A hatékony csoportépítés receptje egyszerű. Első lépésként kiválasztottság tudatot kell csöpögtetni a társaságba, beléjük sulykolni, hogy olyasmit gyakorolnak, ami az átlagemberek fölé emeli őket. Kell egy közös cél, és legalább ilyen fontos valamilyen ellenségkép, mert a fenyegetettség érzet összerántja a csapatot, és beszűkíti a gondolkozásukat. Az egyenruha tovább erősíti az együvé tartozásukat, és ha ügyesen alakítják ki a csoport hierarchiáját és alkotják meg a szabályokat, a kellő mértékben el lehet szeparálni őket a környezetüktől. Mindezt megkoronázható azzal, hogy időről időre közös megpróbáltatásoknak teszik ki a csapatot, ami még jobban összekovácsolja őket, és az egymásra utaltság következtében kialakult, mély emberi kapcsolatok végképp nem engedik, hogy kitörjenek a számukra alkotott, izolált világból.

Természetesen pengeélen kell egyensúlyozni, amikor olyan feladatok elé állítják őket, amit egyedül nem képesek megoldani, de a vezetőjük segítségével igen. A módszer hátulütője, hogy legfeljebb középtávon működik, ugyanis a mindennapok valósága és a csoport értékrendje közti folyamatos súrlódások előbb-utóbb olyan törésekhez vezetnek, amelyek egy idő után atomjaira bontják a csapatot. De a fenti elemek a katonai kiképzés módszertanából merítenek, és a hosszú távú hadviselés egyfelől ritka, másfelől a háború mindig extrém helyzetet jelent.

A hagyományos harcművészetek megőrizték a feudális Japán alá- fölérendeltségi viszonyait és döntéshozási mechanizmusait, ami a XIX. század végén az ország sikeres modernizációjának egyik kulcsfontosságú eleme volt. A XXI. századi Európa azonban nem a háborús logikára és pszichózisra épül. A mai nyugati oktatás nem alattvalókat, hanem önálló döntésre képes, független, kreatív polgárokat nevel, ami azt jelenti, hogy gyökeresen meg kell változtatni a csoportépítés jól bevált módszereit.

A klasszikus harcművészetektől idegen a demokratikus felfogás. Ezekben a rendszerekben mindenkinek megvan a kijelölt helye, és az a nyerő, aki viszonylag gyorsan felismeri, hogy mit várnak tőle, és mindig maradéktalanul teljesíti az elvárásokat. Az egyén dolga, hogy alávesse magát a közösség érdekeinek, és azt, hogy mi a közösség érdeke, mindig a vezetők határozzák meg. Az alulról szerveződő kezdeményezésekre itt nemigen van mód. A rendszer lépesről lépésre meghatározza az egyén útját, és attól nem lehet eltérni. Az előmenetel attól függ, hogy ki milyen tökéletesen képes elvégezni az adott feladatot. Ha maradéktalanul teljesítette, új feladatot kap. Persze, ha valaki végigmássza a szamárlétrát, az csúcsra érve nagy valószínűséggel átlátja a rendszert (bár megjegyzem, ez sem olyan biztos) – ám egészen addig csupán időről időre új helyre tett fogaskerék a gépezetben.

Ugyanakkor tény, hogy számos harcművészetet csaknem tökéletesre csiszoltak az évszázadok során, az egyes elemek egymásra épülnek, és minden szinten új dimenziót kap az addig elsajátított tudásanyag. Minél régebben tanul valaki egy stílust, annál mélyebben látja az összefüggéseket, míg végül mindent képes az alapelvekre visszavezetni.

De a hagyományos rendszerek amellett, hogy hatékonyan tanítják a küzdelem mesterségét, belesulykolják az emberbe az autokratikus rend elfogadását is, ami nagyon veszélyes árukapcsolás. Az ember mindennapos tapasztalata, hogy a tanult technikák működnek, ráadásul egy idő után felfedezi a technikák mélyén meghúzódó alapelveket, és ebből fakadóan átlátja a rendszer struktúráját. Emiatt hajlamos azt hinni, hogy a harcművészet hatékonysága és a hierarchikus felépítés elválaszthatatlanok egymástól. A legtöbben nem ismerik fel, hogy ez csupán az egyik lehetséges módja annak, ahogy átadható a tudás.

Tegyük hozzá: a liberális oktatás, az önkéntesség elve kizárólag akkor működik, ha az ember pontosan tudja, ki ő és mit akar. Csak ebben az esetben képes hosszú távú erőfeszítésre egy távoli cél elérésének érdekében. A csoportépítés első lépése épp ezért az önismeret-, a helyzetfelismerő képesség-, a stratégiai gondolkozás kialakítása, egyszóval a hagyományos harcművészetek pedagógiai céljainak elérése.

