A harcművészet a befogadó tapasztalataira épül, a történések megélését azonban jelentősen torzíthatja a befogadó énképe, illetve az az alternatív valóság, amiben él. A sikeres oktatás alapja, hogy az egyes jelenségeket azoknak lássuk, amik, ne ítélkezzünk se a tapasztalat, se önmagunk felett, és mindenféle érzelmi viszonyulás nélkül értelmezzük a történteket. A tanulás következő szintje, amikor a jelenségek okát, illetve következményeit vizsgáljuk.
Az edzések során a tanuló énképe és világképe folyamatosan ütközik a valósággal. Ezt annak ellenére is nehéz feloldani, hogy a harcművészet rendkívül gyakorlatias oktatási módszer, ahol minduntalan beleverik az ember orrát a valóságba. Bár a tapasztalatok fájdalmasak, meglepően sokáig tart, amíg a tanulók leszakadnak az életüket meghatározó képzetekről, és hajlandók elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek.
A jelenség kezdetben sohasem önmaga miatt érdekes. Minden helyzet, amivel találkozunk, hatni fog ránk, és ezekre a hatásokra ki-ki a belé nevelt értékrendnek, elvárásoknak, eszközöknek megfelelően fog reagálni. A tanár ezek alapján tudja eldönteni, hogy milyen irányban kell vezetnie a diákot.
Az ember első körben azt tanulja, hogy kivel nem azonos. Az egy jóval későbbi szint, amikor elkezdi felfedezni önmagát. De ahhoz, hogy a dolgok felett ne mondjon ítéletet, először azt kell megtanulnia, hogy ne minősítse folyamatosan önmagát. Amíg ez nem sikerül, esélye sincs rá, hogy olyannak lássa a világot és benne saját magát, amilyen valójában.
Ha a bemutatott technikák nem reálisak, a harcművészet oktatás egész koncepciója borul, hiszen önismereti rendszert nem lehet büntetlenül hazugságra építeni. Kellő önismeret nélkül képtelenség kitapogatni saját határainkat. A gyakorlati alkalmazás egyfajta visszajelzése annak, hogy hol tartunk, illetve annak is, hogy a megfelelő irányba haladunk-e.
Az egyes gyakorlatok megtanításánál a diákban azok pedagógiai célját is tudatosítani kell. Nem mindegy, hogy mitől nem működik valami: azért, mert még nem vagyunk azon a szinten, hogy éles helyzetben is végre tudjuk hajtani a fogást, vagy pedig azért, mert olyan, a testtudatosságot szolgáló bázistechnikát gyakorlunk, ami ugyan jelentősen hatékonyabbá teszi az ember mozgását, de nem küzdelemre való. A harcművészet oktatásban a realitást kell összehangolni a rövid- és hosszú távú célokkal. Amennyiben ezek bármelyikét szem elől tévesztjük, vakvágányra kerülünk.
A technikák működési elvét először mindenki önmagán érti meg, ami a testtudatosság első lépcsőfoka. A jelenség ebben a pillanatban az önismeret eszközévé válik.
Rendkívül fontos, hogy a tanulási folyamatról leválasszuk a felesleges érzelmeket, ugyanis ezek elvonják a figyelmet a feladatról, és az önigazolási mechanizmusok bonyolult rendszerével terhelik az oktatást. A kudarc a tanulás része, és ennek elfogadása ugyanúgy a jelenség megértéséhez tartozik, mint az adott technika mechanikájának elsajátítása.
A jelenség mindig túlmutat önmagán. Nem pusztán a dolgok működési elvét, gyakorlati alkalmazását tanuljuk, hanem saját korlátainkat is megtapasztaljuk. Az ismeretlentől, a kudarctól való félelem, védekező mechanizmusaink, a belénk nevelt megoldási sémák mind az ellen dolgoznak, hogy megértsük a jelenséget magát, és azt a tényt, hogy ennek saját reakcióink is részét alkotják.
A modern ninjutsu arra törekszik, hogy az egyes mozgássorok segítségével elvezesse a tanulót önmagához, illetve megtanítsa, hogy minden fölösleges érzelem nélkül legyen képes felmérni és megoldani az ismeretlen helyzeteket. A tények elfogadása, elemzése és megértése a valóság megismerésének kikerülhetetlen eleme.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
