A távol-keleti harcművészetek tökélyre fejlesztették az ember adottságainak kihasználását. A végeredmény időnként már-már mágikusnak tűnik, de bármit is mondjanak legendák, megfelelő erőnlét nélkül nincs hatékony önvédelem. A mai posztban szereplő 64 éves judo mester is láthatóan így gondolja, mert mindent megtesz annak érdekében, hogy a lehető legtökéletesebb fizikai állapotban legyen.

A judo számos full contact küzdelemben bizonyított. A technikák hatékonysága sok mindenen múlik – egyensúly, időzítés, távolság, stb. – de az egész alapja a satu erősségű fogás, ami lehetővé teszi az ellenfél rögzítését és mozgatását.

Ennek megfelelően a fenti kisfilmben is több olyan gyakorlat látható, amelyben a fogás kiemelt szerepet játszik (00:57, 01:34, 02:29). A mester fiatalosan duzzadó izomzata (01:32, 01:46, 01:56, 02:19), és markáns álla arról árulkodik, hogy nem csekély kémiai segédlet kell ahhoz, hogy valaki ilyen formában legyen 64 évesen, de úgy tűnik, ő a szerencsés kevesek egyike, akinek a keringési rendszere bírja az anyagot.

Már az első gyakorlat is olyan, hogy elég sok fiatal elvérezne rajta (00:24). A kötélpálya viszonylag ismert (00:57), persze nem véletlenül, hiszen a sziklamászók ugyanúgy hasznát veszik, mint a fogásalapú küzdősportok és harcművészetek, igaz, különböző típusú csomókkal, vagy más kapaszkodófelületekkel tovább lehet finomítani a módszert. A húzódzkodás is alapgyakorlat, viszont megint nem hiszem, hogy túl sokan csinálnák olyan módon, ahogy a bácsi teszi, és abból ahogyan végzi látszik, hogy jó pár év munkája van benne.

A judóban előszeretettel használják az üvegeket erősítésre, amiben van logika, hiszen olcsó, tartós, és hatékonyan lehet dolgozni vele. Az itt bemutatott gyakorlatnak (02:29) ugyancsak számos előnye van, ettől függetlenül nem biztos, hogy érdemes üveggel csinálni, mert ha az ember kifog egy anyaghibás darabot, darabokra szabdalhatja magát.

Hozzátenném, a mester nem csak bivalyerős (00:23, 01:48), hanem hajlékony is (01:18).

Akit az érdekel, hogyan ugrik át a bácsi egy álló ember felett, vagy szaggat nyolc egyenlő cikkelyre puszta kézzel egy almát, az kattintson a Maflás Facebook oldalára.

A harcművészeti iskolák elsődlegesen a technikai elemrepertoárjuk révén különböztetik meg magukat. Ez a műfaj gyakorlati voltából fakad. Amikor közelebbről szemügyre veszünk egy rendszert, alapvetően mindenkit az érdekel, mennyire működik. Az elméleti háttér, a filozófia csak akkor kerül képbe, ha a stílus már bizonyított. A harcművészeti iskolák jellemzői abból fakadnak, hogy mit csinálnak egy éles helyzetben: ütnek, rúgnak, vagy inkább fogást keresnek, milyen távolságból igyekeznek megoldani a problémát – egyszóval mennyire hatékonyak.

A mai mma-s korszak persze erősen elmossa a stílusok közötti különbséget, de ez csak bizonyos megszorításokkal igaz. Kétségtelen tény, hogy a versenyszabályok mindig a maguk képére formálják a harcművészeteket. A szabályok kijelölik a küzdelem kereteit, és mindenki a legeredményesebb módszert akarja választani, ami óhatatlanul egységesíti az összecsapások képét. Belejátszik a globalizáció is, hiszen ma már az egész világon egyszerre láthatjuk a legjobbakat, ráadásul több szögből, lassítva nézhetjük az igazán sikeres akciókat, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. És természetesen a harcművészetekben is vannak divatok, mindenki a bajnokokra próbál hasonlítani, még akkor is, ha az ő adottságaival inkább egészen más harcmodort lenne tanácsos választania. Ennek köszönhető egy-egy harcművészet robbanásszerű elterjedése a világban – vagy az a jelenség, hogy stílusidegen technikák kerülnek a tradicionális irányzatokba. Így épültek be az ökölvívás elemei a karatéba vagy a muay thaiba, de a combrúgás is üstökösszerű karriert futott be a full contact versenyek megjelenésével.