A későbbiekben csoportos feladatokat is lehet adni a diákoknak. Ilyenkor mindig rájuk kell bízni a vezetőválasztást. Ha differenciált célokat tűzünk ki eléjük, hamar megtanulják, hogy a különböző típusú feladatokat más-más vezetővel tudják a legeredményesebben elérni. Ez a mindennapi életben is segít, hogy az adott probléma megoldásához a legmegfelelőbb embert keressék meg, és rávezeti őket, hogy vezetői megbízatás mindig egy adott probléma megoldására szól, és nem élethosszig tartó pozíció.

Lényeges, hogy mindig elemeztessük a végén a feladatokat. Így megszokják, hogy mérlegeljék önmaguk és a vezetőjük tevékenységét. Egy idő után kialakul bennük, hogy feladatorientált legyen a vezetőválasztás, és alapos helyzetelemzést követően, érvekkel támasszák alá, hogy miért döntöttek valaki mellett.

Amennyiben jól állítjuk össze a feladatokat, rotálódni fognak a pozíciók. Így azt is megtanulják, hogy a jogok nem azonosak a munkakörökkel. A csoporton belül mindenkinek egyenlő a jogállása, azonban a pillanatnyi feladatköre mindenkinek más mozgásteret biztosít.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A harcművészek közt nem csak a fegyveres testületek tagjai, pénzbehajtók, kidobó emberek és profi bunyósok vannak, hanem szép számmal akadnak meggyőződéses pacifisták is, akik az „átkosban” mindent megtettek annak érdekében, hogy mentesüljenek az akkor még kötelező sorkatonai szolgálat alól. Az ő esetükben kicsit nehéz volt megérteni, hogy ha irtóztak a katonai élet kötelmeitől, miért jártak lelkesen edzésre, gyakorolták az emberölés különböző módozatait, és vetették alá magukat a feudális Japán autokratikus viszonyait idéző szabályoknak. A standard válasz ilyenkor így hangzott: „A katonai szolgálat kötelező, ezt viszont én magam vállaltam. Nagy különbség.”

Valóban nem mindegy, hogy valakire rákényszerítik az engedelmességet és a fegyelmet, vagy önként veti alá magát a szabályoknak, mert szabad akaratából úgy dönt, hogy elfogadja egy adott közösség értékrendjét. A saját elhatározásunkból vállalt kötelmeket sokkal könnyebb elfogadni, mint azokat, amiket ráerőltetnek az emberre. Ráadásul a távol-keleti harcművészetek sokáig elképzelhetetlenek lettek volna a hagyományos etikett nélkül. Ez is hozzátartozott az egzotikumukhoz. Úgy gondoltuk, hogy a harcművészetek szellemisége más, mélyebb, több mint a nyugati sportoké, és az edzések merev, szertartásos rendje megfoghatóvá tette a különbséget.

Tegyük hozzá: ebben az időszakban a harcművészetek terén is keresleti piac volt. Megbízhatóan működött a hiánygazdaság. A jobb dojókba két-három hónapig is várni kellett, hogy bekerülhessen valaki. Ebben a helyzetben az ember sokkal könnyebben alávetette magát a nyugati kultúrától idegen szabályoknak, hiszen e nélkül nem volt módja elsajátítani a legyőzhetetlenség ígéretével kecsegtető technikákat.

Ahogy telítődött a piac a különböző harcművészetekkel, egyre jobban lazultak a tanítványokkal szembeni elvárások. Természetesen mindmáig van egy szűk piaci réteg, amelyik az egzotikumot keresi a harcművészetekben, és ragaszkodik a hagyományos etiketthez, de azért mostanra kiderült, hogy a keleti sallangok nélkül is nagyon hatékonyan lehet verekedni.

A belső fegyelem az eredményes munka előfeltétele. Bármilyen laza a mester stílusa, bármilyen könnyedén osztogatja a rangokat a tanítványainak, ahhoz, hogy valaki magas szinten elsajátítsa a test test elleni küzdelem tudományát, komolyan kell venni a munkát. A hagyományos etikett szabályait az ember önként fogadta el, de valójában árukapcsolással kaptuk – hozzátartozott a harcművészethez. Mindennek ellenére elsődlegesen nem a harcművészetek szellemisége fogta meg az embert: jól fejbe akartuk rúgni a másikat. A filozófia csak hab volt a tortán.

