettetek kétszáz pontot. – Kis szünetet tart. – Azonban a szakmai gyakorlat megoldásáért a tantestület százhetven pontot ítélt a csapatnak.

Átadja a bizonyítványomat, és felém nyújtja a kezét:

– Gratulálok. Felsőbb osztályba léphet!

vége