Természetes törekvés, hogy az ember előbb-utóbb megpróbálja kiküszöbölni az általa gyakorolt stílus esetleges hiányosságait – bár ez sokszor abból fakad, hogy nem ismeri teljes mélységében a saját irányzatát. Az ökölvívó edzésekből ugyanúgy kikoptak a földre vitelek, mint a muay thaiból az izületi feszítések, a karatéból az eszközös küzdelem, a dobások és a földharc elemek, vagy a judóból a blokkok, ütések, rúgások, holott mindez beletartozik a fenti rendszerek mozgásanyagába.

A harcművészeti technikák összességét a test test elleni küzdelem fogásainak gyűjteményeként is felfoghatjuk, hiszen minden irányzat az emberi test anatómiájából indul ki – és ebből fakadnak az egymástól függetlenül kialakult iskolák elemrepertoárjában található átfedések. Nincs új a nap alatt, hiszen az emberek több ezer éve agyalnak egymás legyőzésének lehetséges módozatain. Ha ebből a szemszögből nézzük a kérdést, az egyes stílusok közti különbségek csupán az alapító vagy vezető mesterek fizikai, mentális és kulturális korlátait jelzik.

De bármennyire is közeledjen egymáshoz a harcművészeti iskolák anyaga, a különböző irányzatok élesen megkülönböztetik magukat egymástól, és ennek nem csupán üzleti okai vannak. Mindenki másra helyezi a hangsúlyt: még ha a rendszer végig is vesz minden helyzetet, amibe az ember küzdelem során kerülhet, nem mindegy, hogy milyen úton jut el az egyes technikákig. Ez már a stílusok harcról alkotott felfogásán múlik, azaz edzésmódszer kérdése.

Az iskolákat nem a fölhalmozott technikák összessége teszi rendszerré. Még akkor se, ha az adott harcművészet viszonylag sok helyzetre kínál hatékony választ. Egy jól felépített rendszerben bármilyen helyzetből el lehet jutni bármilyen helyzetbe, anélkül, hogy letekernék az ember fejét – ami abból fakad, hogy az alapelvek szintjére vezették vissza küzdelmet, és ezek az elvek néhány mozdulatsorban manifesztálódnak. Nem mindegy, hogy csupán reagálunk a kialakult helyzetre, vagy úgy kapcsolódunk be egy folyamatba, hogy képesek vagyunk átlátni az összes lehetséges kimenetelt. Természetesen harc közben nincs arra idő, hogy az ember sokat elemezgessen: de úgy kell felépíteni az edzéseket, hogy a gyakorlókba sulykolt feltételes reflexek egy végteleníthető mozgássorrá olvadjanak össze.

Emiatt ragaszkodnak az egyes stílusok a saját mozgásbázisukhoz, még akkor is, ha a dojóban tanult technikák teljesen életszerűtlenek. Ezzel semmi gond, ha az ember tudatosítja a tanítványokban, hogy ezek csupán rávezető technikák, és gondosan felépíti, hogyan jussanak el a gyakorlati alkalmazásig, mert ha ezt nem dolgozzuk ki, agyatlan csapkodás lesz a vége, és csupán a szerencsén múlik, ki tanul meg rendesen bunyózni.

A másik lehetőség, hogy modernizáljuk a stílus mozgásanyagát, azaz élesben is eladható technikákból építjük fel az edzéseket. Persze ne felejtsük el, hogy a legtöbb harcművészeti iskola ebből a törekvésből született, de ha végignézünk a tradicionális rendszereken, nemigen találunk olyan megoldást, ami egy mai helyzetben, minden igazítás nélkül működne.

Ez abból fakad, hogy semmi sem évül el olyan gyorsan, mint az edzésmódszer és a technika. Valamennyi korszaknak megvan a maga stílusa, ami elsődlegesen a támadások jellegéből fakad. Amint ezekre hatékony választ találnak, eltolódik a küzdelem hangsúlya, és az addig remekül működő technikák lassan a lomtárba kerülnek. De azok az alapelvek, amiket ezek a technikák demonstrálnak, továbbra is érvényesek, csak mindig meg kell találni a módját, ahogyan éles helyzetben alkalmazni lehet őket.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A harcművészet kétkezi mesterség. Bármit is mondjunk a távol-keleti stílusok szellemi mélységeiről, filozófiai vagy akár ezoterikus hétteréről, a tanítások hitelét az adja meg, hogy működnek a technikák, amihez elengedhetetlen, hogy hatékonyan használjuk a testünket. Ez az a pont, ahol a hagyományos harcművészet összeér a modern sporttudománnyal, hiszen mindkettő arra törekszik, hogy a lehető legoptimálisabban aknázzuk ki erőforrásainkat, adottságainkat.