A külső kapaszkodók persze sokat segítenek, de ha igazán jól építkezünk, akkor a tanítványban magában ébred fel a fegyelem iránti igény. Ez az igazi önkéntesség, amikor ő maga ismeri fel, hogy az eredményes munkához szüksége van egyfajta belső rendre. Ilyenkor a harcművészet és a mester iránti tisztelete belülről fakad. Ekkor ő maga ismeri fel és teszi magáévá azokat az elveket, amit az etikett révén próbálnak az emberbe sulykolni a távol-keleti iskolák, és nem a körülmények szorításának engedelmeskedve fogadja el azt.

A modern ninjutsu szabadon választható egyetemi tantárgyként született meg, és emiatt fel se merült, hogy a kurzusra való jelentkezés ne önkéntes legyen. A több éves tapasztalat azt igazolja, hogy ez a gyakorlat számos előnnyel jár: piaci versenyre kényszerít, ami arra sarkallja az embert, hogy folyamatosan tökéletesítse az edzésmódszert és a technikai elemrepertoárt. És ez a legjobb, ami egy hagyományos harcművészettel történhet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A harcművészet ott kezdődik, amikor valaki képes legyőzni a nála nagyobbakat és erősebbeket. Kevesen kíváncsiak arra, hogy egy kibodyzott tápszerhuszár milyen cizelláltan tudja eltángálni a kis ropikat. Persze az erő és a tömeg a bunyó elengedhetetlen eleme, és a legtöbb esetben ez dönti el a küzdelmet. A harcművészeti technikák kidolgozásánál mégis arra törekednek, hogy az ember minél jobban ki tudja használni saját adottságait és a másik gyengeségeit, ami segít abban, hogy kiegyenlítsük a fizikai különbségeket.

A fizikai hátrány kiküszöbölése különösen a női önvédelem esetében fontos. Egy nő a súlyából, magasságából, izomtömegéből fakadóan eleve hátrányban van a férfiakkal szemben. Nem csak a küzdelemben, a mindennapi életben is. Pusztán amiatt, hogy húsz centivel alacsonyabb és húsz kilóval könnyebb, mint ellenkező nemű embertársai, nap mint nap számos alkura kényszerül – a férfiak sokszor észre se veszik, hogy milyen magától értetődő természetességgel söprik odébb az „útjukban lévő” nőket.

A férfiak vezető szerepe a termelési folyamat jellegéből fakadt. Amikor a munkában visszaszorult a fizikai erő jelentősége, és más tulajdonságok kerültek előtérbe, egyre több területen vált elfogadottá a nők esélyegyenlőségének igénye. Ennek ellenére a fizikai fölény mindmáig a társadalmi érintkezés meghatározó eleme.

Emiatt tekintünk mindenfajta erőfölénnyel való visszaélést természetesnek. Az erőszak túlmutat a bántalmazáson – és ebből fakadóan az önvédelem se szűkíthető le a test test elleni küzdelem fogásaira. A harcművészet alapja a hatékony bunyó, de az edzéseken tanult technikák túlmutatnak a verekedésen: a különböző élethelyzetek modelljének tekinthetők. Valaki ránk akarja kényszeríteni az akaratát, és ezt a szándékot semlegesítjük, miközben megőrizzük a fizikai és mentális harmóniánkat. Ehhez viszont meg kell tanulni, hogyan használhatjuk a legeredményesebben saját képességeinket, lehetőségeinket. A jó harcművész olyan utcába igyekszik bevinni az ellenfelét, ahol annak erősségei gyengeséggé válnak, amíg ő maga a hazai pálya minden előnyét élvezi.

A női önvédelem nagyon kényes terep. Egy erős és gyakorlott harcművész könnyedén bebizonyítja a csajoknak, hogy az ő technikái működnek rajtuk. Esetleg még azt a kedvelt szlogent is bevetheti, hogy „ehhez nem kell erő”. Csak az húsz kiló súlykülönbség, aminek köszönhetően ő valóban nem erőlködik. A kérdés ilyenkor az, hogy vajon fordított esetben is ugyanilyen jól működik-e a technika – mármint akkor, ha a nagyobb és erősebb partner ellenáll.

A női önvédelmi tanfolyamok többsége úgy fest, hogy igyekeznek kiválogatni azokat a technikákat, amelyek a nagyobb és erősebb ellenfélen is működhetnek. Ehhez hozzátesznek egy-két „csajos” trükköt, kidolgoznak néhány megoldást olyan helyzetekre, amibe leginkább nők keveredhetnek, és a maguk részéről úgy érzik, megtették, amit lehetett.

