A hatékony csoportépítés receptje egyszerű. Első lépésként kiválasztottság tudatot kell csöpögtetni a társaságba, beléjük sulykolni, hogy olyasmit gyakorolnak, ami az átlagemberek fölé emeli őket. Kell egy közös cél, és legalább ilyen fontos valamilyen ellenségkép, mert a fenyegetettség érzet összerántja a csapatot, és beszűkíti a gondolkozásukat. Az egyenruha tovább erősíti az együvé tartozásukat, és ha ügyesen alakítják ki a csoport hierarchiáját és alkotják meg a szabályokat, a kellő mértékben el lehet szeparálni őket a környezetüktől. Mindezt megkoronázható azzal, hogy időről időre közös megpróbáltatásoknak teszik ki a csapatot, ami még jobban összekovácsolja őket, és az egymásra utaltság következtében kialakult, mély emberi kapcsolatok végképp nem engedik, hogy kitörjenek a számukra alkotott, izolált világból.
Természetesen pengeélen kell egyensúlyozni, amikor olyan feladatok elé állítják őket, amit egyedül nem képesek megoldani, de a vezetőjük segítségével igen. A módszer hátulütője, hogy legfeljebb középtávon működik, ugyanis a mindennapok valósága és a csoport értékrendje közti folyamatos súrlódások előbb-utóbb olyan törésekhez vezetnek, amelyek egy idő után atomjaira bontják a csapatot. De a fenti elemek a katonai kiképzés módszertanából merítenek, és a hosszú távú hadviselés egyfelől ritka, másfelől a háború mindig extrém helyzetet jelent.
A hagyományos harcművészetek megőrizték a feudális Japán alá- fölérendeltségi viszonyait és döntéshozási mechanizmusait, ami a XIX. század végén az ország sikeres modernizációjának egyik kulcsfontosságú eleme volt. A XXI. századi Európa azonban nem a háborús logikára és pszichózisra épül. A mai nyugati oktatás nem alattvalókat, hanem önálló döntésre képes, független, kreatív polgárokat nevel, ami azt jelenti, hogy gyökeresen meg kell változtatni a csoportépítés jól bevált módszereit.
A klasszikus harcművészetektől idegen a demokratikus felfogás. Ezekben a rendszerekben mindenkinek megvan a kijelölt helye, és az a nyerő, aki viszonylag gyorsan felismeri, hogy mit várnak tőle, és mindig maradéktalanul teljesíti az elvárásokat. Az egyén dolga, hogy alávesse magát a közösség érdekeinek, és azt, hogy mi a közösség érdeke, mindig a vezetők határozzák meg. Az alulról szerveződő kezdeményezésekre itt nemigen van mód. A rendszer lépesről lépésre meghatározza az egyén útját, és attól nem lehet eltérni. Az előmenetel attól függ, hogy ki milyen tökéletesen képes elvégezni az adott feladatot. Ha maradéktalanul teljesítette, új feladatot kap. Persze, ha valaki végigmássza a szamárlétrát, az csúcsra érve nagy valószínűséggel átlátja a rendszert (bár megjegyzem, ez sem olyan biztos) – ám egészen addig csupán időről időre új helyre tett fogaskerék a gépezetben.
Ugyanakkor tény, hogy számos harcművészetet csaknem tökéletesre csiszoltak az évszázadok során, az egyes elemek egymásra épülnek, és minden szinten új dimenziót kap az addig elsajátított tudásanyag. Minél régebben tanul valaki egy stílust, annál mélyebben látja az összefüggéseket, míg végül mindent képes az alapelvekre visszavezetni.
De a hagyományos rendszerek amellett, hogy hatékonyan tanítják a küzdelem mesterségét, belesulykolják az emberbe az autokratikus rend elfogadását is, ami nagyon veszélyes árukapcsolás. Az ember mindennapos tapasztalata, hogy a tanult technikák működnek, ráadásul egy idő után felfedezi a technikák mélyén meghúzódó alapelveket, és ebből fakadóan átlátja a rendszer struktúráját. Emiatt hajlamos azt hinni, hogy a harcművészet hatékonysága és a hierarchikus felépítés elválaszthatatlanok egymástól. A legtöbben nem ismerik fel, hogy ez csupán az egyik lehetséges módja annak, ahogy átadható a tudás.
Tegyük hozzá: a liberális oktatás, az önkéntesség elve kizárólag akkor működik, ha az ember pontosan tudja, ki ő és mit akar. Csak ebben az esetben képes hosszú távú erőfeszítésre egy távoli cél elérésének érdekében. A csoportépítés első lépése épp ezért az önismeret-, a helyzetfelismerő képesség-, a stratégiai gondolkozás kialakítása, egyszóval a hagyományos harcművészetek pedagógiai céljainak elérése.
A későbbiekben csoportos feladatokat is lehet adni a diákoknak. Ilyenkor mindig rájuk kell bízni a vezetőválasztást. Ha differenciált célokat tűzünk ki eléjük, hamar megtanulják, hogy a különböző típusú feladatokat más-más vezetővel tudják a legeredményesebben elérni. Ez a mindennapi életben is segít, hogy az adott probléma megoldásához a legmegfelelőbb embert keressék meg, és rávezeti őket, hogy vezetői megbízatás mindig egy adott probléma megoldására szól, és nem élethosszig tartó pozíció.
Lényeges, hogy mindig elemeztessük a végén a feladatokat. Így megszokják, hogy mérlegeljék önmaguk és a vezetőjük tevékenységét. Egy idő után kialakul bennük, hogy feladatorientált legyen a vezetőválasztás, és alapos helyzetelemzést követően, érvekkel támasszák alá, hogy miért döntöttek valaki mellett.
Amennyiben jól állítjuk össze a feladatokat, rotálódni fognak a pozíciók. Így azt is megtanulják, hogy a jogok nem azonosak a munkakörökkel. A csoporton belül mindenkinek egyenlő a jogállása, azonban a pillanatnyi feladatköre mindenkinek más mozgásteret biztosít.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)