A hagyományos harcművészetek elnevezése első hallásra megtévesztő. Az ember könnyen azt hiheti, hogy ezek a stílusok olyan hagyományőrző rendszerek, amelyek a lehető legtisztább formában kívánják továbbadni a szamuráj szellemiséget. Erről azonban szó sincs. Bár a hagyományos harcművészetek előszeretettel hivatkoznak ősi gyökereikre, kevés olyan irányzat akadt, amelyik ilyen bátor kézzel nyúlt volna a klasszikus harcművészeti stílusok örökségéhez – és itt elsődlegesen nem a technikákra gondolok.

A hagyományos harcművészetek arra törekedtek, hogy az iskolai oktatásba tökéletesen illeszkedő tantárgyat formáljanak a régi közelharc rendszerekből. A harcművészetekben már jóval korábban megjelent az igény, hogy a fegyverforgatás gyakorlatában való elmélyülés révén formálják az ember jellemét – a távol-keleti közelharc rendszerek valójában ekkortól tekinthetők művészeteknek. A hagyományos harcművészet azonban jóval tovább lép, amikor iskolai tantárggyá alakítja az ősi stílusok anyagát.

Noha az alapítók az ősi és a modern szemlélet ötvözéséről beszélnek, valójában gyökeres fordulatról van szó. Bár a képzésben megjelennek a harcművészeti iskolák alapvető értékei, a hagyományos harcművészetet a XIX. századvégi japán iskolarendszer oktatási-nevelési céljainak és módszertanának rendelik alá. Ezen a tényen az se változtat, hogy a korabeli oktatásban a szamuráj értékrend számos eleme is megtalálható.

A japán iskolarendszert végtelen hatékonyság jellemezte. Komoly szerepet játszott abban, hogy a feudális szigetország néhány évtized alatt a cári Oroszországot legyőző, modern imperialista állammá vált. Japán a második világháború után megismételte ezt a csodát, amikor legyőzött és megszállt vesztes országból nem egészen húsz év után a világ egyik vezető ipari nagyhatalma lett – miközben saját nyersanyag forrásai egyáltalán nem predesztinálták erre a szerepre.

A hagyományos harcművészetek pontosan tükrözik a XIX. századvégi japán oktatási rendszer céljait és módszertanát. A hatékonyság növelése érdekében átveszik a nyugati kultúra számos elemét, de egyúttal átörökítik a feudális rend jellemzőit: a feljebbvalónak kijáró feltétlen tiszteletet és engedelmességet, a kötelességtudatot, a közös munkát, az egyéni kezdeményezések megjelenítésének végtelenül leszűkített rendszerét. A hagyományos harcművészetek mind a mai napig őrzik a szamuráj iskolák katonai jellegét. A rendszer célját, működését a vezető akaratának rendelik alá, és a hierarchikus felépítés biztosítja, hogy a közös munka során a lehető leghatékonyabban teljesítsék a kitűzött célokat. Mindezt a művészetekből átvett, tökéletességre való törekvéssel ötvözték. A hagyományos harcművészet olyan lojális alattvalókat nevel, akik a maguk területén tökéletes hatékonyságra törekedve végzik munkájukat a közösség boldogulásának érdekében.

Ám a hagyományos harcművészetek oktatási rendszerbe illesztésével mindenki számára elérhetővé tették azok anyagát. Ráadásul nyugatiaknak is tanították a rendszert. Mindez gyökeres szemléletváltozást jelentett, hiszen a hajdan az uralkodó osztály hatalmát biztosító tudás az ország gazdasági felemelkedésének, és a japán kulturális kapcsolatok megerősítésének eszközévé vált.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)