Az alapelv ilyenkor mindig ugyanaz: még azelőtt, hogy a támadó igazán felpörögne, meg kell lepni egy gyors és agresszív ellencsapással, majd minél gyorsabban elhúzni a csíkot. Ezek a módszerek a meglepetés erejére építenek, illetve arra a tényre, hogy a legtöbb agresszor, ha ellenállásba ütközik feladja, és inkább másik prédát keres, ami statisztikailag kétségkívül igaz, de nem vigasztalja azt, akit az ellenállás miatt felbőszült támadó pépesre vert.

A legnagyobb hibák egyike, amit egy oktató elkövethet az, hogy hamis önbizalmat csepegtet a tanítványaiba. Ez előbb-utóbb komoly pofára eséshez vezet, amivel pont az ellenkező hatást érjük el, ami miatt az illető lement az edzésre: megtapasztalja, hogy úgymond „hol a helye”. Ráadásul rögzül benne, hogy bármivel próbálkozik, semmi esélye.

Az esélyegyenlőség a dojóban ott kezdődik, hogy nem gyenge férfiaknak, hanem nőknek tekintjük a nőket. Nem hinteni kell az okosságokat, hanem női aggyal gondolkozni. Nem találomra kiválasztani néhány extrém helyzetet, amibe egy nő nagy ritkán keveredhet, hanem végiggondolni, hogy a mindennapi életben milyen konfliktusokba kerülnek nők, és azt is, hogyan reagálnak ezekre. Alapvető hiba bevinni őket a pasik terepére. Másként viszonyulnak hozzájuk, mint a férfiakhoz, más szituációkba keverednek, más jellegű problémákkal találkoznak, amiket női módon kell kezelni. Ha ebből indulunk ki, a harcművészet eddig ismeretlen oldala nyílik meg előttünk.

Az első lépés, hogy a nőknek meg kell tanulniuk nemet mondani. Hangot adni annak, hogy valami ellenükre van, különben mindig az fog történni velük, amit mások akarnak. Ehhez nem elég kimondani, hogy „nem”, mert ha az ember határozatlan, akkor igennek veszik. Ugyanakkor nem szabad agresszívnek lenni, mert ha támadásnak veszik, az mélyíti a konfliktust. A „nem”-nek elég határozottnak, és ugyanakkor nyugodtnak kell lennie ahhoz, hogy a másik ne érezze vereségnek a visszavonulást, mert az szintén kiválthatja az agressziót. A „nem” feladata, hogy kijelölje és elfogadtassa a határokat. Ha a másik ezt tudomásul veszi, onnantól egyenrangú félnek tekint bennünket.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A hagyományos harcművészetek elsődlegesen abban különböznek a nyugati küzdősportoktól, hogy mindmáig őrzik a távol-keleti feudális társadalmak kultúrájának számos elemét: a hagyományok tiszteletét, a szigorúan szabályozott alá-fölérendeltségi viszonyokra épülő hierarchiát, az aprólékosan kidolgozott etikettet, a mester döntéseinek megkérdőjelezhetetlen voltát, a legkisebb szabálytalanságot is azonnal megtorló büntetéseket, stb. A felületes szemlélő épp ezért nehezen érti meg, miért segítették ezek a rendszerek Japán modernizációját, hiszen a mi felfogásunk szerint a fentiek nem garantálják, hogy egy pedagógiai rendszer nyitott és toleráns embereket neveljen.

Ráadásul a legtöbb irányzat – legalábbis bizonyos szempontból – saját magát tartja a legtökéletesebbnek. Ha ezt hozzátesszük a távol-keleti iskolákra jellemző hagyománytisztelethez, meglepő, hogy kevés dolog változik olyan dinamikusan, mint a különböző stílusok edzésmódszertana és mozgásanyaga, ami viszont egyértelműen a nyitottság és alkalmazkodóképesség jele. A lényegi kérdésekben a harcművészetek rendkívül rugalmasak. 

A harcművészetek nyitottsága a gyakorlati alkalmazásból fakad, ugyanis a test-test elleni küzdelemben a hatékonyság kulcsa a folyamatos alkalmazkodás. A legjobban felépített rendszer se ér semmit, hogyha nem találkozunk olyan támadásokkal, amik ellen az adott irányzatot kidolgozták. Épp ezért a legtöbb stílus mindent megtesz annak érdekében, hogy naprakész legyen.

