Körülöttünk minden folyamatosan változik. Mi magunk is ezt tesszük, noha az ember mindig úgy érzi, azonos önmagával. De ha visszagondolunk, hogy pár éve mit tartottunk elsődlegesnek, és hogyan alakult át értékrendünk az életünk során, rá kell döbbennünk, hogy kevés dolog van, amihez ugyanolyan intenzitással viszonyulunk – vagy legalább is egész más miatt tartunk fontosnak egyes dolgokat, mint ami miatt korábban tettük.

Bármennyire is szeretnénk, nem őrizhetjük meg magunkat valamiféle általunk ideálisnak tartott állapotban. Lehet, hogy valaki harminc évesen is ugyanannyi kilót nyom, mint tizenhat éves korában, azonban testének arányai egészen mások lesznek. Mindez igazából csak akkor jelent gondot, ha valaki képtelen elfogadni a változásokat. Minél inkább szétcsúszik az ember önmagáról alkotott képe és a valóság, annál komolyabb konfliktusokra lehet számítani.

A változás során bizonyos képességeink elhalványulnak, míg mások ezzel párhuzamosan egyre jobban kibontakoznak. Például, ha látványosan megnöveljük az izomtömegünket, hosszú távon le fogunk lassulni* (és most vonjuk ki a képletből az egyes kemikáliák által ideiglenesen megnövelt reakciósebességet, mert előbb-utóbb úgyis eljön az igazság pillanata.) Ezt felfoghatjuk oly módon, hogy a sebességünk rovására növeltük az erőnket, de valójában nem veszítünk, és nem nyerünk. Csupán mások leszünk. Az új képességek új helyzetet teremtenek, és nekünk ezt kell a lehető legjobban kiaknázni.

Bármely helyzetnek nem egy, hanem számtalan megoldása van. Valójában nincs tökéletes módszer. A madár könnyedén átrepül a szakadék felett, de a vakond, ha megfeszül se fog szárnyat növeszteni. Az adott pillanatban, az adott helyzetben kell megtalálnunk a számunkra legkedvezőbb megoldást.

A legtöbb ember azért kezd el harcművészettel foglalkozni, mert elégedetlen önmagával, és meg akar változni. Él benne egy kép, amilyenné válni szeretne. De az, aki valóban a dolgok mélyére hatol, az előbb-utóbb megérti, hogy sokkal jobban jár, ha nem a külvilág által közvetített ideának próbál megfelelni, hanem arra törekszik, hogy azonos legyen önmagával.

Ha ismerjük önmagunkat, tisztában vagyunk azzal, hol vannak a határaink, és milyen képességeinkre támaszkodhatunk. Az ember lehet sokoldalú, de megvannak a maga erősségei és gyengéi – magyarán mindenki azzal főz, amije van. Azért van olyan sokféle harcművészeti irányzat, mert mindegyik más adottságokra épít, más helyzetből indul ki, más megoldásokat keres. Az egyes iskolák az alapítók (vagy a vezető mesterek) fizikai, mentális és kulturális korlátainak lenyomatai.

Aki önmagából építkezik, az egy idő után nem valamilyen stílust fog gyakorolni, hanem előbb-utóbb megteremti a maga harcművészetét. A hagyományos harcművészet célja, hogy az ember megértse az egyes mozdulatsorok mélyén rejlő alapelveket, és ezeket úgy alkalmazza, hogy a lehető legjobban kiaknázza saját képességeit. 

Az edzések során valójában nem fejlődünk, hanem megismerjük saját határainkat. Amikor kibontakoztatjuk a bennünk lévő adottságokat, beéljük lehetőségeinket. A saját árnyékát senki se lépheti át, de azonossá válhatunk önmagunkkal. A folyamatos gyakorlás arra is megtanít, hogy felismerjük és kövessük, hogyan változunk. A mindennapos tréning egy idő után finomhangolássá válik.

A harmóniát nehéz megteremteni, de könnyű elveszíteni. Ez ugyanolyan képesség, mint a nyelvtudás, vagy bármi más. Ha az ember nem gyakorolja, elsorvad. A harcművészet arra törekszik, hogy az ember folyamatosan alkalmazkodjon a pillanatnyi helyzethez,  és közben mindvégig megőrizze saját harmóniáját.  

A jól összerakott harcművészeti képzésben megjelenik az állandó változás. Hogy ezt milyen szegmensekre terjesztik ki, illetve mennyire rugaszkodnak el a realitástól, már az adott irányzaton múlik, de maga az elv mindenképpen tetten érhető. Egyfelől abban, hogy hányfajta helyzetet imitálnak, másfelől abban, hogy egy adott mozdulatsort hányféle szituációban lehet alkalmazni – ugyanaz a technika a távolságtól és szögtől függően lehet blokk és ellentámadás, elvezetés és dobás, vagy izületi feszítés. A formagyakorlatok értelmezésekben számos példát lehet találni erre.

A harcművészeti edzés azonban mindig csak modellez. Egyfelől abban az értelemben, hogy a tréningeken nem vívunk élet-halál küzdelmeket, és olyan szemszögből nézve is, hogy a gyakorlás során megtapasztalt technikák bizonyos elvek megtestesüléseként értelmezhetők. De ezek sosem elvont fogalomként jelennek meg, hanem átélhetők. Ebből fakadóan sokkal könnyebben beépíthetők a mindennapi életünkbe, mint az elméleti tanítások.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

* Az első 20-30 méteren a súlyemelők sokkal jobban gyorsulnak, mint a sprinterek, ami nem meglepő, ha belegondolunk, hogy a súlyemelés milyen robbanékonyságot kíván. Ennek ellenére a 100 méteres síkfutás döntőjében ritkán látni súlyemelőket.