Persze az átfedés nem tökéletes, hiszen az élsport napjainkra a szórakoztatóipar részévé vált, és arra törekszik, hogy a teljesítőképessége csúcsán lévő emberből olyan eredményeket hozzon ki, ami üzletileg is hasznosítható nézettséget generál. Mindent ennek rendelnek alá, és szisztematikusan keresik azokat az embereket, akik képesek elviselni a rájuk nehezedő extrém fizikai, kémiai és pszichés terhelést. Az élsportolókat aktív pályafutásuk néhány évében csúcsra járatják, és amint elhasználódtak, lecserélik őket. Az egészségmegőrzés jelszavát hirdető tömegsport viszont inkább a szabadidőipar szegmense – azonban a hagyományos harcművészetek egyik kategóriába se sorolhatók.

A tradicionális harcművészetek ugyanis elsődlegesen pedagógiai rendszerek, és alapvető hiba összemosni őket a mai értelemben vett sportfelfogással. A harcművészet nem versenyciklusokban, hanem az emberi élet egészében gondolkozik, és alapvetően a nevelés, önismeret, önnevelés eszköze.

Ezekben a rendszerekben leginkább mozgássorokban, a megélt tapasztalatok révén adják át a filozófiai alapelveket, és ahhoz, hogy valaki teljes mélységében megértse az általa tanult irányzatot, tökéletesen ismernie kell saját képességeit is reakcióit. Az önismeret saját testünk felfedezésével kezdődik, hiszen a test határozza meg azokat a fizikai kereteket, amelyek közt leéljük az életünket – és ezzel máris eljutottunk a testmechanika alapjaihoz.

Ahhoz, hogy átlássuk a testmechanikát, testtudatosság, élettani-, anatómiai-, és mechanikai ismeretek kellenek. Nem arról van szó, hogy nincs olyan ember, aki „ösztönösen” jól mozog, de a legtöbben tudatosan sajátítják el, hogyan használhatják leghatékonyabban a testüket. Persze sokan extrém izomtömeg növeléssel hidalják át a problémát, ami lehetséges megoldás azok számára, akik jól tolerálják a kémiai segédanyagokat, hiszen az erő, a robbanékonyság és a felfokozott agresszió számos esetben már önmagában is eldöntheti a küzdelmeket. Azonban az ember nem lehet minden ellenfélnél nagyobb és erősebb, ráadásul vannak, akik rosszul reagálnak a teljesítményfokozó szerekre, vagy csak egész egyszerűen nem akarnak élni ezekkel – és ilyenkor a testmechanika segít kiegyenlíteni a fizikumból fakadó hátrányokat. A profi mezőnyben ma már senki sem élhet meg kokszolás nélkül, de az igazi klasszisok nem csupán pontosan dolgoznak, hanem milliméterre becsiszolják a technikáikat.  

A testmechanika elvét úgy lehet a legkönnyebben megérteni, ha szerszámként tekintünk önmagunkra. Miután meghatároztuk a feladatot – ütés, dobás, feszítés, stb. – arra kell törekedni, hogy a lehető legoptimálisabban használjuk föl saját erőforrásainkat: az izomzatunkat, a tömegünket, a pozíciónkat, és természetesen a másik adottságait és helyzetét. Érdemes mérnök szemmel megnézni a technikákat, és a leggazdaságosabb megoldást választani.

A testmechanika nem varázsszer, hanem lehetőség. Ahhoz, hogy ne csak a dojóban, segítőkész ellenfélen működjenek a technikák, ismerni kell a saját korlátainkat. A harcművészeti fogások önmagukban nem képesek áthidalni a fizikai különbségeket. Olyan helyzetbe kell kerülni, ahol végrehajtható a technika, és akkor még mindig ott a legfőbb akadály: az ellenfél. Ha valakinek olyan a csuklója, mint a combom, nem biztos, hogy izületi feszítéssel érdemes próbálkozni, mint ahogy egy harminc-ötven kilóval nehezebb emberrel szemben se feltétlenül muszáj a földharcot erőltetni.