Valamennyi korszak a maga képére formálja a harcművészeti iskolák eszközkészletét. Mindig a körülmények határozzák meg, hogyan lehet a legeredményesebben küzdeni. Ez nagyon jól látszik azon, ahogy a különböző versenyek szabályrendszere egységesíti a versenyzők elemrepertoárját – emiatt látja a külső szemlélő egy idő után egysíkúnak még a legszabadabb küzdősportot is. A harcban a hatékonyság felülírja a hagyományok tiszteletét. 

.

Noha a hagyományos harcművészetek etikettje és módszertana mai szemmel végetlenül avittnak és merevnek tűnik, ezek a stílusok születésük pillanatában kifejezetten forradalminak számítottak. Abban az időszakban zajlott Japán modernizációja, és az új irányzatok is saját koruk jellegzetes termékei voltak. A keleti és nyugati kultúra vívmányainak ötvözésére törekedtek, és azzal, hogy iskolai tantárgyat formáltak a harcművészetből, alapvetően felforgatták a hagyományos japán társadalom értékrendjét. A szamurájok uralmát biztosító tudásanyag mindenki számára elérhetővé vált – és azt, hogy ki milyen helyet foglalt el a hierarchiában többé nem a származás, hanem egyedül a teljesítmény határozta meg. 

A hagyományos harcművészeteket úgy alakították ki, hogy egyfajta kulturális hidat alkossanak a kelet és a nyugat között – azaz olyan japán termékről van szó, amit eleve világpiacra szántak. Nem pusztán lekoppintották a nyugati kultúra eredményeit, hanem a saját tudásukat hozzátéve igyekeztek versenyképes árucikket előállítani.

A kezdeti expanzáció sikerének a világháborúk időszaka vetett véget – a világ újrafelosztásáért vívott küzdelem jó időre lezárta bármiféle közeledés lehetőségét. A ’60-as évektől azonban ismét népszerűvé váltak a távol-keleti harcművészetek – igaz, ehhez nyitni kellett a nemzetközi versenyek és az üzleti modell irányába. A hagyományos harcművészetek meghódították a világot – és közben elveszítették önmagukat. 

A ’70-es évek békemozgalmainak hatására a harcművészetek a nemzeteken átívelő, harmóniára törekvő családdá formálódtak, amelynek bőrszíntől, származástól függetlenül bárki a tagja lehetett. A hagyományos stílusok tökéletességre, önnevelésre, a belső béke megtalálására, illetve annak társadalmi méretekre való átültetésére irányuló céljai szerencsésen találkoztak a nemzetközi trenddel. Úgy tűnt, olyan eszközt kapott kezébe a világ, ami – sok minden más mellett – segít megteremteni a toleranciára és harmóniára épülő új korszakot. A XIX-XX. század fordulóján kidolgozott, a keleti és nyugati szemléletmódot ötvöző pedagógiai rendszerek több mint fél évszázad múltán is alkalmasnak bizonyultak arra, hogy ablakot nyissanak a távol-keleti kultúrák értékeire.

Látszólag ez az időszak volt a hagyományos harcművészetek aranykora. Ezeket az irányzatokat úgy építették fel, hogy a lehető legjobban segítsék a diákok tanulmányi előmenetelét, ami még bő fél évszázaddal a születésük után is elegendő szellemi hátteret jelentett ahhoz, hogy az egész világon elterjedjenek. A nyugati típusú bajnokságok szervezése, és az azóta is változatlan hatékonysággal működő üzleti modell csupán olyan technikai változtatásnak tűnt, amivel a korszak követelményeihez igazodtak. Csak később lett világos, hogy a harcművészetek lemondtak eredeti célkitűzéseikről, és – a könnyebb utat választva – egy adott oktatási rendszer oktatási-, nevelési céljaival és módszertanával tökéletes harmóniában lévő iskolai tantárgyakból a szórakoztató- és szabadidőipar ágazatává váltak.

Lehet kárhoztatni a jelenséget, de az a harcművészetek gyakorlatiasságából és eredmény-centrikusságából fakad. Ez tette lehetővé, hogy a test test elleni harc az önnevelés eszközéve majd iskolai tantárggyá váljon, és ennek köszönhető a full contact versenyekre épülő háttéripar felfutása is. Emiatt veszítik el a különböző stílusok egy idő után az arculatukat, és ennek köszönhető a harcművészetek folyamatos megújulása. A harcművészetek nyitottságának vannak pozitív eredményei és vannak árnyoldalai, de az a tény, hogy a pusztakezes és szálfegyveres iskolák mind a mai napig működnek, egyértelműen a nyitottság és az alkalmazkodóképesség bizonyítéka.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Minden technikához legalább két ember kell. Bár a harcművészet gyakorlásának elengedhetetlen eleme a küzdelem, az edzések jó része nem arról szól, hogy a gyakorlók szilánkosra zúzzák egymást. Az idő nagy részében felkészülünk, hogy győztesen kerüljünk ki egy esetleges összecsapásból, és az edzőtermi bunyók során valójában azt teszteljük, hogy mennyire volt eredményes a munka. Ez akkor is igaz, ha valaki az „úszni vízben, verekedni verekedés közben lehet megtanulni” elvét vallja.

