Minden harcművészetnek megvan a maga bázisa. A kezdők eleinte lelkesen csinálják, később egyre inkább nyűgnek érzik. Azután persze fordul a kocka, mert az egyszerű gyakorlatok folyamatos sulykolása meghozza a maga gyümölcsét: ezek az elemek lesznek azok, amelynél az ember először képes megérezni a mozgás lényegét, ám sokaknál ez csupán átmeneti állapot. Hogy ki mennyi időt fordít a bázisra, az stílustól és mestertől is függ, a legtöbben mégis elhanyagolják egy szint fölött. Lehet, hogy kötelező jelleggel bent marad az edzésprogramban, de lassanként másra helyeződik a hangsúly. Az öreg mesterek viszont hajlamosak a haladókkal is hosszú órákon át alapgyakorlatokat végeztetni, és ennek nem csupán az az oka, hogy fiatal korukban így tanultak.

A bázis nem a formagyakorlatok vagy a küzdelem előszobája. Épp ezért hiba a bázist katából kiragadott részletekből, vagy szituációs gyakorlatokból felépíteni. A jó bázis azokat az alapokat adja meg, amelyek nélkül nincs hatékony harcművészet: az egyensúlyt (01:32), a talajhoz való tapadást (01:36), a fókuszt (00:16), a csípőmunkát (01:48), a kéz és láb összehangolását (03:49), hogy az egész test egységben mozogjon (03:31).

A bázis célja a testtudatosság megteremtése és behangolása, ami az önismeret felé vezető út első lépése. Bár a különféle harcművészetek bázisgyakorlatainak mozgásanyaga jelentősen eltérhet egymástól, a fent felsorolt célok valamennyi irányzat alapgyakorlataiban megtalálhatók.

A bázis nem áll közvetlen kapcsolatban a hatékonysággal. Attól, hogy valaki szépen és pontosan hajtja végre az alapokat, nem lesz jó bunyós, eredményes versenyző, de még csak jó harcművész sem. A győzelemhez egy sereg tulajdonság sokkal fontosabb, mint az, hogy valaki milyen szinten képes hasznosítani fizikai adottságait.

A harcművészet nem mozgásművészet: ebben a műfajban nem lehet megúszni a pofonokat. Ugyanakkor a harcművészet más, mint a küzdősport vagy a közelharc – olyan pedagógiai rendszer, amelynek célja, hogy megteremtse az egyén és tágabb környezete harmóniáját. Ehhez nélkülözhetetlen a pontos bázis, hiszen amíg valaki nem ismeri tökéletesen saját testét, addig nem lehet önismeretről beszélni. Ezt a készséget azonban nem elég egyszer megszerezni. Az ember teste folyamatosan változik, ezért a mozgás is állandó hangolást igényel. Az idős mesterek ezért térnek vissza kényszeresen az alapokhoz. Ők már nem a harcművészetet akarják megtanulni, hanem önmagukat, és megteremteni/megőrizni a harmóniát. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy az ember nap mint nap alkalmazkodik a pillanatnyi helyzethez. A tökéletesség mindig csak a pillanatnak szól – de ettől szép a harcművészet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.