A harcművészetben alapvető hiba, ha valaki a divatot, esetleg a téves énképéből fakadó vágyait követi, és nem a saját adottságaiból indul ki. Az ember képességei határozzák meg a harcmodorát, és egyáltalán nem mindegy, hogy megeddzük-e a szükséges izmokat. Kellő erő és tömeg nélkül nem fognak működni a technikák. Hiába dolgozik az ember egész testből, megfelelő alátámasztással, ha a fogásnál nincs meg a sziklaszilárd rögzítés, vagy nincs elegendő tömeg az ütése mögött.

A harcművészeti technikák az emberi test és psziché által kínált lehetőségekből- és a mechanikai törvényekből fakadó tapasztalatokra épülnek. Ez minden irányzatra igaz. Nincsenek csodák, csak fizika, anatómia, a kellő összpontosítás, és a sok éves kitartó gyakorlással megszerzett rutin. Még a belső erős stílusok (a laikusok számára nemegyszer mágikusnak tűnő) megoldásai mögött is mindig ott van a testmechanika – akár tud róla az ember, akár nem. A testünk és a környezetünk jelentik azokat a fizikai lehetőségeket és korlátokat, amelyek közt leéljük az életünket. Ha tudományos objektivitással vizsgáljuk a lehetőségeinket, és megvan bennünk a kellő kitartás és kreativitás, meglepően tágas játékterünk lesz.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A harcművészet az évszázadok során a legkülönfélébb ezoterikus, filozófiai, etikai tanításokkal kapcsolódott össze. Nem pusztán arról van szó, hogy a mester szellemisége, vagy az adott kor kultúrája óhatatlanul rányomja bélyegét az egyes rendszerekre: a harcművészet gyakorlása során az ember megtapasztalja a tanításokat, és a legtöbb stílus ezért arra törekszik, hogy a mozdulatokba zárva adja át a tudást. Némelyik irányzat olyannyira összeforrt a szellemi hátterét adó tanításokkal, hogy 100 %-ig megtestesíti azokat. Az ilyen rendszerek gyakorlása egyszerre szellemi játék és időutazás, hiszen esetenként több száz éves világkép alapján épülnek fel.

Már a klasszikus közelharc rendszerek is megjelenítették a katonai arisztokrácia értékrendjét. A fegyverforgatás mestersége egyre inkább túlmutatott a test test elleni küzdelem fogásainak elsajátításán. A képzett harcos olyan tudással rendelkezett, aminél egyáltalán nem volt mindegy, hogy él, vagy visszaél vele. A ősi iskolák ezért kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a közelharc technikáinak elsajátítása mellett a fegyverforgatók szellemét és jellemét is csiszolják.

Ez a szándék ugyanúgy megfigyelhető nyugaton, mint a távol-keleten. De az európai tudomány- és gazdaság fejlődése lassan kikezdte a középkor szakrális világnézetét, a lőfegyverek elterjedése és a polgári forradalmak pedig végképp margóra szorították azt.

A távol-keleten sokkal lassabban ment végbe ez a folyamat. Ráadásul a nyugati kultúra eredményei itt nem a szerves fejlődés folyamatából fakadóan jelentek meg, hanem egy erőszakkal rájuk telepedő hatalom értékrendjét testesítették meg. A hagyományos életmód elemeinek továbbvitele a kulturális identiás megőrzésének eszközévé vált. A nyugat elsöprő gazdasági, katonai fölényével csak a szellem kifinomultságát szegezhették szembe, ami óhatatlanul is az ezoterikus rendszerek fejlődésének kedvezett. Ráadásul a harcművészetek gyakorlati jellege remek lehetőséget nyújtott arra, hogy demonstrálni lehessen a keleti szellem fölényét az anyaghoz ragadt nyugati világgal szemben.

Japánban a polgárháborúk végén beköszöntő hosszú békeidőszak, és az elzárkózás politikája módot adott rá, hogy a különböző közelharc iskolák mindenféle külső hatás, vagy társadalmi megrázkódtatás nélkül harcművészetekké, azaz az egyén tökélesedését célzó pedagógiai rendszerekké alakuljanak át. Ezek a stílusok nem annyira a lőfegyverek elterjedése, hanem inkább a katonai arisztokrácia szerepének megváltozása miatt fejlődtek ebbe az irányba. Természetesen a korábbi rendszerek is igyekeztek úgy formálni a gyakorlók jellemét, hogy az megfeleljen a harcosról alkotott eszmény kívánalmainak, azonban most ez lett az elsődleges, és a küzdelemben való kiválóság csupán az egyén szellemi tökéletességének mutatója lett.