Noha éles küzdelemben a két ember le akarja bontani egymást, gyakorlás közben más helyzet. Amikor elsajátítunk egy technikát, az ember két dolgot tanul: hogyan működik a saját teste, és hogyan működik a másiké. Meg kell találni azt a módot, ahogy a leghatékonyabban támadható a másik gyenge pontja. A folyamat csak látszólag szól a küzdelemről, valójában a két ember összhangjáról van szó. Az, akin végrehajtják a technikát, maximálisan segíti a másikat, hiszen ő tapasztalja meg elsődlegesen, működik–e a dolog, vagy sem. Közösen kell megtalálni a szöget, az irányt, és a távolságot, behangolni az időzítést. Amikor ez megvan, tovább finomodik a játék: olyan ütemben kell támadni, erőt alkalmazni, ellenállni, stb, hogy az ember minél jobban segítse a társát a technika hatékony elsajátításában, illetve abban, hogy a lehető legmesszebbre kitolja a saját határait.

Gyakorlás közben derül ki, kinek milyen pedagógiai vénája van. A két ember ilyenkor nem verseng egymással, hanem csapatot alkot. A feladat nem a másik ledarálása, hanem az, hogy a lehető leggyorsabban és legmagasabb szinten sajátítsák el az adott fogást. Még csak nem is az edzőtársaikkal, hanem önmagukkal versenyeznek.

A technika megértése, beiskolázása és alkalmazása három különböző fázis, és egyiket se lehet kihagyni, amikor harcművészetet gyakorol az ember. Az, aki egész életében lágyan edz, ugyanúgy tévúton jár, mint az, aki agyatlanul, izomból és tömegből akar megoldani mindent. Ahogy egyre jobban ráérzünk a technikára, fokozatosan növelni kell az erőt, sebességet, beletenni a szándékot a támadásokba, természetesen ügyelve rá, hogy a másik képes legyen uralni a helyzetet.

A harcművészeti edzéseken a fájdalom és a sérülés közti határmezsgyén járunk. Az előbbi a hatékony gyakorlás lényeges eleme, az utóbbi elkerülhetetlen ugyan, de azért fölösleges szándékosan törekedni rá. A fogások többsége az ellenfél harcképtelenné tételét szolgálja, és senkinek se öröm, ha edzés közben a társa az adott technika becsiszolása helyett a saját egóját kezdi fényezni. Szerencsére az a tény, hogy hol az egyik, hol a másik ember hajtja végre a gyakorlatot, rendszerint már önmagában is elegendő féket jelent. A kölcsönösség minden konszenzus alapja.

A kezdők esetében egész mások a gondok. Náluk azt kell elérni, hogy átlépjék a gyerekkoruk óra beléjük nevelt gátat, és képesek legyenek tisztességgel odacsapni. Ilyenkor a tapasztaltabb fél magára húzza a másikat, úgy építi fel a gyakorlatsort, olyan helyzetet teremt, ami segít a társának, hogy kiteljesítse, és bátran használja fizikai és mentális képességeit.

Az edzésidő jó része nem a versengésről és a győzelemről, hanem az együttműködésről és a harmóniáról szól. Az, aki csak mások legyőzésére törekszik, akkor is veszít, amikor győz. Önmagunk legyőzésére is fölösleges törekedni: bőven elég, ha megértjük és elfogadjuk saját mozgatórugóinkat – így legalább saját magunkkal nem kell megküzdeni, amikor gond van. Elsődlegesen saját magunkkal érdemes megtanulni együttműködni. Akinek ez már sikerült, az sokkal könnyebben fog másokkal is konszenzusra jutni.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A küzdelemben nincs idő gondolkozni: az intuíciónk és a belénk vert reflexek mozgatnak. Minél régebben edz valaki, annál biztosabban számíthat a megérzéseire. De ez nem csak a bunyóban van így, hanem minden más szakmában. Az orvos nemegyszer első ránézésre felállítja a helyes diagnózist, és az autószerelő is gyakran egy pillanat alatt rájön mi a baj a motorral. A távol-keleti művészetek a sokéves gyakorlás által kifejlesztett intuíción alapulnak, vagyis azon, hogy ha az ember kellő jártasságot szerez egy adott területen, akkor már gondolkozás nélkül tudja, mit kell tennie adott helyzetben – könnyedén, mintha csak valamely felsőbb hatalom vezetné.

