A harcművészet semmit sem ér, ha csak a dojóban működik. Lehet egy életen át gyúrni a mágikus képességekre, keringetni magunkban a mindenség energiáját abban a hiszemben, hogy az majd éles küzdelemben is megvéd. Tízezerszer is megtapasztalhatjuk edzésen, hogy lágy érintésekkel ártalmatlanná tudjuk tenni a támadót, de ha a másik valóban meg akar verni, akkor célszerűbb egyéb technikákkal operálni. Aki nem hisz nekem, az menjen le egy judo, kyokushikai, MMA, vagy muay thai edzésre, és próbálja finom ütésekkel, esetleg kiai jutsuval megállítani az ellenfelet.

A mindenség erejével?

Ha az ember túllép a nyilvánvaló szemfényvesztéseken – „előkezelt” téglák, deszkák a törésbemutatókon, a dobásokba lelkesen beleugró tanítványok, stb., előbb-utóbb szembesül azzal, hogy viszonylag sok dojóban gyakorolnak hihetetlennek tűnő technikákat.

Most nem azokra az irányzatokra gondolok, ahol a tanítványt gondosan lenevelik arról, hogy ellenálljon, vagy becsületesen odacsapjon, amikor támad, mondván, hogy túl merev, és így sose fogja elsajátítani a stílus alkalmazásához szükséges lágy mozdulatokat.

Még csak nem is arról beszélek, amikor a test tökéletes összehangolásával, az alig észrevehető súlypont áthelyezésekkel, a testmechanika maximális kihasználásával sikerül annyira lerövidíteni, elrejteni a mozdulatokat, hogy a gyakorlatlan szem számára megmagyarázhatatlannak tűnik a hatás.

De vannak rendszerek, ahol komoly fokozattal rendelkező mesterek hullanak a lágy érintésektől, vagy az üres erős leütésektől, mint a legyek. Szó sincs arról, hogy megjátszanák magukat. Valóban összeesnek, nemegyszer elájulnak. Ilyenkor felmerül az emberben, hogy mégis csak van valami reális háttere a belső erős technikáknak.

Hogyan működik?

Mindez addig működik, amíg az ember úgymond nyitott elmével közelít, azaz a lelke mélyén maga is át szeretné élni, milyen érzés, amikor kis ütésekkel, vagy érintés nélkül teszik harcképtelenné az embert. Ez nem olyan meglepő, ha jobban belegondolunk: a harcművészetben annyi hihetetlennek tűnő dolgot tapasztalunk meg, és annyira át van itatva legendákkal a közeg, hogy sokakban óhatatlanul felmerül a gondolat: miért ne lehetne igaz? Akiben van egy kis egészséges kíváncsiság, az kipróbálja… és ezzel máris áttévedt a harcművészetek spirituális oldalára.

A jelenség mindenesetre jól megmutatja, milyen alternatív valóságokat képes létrehozni az ember agya. Vannak, akik egy idő után megunják a játszadozást, és attól fogva nem működnek rajtuk a tisztán belső erős technikák, mások viszont élvezettel merülnek el a misztikus harcművészetek világában. Ez nem igazán meglepő, hiszen az évek múlásával az ember fizikai ereje egyre inkább csökken, és sokaknak kell egy ilyen kapaszkodó, ami megadja azt a tudatot, hogy még mindig képesek lennének éles helyzetben megvédeni magukat – ami gyakran önmagában is elég.

Aki valóban nyitott és kíváncsi, az egy idő után fel fogja fedezni a hagyományos magyarázatok ellentmondásait, és megvizsgálja, mi lehet a belső erős technikák valóságos hatásmechanizmusa. Persze szegényebbek leszünk egy illúzióval, és oda a kiválasztottság tudat is, cserébe viszont sokkal jobban megismerjük önmagunkat.

A lágy érintés pedig szerintem félreértésen alapul. Régebben fent volt pár videó a neten abból az időszakból, amikor az okinawai mesterek elkezdtek kyushót tanítani az Egyesült Államokban. Ezek a kyusho alkalmazások egészen mások voltak, mint amit napjainkban látunk. A két ember teljesen lazán, alapállásban állt egymással szemben, és amikor az uke támadt volna, a mester azonnal, a szándékra mozdult, villámgyorsan, és valami elsöprő brutalitással – az uke rendszerint még a levegőben elájult, és rongycsomóként esett össze. A lágy érintés ebben az esetben pusztán annyit jelentett, hogy az ütések és rúgások nem törtek csontot, de azért elemi erejű támadások érték az idegpontokat. 

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)