A különböző technikák, és végrehajtásuk mikéntje egyre több mögöttes tartalommal itatódtak át. A harcművészeti iskolák filozófiai rendszerekké váltak. Az elmélet és gyakorlat szerencsésen találkozott.

A legtöbb stílus igyekszik néhány mozdulatra szűkíteni a tanítás esszenciáját – és a küzdelem során ezekből bontják ki a legkülönfélébb technikákat. E mögött az a pedagógiai megfontolás áll, hogy a tökéletesség kulcsa a magas ismétlésszám, és minél kevesebb mozdulatsort kell begyakorolni, annál több idő jut rájuk.

Ugyanakkor a harcművészeti iskolák igyekeznek minden elképzelhető helyzetre hatékony megoldást találni. Ezért lényeges, hogy olyan mozgássorokból építsék fel a rendszert, amelyek valamennyi támadásra sikeres választ adnak. Ugyanez a törekvés tapasztalható a harcművészetek szellemi hátterét jelentő filozófiai irányzatokban: olyan alapelveket igyekeznek megfogalmazni, amelyekből minden ismeret jelenség vagy folyamat levezethető – ilyen a jin és jang, az öt elem tanítása vagy a kínai órakör, stb. Egyes harcművészetek úgy vélik, megtalálták ezek harcművészeti technikákban való megtestesüléseit, és a misztikus tanítások logikája szerint építik egymásra a mozgássorokat.

Ezekben a rendszerekben a közelharc elemei túlmutatnak önmagukon: valójában az egyes alapelvek működését demonstrálják. A gyakorlás csupán arra szolgál, hogy az ember megtapasztalja, és a különböző élethelyzetekben képes legyen alkalmazni azokat. Nem pusztán arról van szó, hogy nagy nyomás alatt is képesek legyünk megőrizni harmóniánkat, és összeszedetten válaszolni a kihívásra, hanem arról, hogy minden helyzetben meg kell találni a dolgok mozgatórugóját, és azzal összhangban cselekedni. Ezek a stílusok úgy vélik, ha valaki mindig meglátja a világot működtető ezoterikus törvényeket, és nem szegül szembe velük, sose vall kudarcot.

A legtöbb problémára automatikusan reagálunk. Agyunk felismerni vél egy adott mintát, és ez kiváltja az adott helyzetben legoptimálisabbnak tűnő feltételes reflexet. A harcművészet valóban alkalmas rá, hogy a különböző problémákra hatékony választ adjunk. Ahogy a közelharc során szinte végtelen számú technika visszavezethető néhány alapmozdulatra, ugyanúgy az életben előforduló helyzetek is néhány típusba sorolhatók. Minden harcművészeti fogás megfeleltethető valamilyen konfliktus modelljének - és ez az adott szituációhoz való hozzáállásra is igaz. Ha tudatosan átgondoljuk és begyakoroljuk, hogy milyen mintákra milyen reflexekkel válaszoljunk, lényegesen kevesebb gondunk lesz.

Az évszázadok során rengeteg pedagógiai tapasztalat halmozódott fel az egyes irányzatokban, és erre építkezett a Meidzsi korszak iskolarendszere, amikor beillesztette a modern oktatás tanrendjébe a maga sajátos céljainak megfelelően átalakított harcművészeteket. A XXI. századi európai iskolarendszernek a jelenkori szempontokat figyelembe véve kell újragondolnia a harcművészetek szerepét az oktatásban.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A harcművészettől elválaszthatatlan a gyakorlati alkalmazás. Minden stílus arra épül, hogy az általa tanított technikák működnek. De a hagyományos közelharc technikáinak magas szintű becsiszolása akkor is anakronizmus, ha akadnak szakmák – különleges katonai alakulatok, rendvédelem, személyi biztonság terén, a küzdősportokban, stb. – ahol megkerülhetetlen ezek elsajátítása. A puszta kéz, vagy a kard legfeljebb a filmekben lehet hatásos opció a lőfegyverekkel szemben. A különböző katonai- és rendvédelmi alakulatoknál komoly súlyt fektetnek a pusztakezes és hidegfegyveres technikák gyakorlására – aminek egyáltalán nem a hagyományok tisztelete, vagy valamiféle gondolkozásbeli zárvány az oka.