Ez a könnyedség azonban nem a misztikus képességeink eredménye. Amikor az ember gyakorlottá válik valamiben, egyre sűrűbben fordul elő, hogy nem kell alaposan kielemeznie egy-egy problémát, hanem úgymond kapásból tudja a megoldást. 

A gyors döntés kevés energiát igényel, és ha az ebből fakadó jó érzés összekapcsolódik a sikerből fakadó magabiztossággal, az könnyen tévútra viheti az embert. Számos – a maga területén egyébként kiváló – szakembert láthatunk botladozni számára idegen terepen, mert nem értik meg, hogy az az intuíció, ami az eredeti szakmájukban nemegyszer csodával határos sikert eredményez, annak köszönhető, hogy az adott terület minden részletét ismerik, és nem valamiféle felsőbb hatalomtól kapott sugallat. Ha nincs mögötte megfelelő szaktudás, az intuitív döntés pusztán szerencsejáték lesz. 

Felelős döntést nem érdemes megérzésekre alapozni. Nem árt ugyanúgy körbejárni a kérdést, ahogy egy-egy technika esetén tesszük – végiggondolva azokat a helyzeteket és lehetőségeket is, amelyek abból fakadnak, hogy esetleg nem jön be az eredeti elképzelésünk.

A harcművészeti rendszerek lényeges eleme az alkalmazkodás. A legtöbb stílus igyekszik minél több helyzetre működő választ adni, és általában az teszi őket komplex egységgé, hogy egyfajta bűvös négyzetként működnek, azaz, mindenhonnan mindenhova eljuthat az ember.

A harcművészet tanulása elválaszthatatlan a stratégiától. Aki harcművészetet gyakorol, az több évtizedre elkötelezi magát. Önmagunk felfedezése és felépítése ugyanolyan bonyolult feladat, mint az adott rendszer megértése, átlátása és elsajátítása. Hosszú évek céltudatos munkájával fejlesztjük ki a küzdelemben elengedhetetlen tulajdonságokat. Ezek ugyanúgy egymásra épülnek, akár az egyes technikák. És itt se mindegy, milyen döntést hoz az ember, hiszen mindenkinek a saját adottságaihoz kell stílust és edzésmódszert választania.

Egy hatvan kilós ember számára pl. a földharc nem biztos, hogy a legnyerőbb terep, de az eszközös küzdelem már segíthet kiegyenlíteni a tömeg hiányából fakadó hátrányokat.
Nők esetében sem egyértelmű, hogy a kétméteres deszantosokra kitalált technikák a legmegfelelőbbek – bármilyen jól is hangzik marketing szempontból, hogy egy adott rendszer harctéri körülmények közt is bizonyított.

Ráadásul a full contact nem való mindenkinek. Jó példa a felelős döntésre, amikor valaki ezt a tényt felismerve olyan irányzatot kezd tanulni, ami a harcművészetek szellemi oldalára helyezi a hangsúlyt. Ilyenkor persze az is felelős döntés kérdése, hogy ne akarjon misztikus képességeitől eltelve belemenni egy éles helyzetbe, hanem inkább kerülje a konfliktusokat – bármilyen legendákat is hall edzésen.

Felelős döntés, hogy kitől tanul az ember. A mester státusza a földre szállt isten és a szolgáltató közti tartományban mozog. Nem állítom, hogy bármelyik felfogás egészségtelen lenne – nem vagyunk egyformák, mindenkinek másra van szüksége – de érdemes elgondolkozni azon, hogy hosszú távon mi biztosítja legjobban a fejlődésünket. Képesek vagyunk-e éveken át olyan embertől tanulni, akinek a személyisége nem mondható hibátlannak, de technikailag mindent tud, amit szeretnénk? Kibírjuk-e jellemtorzulás nélkül a közös munkát? El tudjuk-e fogadni folyamatosan egy olyan ember ítéleteit, akit nem tartunk sokra? Vagy ott a fordítottja: beáldozzuk a szakmai fejlődésünket a jó hangulat és a társaság kedvéért?