De nem ez az egyetlen ellentmondás a harcművészetekkel kapcsolatban. A tradicionális stílusok egyik alapvető célja az egyén harmóniájának, lelki békéjének megteremtése, amit úgy akarnak elérni, hogy az emberölés különféle módozatait tanítják és gyakorolják – ami egyébként határozott hasonlóságot mutat a „szilárd világbéke” megteremtését hirdető, XIX-XX.-i századi japán militarizmus elképzeléseivel. Nem véletlenül, hiszen a hagyományos harcművészetek szellemisége ugyanúgy a Meidzsi korszak modernizációjának terméke, mint a szigetország „gazdag ország, erős hadsereg” jelszavában megfogalmazott, imperialista törekvései.

Alapvető tévedés, hogy a tradicionális iskolák a középkori szamurájok erkölcsi-filozófiai hagyományainak örökösei. A szamuráj szellem egész társadalomra való kiterjesztésének ötlete tipikusan XIX. századi találmány, és a formálódó japán kapitalizmus piacteremtő törekvéseiből fakad. A hagyományos harcművészetek szellemisége a Meidzsi restauráció romantikus nemzet- és történelemszemléletében gyökerezik.

A felkelő Nap országának – ahogy az összes születőfélben lévő, modern nemzetállamnak – ahhoz, hogy először belső piacot teremtsen magának, majd megerősödve meghódítsa a külső piacokat, egybe kellett kovácsolnia a határaikon belül élő népességet. Ennek eszköze a köznyelv, az állami oktatás, a polgári jogrend, és az egységes kultúra, és azon belül a közös történelemtudat megteremtése. De a romantikus történelemszemlélet elsődlegesen nem a múlt megértésére és tudományos feldolgozására törekedett, hanem széles körű fogyasztásra szánt tömegkulturális termék volt, még akkor is, ha – jellegéből fakadóan – előszeretettel hivatkozott bizonyos (vélt vagy valós) történelmi eseményekre, folyamatokra.

A hagyományos harcművészetek a modernizáció korabeli japán iskolarendszer tantárgyai voltak, annak oktatási-, nevelési céljait, módszertanát reprezentálják, aminek semmi köze a feudális Japán eszményeihez – bár kétségtelen tény, hogy a középkor értékrendjének nagyon sok összetevőjét átvette. A Meidzsi korszak ideológiája mégse tekinthető az isteni rendbe vetett hitre épülő, hagyományos szamuráj szellemiség kiterjesztésének. A modernizáció ideológiájának ugyanis nem meghatározó eleme a középkori gondolkozás legapróbb részletét is átható szakrális hierarchia.

A harcművészetek a lőfegyverek elterjedésével a hadtudomány alapeleméből egyre inkább az egyén tökéletesedésének pedagógiai eszközévé váltak. Az egyes technikák hatékony alkalmazása az adott irányzat filozófiai tanításaiban való elmélyedés bizonyítékául szolgált. A harcművészet gyakorlati tudomány, és az teszi hitelessé a szellemi hátterét, hogy a stílus által rendszerezett fogások éles helyzetben is működnek. Az egyes iskolák mindvégig a ma annyira divatos learning by doing elvét követték, azaz a tanuló megtapasztalja a tanításokat.

A harcművészetek nem csupán a hagyományos katonai struktúra miatt jelentettek ideális alapanyagot a XIX. század végi, militáns szellemű japán oktatásügy számára, hanem mert a technikák gyakorlása egyértelmű visszajelzéssel szolgál. Vagy sikerül végrehajtani az adott fogást, vagy nem. A diák tanulás közben fedezi fel a mozdulatokban rejlő alapelveket, és fizikailag is átéli a sikert. Ez az oka annak, hogy a közelharc a harcászati jelentőségénél nagyobb szerepet kap a katonai kiképzés során. Ezen a módon ugyanis számottevő veszély nélkül lehet éles harci helyzetet teremteni.

A katonai terjeszkedésre készülő szigetország számára érthető okokból ideális eszközt jelentett a harcművészet iskolai oktatása. De emellett a gyakorlati alkalmazás kényszeréből fakadó, tökéletességre való törekvés a harcművészetek iskolai tantárggyá való átalakításában is megjelent. A hagyományos harcművészetek ugyanúgy saját koruk eszményeinek megtestesülései, ahogyan a nyugati csapatsportok is, de azoknál jóval szervesebben illeszkedtek be a korabeli japán iskolarendszerbe. Ez az erényük, és ugyanakkor – mai szempontból – ez a legfőbb hibájuk. De ha valamit érdemes átvenni a hagyományos harcművészetekből, az az aprólékos, kitartó munka, ahogyan a saját koruk iskolai követelményeihez, és a felmerülő feladatokhoz igazították őket.

Ha fel akarjuk használni a harcművészeteket a XXI. századi, európai oktatásban, nem elég jól működő közelharc rendszereket adoptálni. A harcművészet mozgásanyagát és módszertanát össze kell csiszolni a jelenlegi tananyaggal, illetve az EU oktatási- nevelési irányelveivel és módszertanával.

Ezt a munkát nem lehet néhány odavetett szlogennel megúszni. Ahhoz, hogy a harcművészet a tanterv szerves része legyen, meg kell találni azokat a kapcsolódási pontokat, ahol összeilleszthető a többi tantárgy anyagával, és úgy felépíteni az órákat, hogy a harcművészet gyakorlása közelebb vigyen az EU által fontosnak tartott értékek megerősítéséhez. Ennek első lépése, hogy belássuk, a XIX. század végén imperialista nagyhatalommá váló Japán és az Unió jelenlegi célkitűzései csak bizonyos pontokon érintkeznek egymással.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A tekintély alapú hierarchia a hagyományos harcművészetek meghatározó eleme. Ennek megerősítését szolgálja a dojo szabályzat, az edzések gondosan kidolgozott etikettje, és a rangok által megtestesített, szigorú alá- fölérendeltségi viszonyok. Bár a fokozatok vizsga- és övrendszere elsődlegesen az iskolai oktatásban nyer értelmet, üzleti modellként is fényesen bevált. Ennek ellenére érezni lehet némi kajánságot abban, hogy a kezdő szint, a 10. kyu viseli a legmagasabb sorszámot, és onnan visszafelé számolva lehet eljutni a legmagasabb tanuló fokozatig, a fekete övet megelőző 1. kyuig – főleg, hogy a danokat már nem csökkenő-, hanem növekvő sorrendben számozzák. Egyfelől pszichológiából is jeles, mert a 10. szint mégiscsak jobban hangzik, mint az 1-es, másfelől félreérthetetlenül jelzi, hogy nem a rangfokozat, hanem a tudásszint számít.

A hagyományos harcművészetekben a mestert feltétlen tisztelet illeti meg. A szamurájok kasztjának feudális értékrendje valószínűleg itt érzékelhető leginkább. A szigetország modernizációja a társadalmi struktúra bizonyos elemeit érintetlenül hagyta, és a harcművészetek jellegüknél fogva alkalmasak rá, hogy megőrizzék a katonai felépítés logikáját – elsődlegesen ez indokolta, hogy bekerüljenek az iskolai oktatásba.

Ne feledjük, hogy Japán csak katonai nyomásra adta fel az elzárkózás politikáját, és a Meidzsi korszak mélyreható társadalmi-gazdasági reformjait kizárólag azért vitték végig, hogy az ország csatlakozhasson a világot uraló gyarmatbirodalmak sorába. A szigetország háborúra készült, fegyverrel akarta kivívni, hogy a térség vezető nagyhatalma legyen – és erre az adott korszakban nem volt más lehetősége.

A harcművészetek jellegüknél fogva magukban hordozták a militarista hagyományokat, és elsődlegesen ez tette vonzóvá őket az oktatásügy számára. Más kérdés, hogy a hagyományos harcművészeti rendszerek tökéletesen azonosultak a korabeli iskolarendszer oktatási- nevelési céljaival és módszertanával, és a feudális értékek őrzői helyett az új korszak reprezentásai lettek. A katonai hatékonyság átitatta a modern autokratikus államot, és a felkelő Nap országának védjegyévé vált. Ez a szemléletmód nem csupán a dinamikusan végrehajtott belső átalakulásra, vagy az Oroszországgal és Kínával vívott háborúkra nyomta rá bélyegét, hanem a szigetország gazdasági terjeszkedésének stílusára is. Ahogy a mondás tartja: az üzlet háború.