A harcművészet gyakorlása során állandóan dönteni kell. Van, amit reflexből megoldunk, de vannak olyan fordulópontok az ember életében, amikor mérlegre kell tenni addigi fejlődésünket, és alaposan végiggondolni, hogyan folytassuk tovább. Ezek azok a pillanatok, amikor akár saját magunk, akár egy közösség sorsát hosszú távon meghatározzuk. Ha ilyenkor visszanyúlunk a harcművészetek szellemi gyökereihez, és az ott elsajátított alapelvek segítségével gondoljuk át a helyzetet, komoly esély van rá, hogy a megfelelő irányba indulunk.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Ma szinte minden utcasarkon találunk egy dojót, ahol késharcot oktatnak. Aki késharcot tanul, annál nagy valószínűséggel lesz penge, és azért hordja magánál, hogy használja. Ez persze nem jelenti azt, hogy magasan képzett késharcosok mászkálnak az utcán. A késharc elsajátításához ugyanúgy több évtizedig kitartóan kell gyakorolni, mint bármely más harcművészet esetében. Csakhogy a kés más műfaj: ahhoz, hogy veszélyes legyen valaki elég a penge meg a szándék. Legutóbb Szigethalmon láthattuk, mit ér a több éves full contact edzés, ha a másiknál kés van: semmit. Mire az MTK sportolói észbe kaptak, már harcképtelenek voltak. Nem a ringben szerzett gyakorlatuk mentette meg az életüket, hanem az orvostudomány. Pedig csak egy begőzölt, tizenhét éves kamasz állt velük szemben – viszont kés volt nála.

Az utca eleve más, mint a ring. Nincsenek szabályok, se súlycsoportok, se kijelölt kűzdőtér, nem szólítják az embert a szorítóba, és nem a gong szavára kezdődik a küzdelem. Az utcai rutin nagyon más, mint a sport vagy a szertartásos keretek közé szorított harcművészet.

A mai anyag legnagyobb előnye, hogy nem szituációs játékokra, hanem valóságos helyzetekre épít. Nem arról van szó, hogy mindig így zajlanak le a késtámadások, hanem arról, hogy ezek az esetek megtörténtek.

Az első felvételen (00:08) jól látszik, hogy a lőfegyvereknek nem feltétlenül van stophatása, azaz a lövedékek nem mindig állítják meg a támadót (00:10, 00:11, 00:12, 00:14). Ez a támadó például 5 golyót kapott, és a végén le kellett vinni a földre, hogy ártalmatlanná lehessen tenni. A rendőr végig igyekezett tartani a távolságot, esze ágában se volt bevárni a késes embert. Jelzem, a segítői rutinosan felszerelkeztek, mindegyiküknél volt valamilyen eszköz, amivel távol tudták tartani maguktól a pengét (00:08, 00:12, 00:15). Senki se törekedett lovagias küzdelemre, egyértelmű volt, hogy túlerővel kell megfékezni a támadót (00:20).

A távolság létkérdés (00:36, 00:53), mint ahogy az is, hogy az ember idejében felismerje a gyilkos szándékot (00:33, 01:57, 02:02, 02:05). Bár hozzá kell tenni, hogy néha ez sem segít (00:52). A futás kétség kívül hasznos, de sajnos nem minden esetben elegendő (00:54, 01:14, 01:24), és ha a megtámadott elveszti a fejét, semmi esélye egy kellőképpen elszánt ellenféllel szemben (01:03, 01:28).

A késtámadást egyféleképpen lehet megúszni, amikor a másik közel van, és valóban gyilkolni akar: ha megakadályozzuk, hogy elérjen bennünket a penge (02:23, 03:02, 03:05, 03:07, 03:12, 03.16). Ezek sose szépségdíjas megoldások, de ezekben az esetekben elsődlegesen nem az esztétikai színvonal az érdekes. A pengét ki kell zárni, és a kést tartó kezet biztonságosan rögzíteni (03:42, 03:46, 03:48, 04:03), különben újra és újra lecsap a kés.

A film végkövetkeztetésével azért vitatkoznék: nem biztos, hogy a középkori istenítéletek páncélos harcra és páncéltörő tőrre kidolgozott technikái a leghatékonyabbak a 21. században – és akkor még nem beszéltünk arról, mennyire érdemes két kézzel megragadni a fegyvert tartó kezet, miközben a támadó másik keze szabadon mozog (03:33, 03:58). De arra mindenképpen jó, hogy valós helyzeteket és valós reakciókat lássunk, kielemezzük egy esetleges támadás előjeleit, és megkíséreljünk hatékony választ kidolgozni rá. 

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.