Alapvető hiba lenne azonban az újkori autokratikus berendezkedést összekeverni a feudális társadalommal. Kétségkívül tény, hogy a modern Japán számos feudális reflexet magába épített. Ugyanakkor a középkori emberek gondolkodásmódját elsődlegesen a közösség tagjait egybetartó szakrális kötelékek rendszere határozta meg. De ezek az egymásra utalt kis közösségekben működnek, ha nagy tömegekre terjesztik ki őket, óhatatlanul megváltozik a mechanizmusuk. Ez a folyamat megfigyelhető a harcművészetekben is. A feudális formákból kiveszett az eredeti tartalom, és napjainkra egy egészen más jellegű – üzleti – viszonyrendszer sajátos megjelenési formájává vált.

Mára a harcművészetek többsége gazdasági vállalkozássá alakult. Logikájukat elsődlegesen pénzügyi szempontok irányítják, és a harcművészeti rangok általánosan elterjedt rendszere is ezt tükrözi. Noha a magasabb fokozatúak rendszerint megkapják a nekik kijáró, formális tiszteletet, ez már nem a feltétlen hűségen alapuló, hűbéri kötelék, hanem egyfajta speciális külsőségekkel rendelkező gazdasági, pedagógiai, esetleg emberi kapcsolat jele.

Azok a mesterek, akik a szamuráj szellemiség nevében megkövetelik a hagyományos tiszteletet, legtöbbször elfeledkeznek arról, hogy nekik is ugyanilyen tisztelettel kellene fordulniuk a tanítványaik felé. Sőt, komoly kötelezettséggel tartoznak mindenki iránt, aki a sorsát az ő kezükbe teszi le. A klasszikus felfogás szerint ugyanis a rang nem kiváltságokat, hanem felelősséget jelent.

A hagyományos harcművészetek szervezeti felépítése és etikettje a középkorból ered, azonban a feudális köteléket a XIX. század végére felváltotta a bajtársiasság, mostanra pedig a hatékony üzleti ügymenet. A rangok ma már nem feltétlenül a harcművészeti tudást tükrözik – amiben nagy szerepe van az eredetileg objektív mércének szánt vizsgarendszernek is.

Amikor a harcművészetek szolgáltatássá váltak, olyan spirálba kerültek, amiből nehéz kiszállni. Ráadásul az a tény, hogy kínálati piac van, még tovább ront a helyzeten. Egzisztenciát ugyanis csak erős szervezetre lehet építeni, amihez sok emberre van szükség, és ahhoz pedig, hogy meg lehessen tartani a tanítványokat, biztosítani kell a folyamatos előmenetelüket.

A hagyományos harcművészetek hierarchikus szervezeti felépítésének semmi köze a középkor szellemiségéhez. Ez – minden látszat ellenére – a XIX-XX. század fordulóján kialakult japán imperializmus terméke. De a tradicionális harcművészet etikettje alattvalókat nevel, hiszen ha valaki megszokja, hogy valamilyen magasabbnak vélt cél érdekében nap mint nap alá kell vetnie magát egy olyan autokratikus mechanizmusnak, amelynek döntéseivel maga sem ért mindenben egyet, abban később is könnyebben élednek fel ezek a reflexek, amikor egy erős hatalmi struktúrával találja szemben magát. 

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A hagyományos harcművészetek módszertani elemzésénél sose tévesszük szem elől, hogy ezeket a stílusokat iskolai tantárgynak szánták. Az elsődleges céljuk, hogy hatékonyabbá tegyék a tanulást, és az, hogy ezt a közelharc fogásainak elsajátításával akarják elérni, másodlagos szempont. A harcművészet – ahogy a többi tantárgy is – csak akkor kerülhet be a tantervbe, ha elősegíti az iskolarendszer oktatási-, nevelési céljainak megvalósítását.

A hagyományos harcművészetek anyaga és módszertana a XIX. századi Japán oktatási rendszerből, illetve a harcművészetek céljainak változásaiból fakad. A szigetország a XIX. század második felében hatalmas fordulat előtt állt: a következő évtizedekben a világtól elzárkózó, feudális társadalomból dinamikusan terjeszkedő imperialista nagyhatalommá vált. A nyugati világ kesztyűt dobott Japánnak és a Meidzsi kormányzat elfogadta a kihívást.

Mindaz, amit anakronisztikusnak érzünk a harcművészetekben, ebből a gyors átmenetből fakad. A keleti és nyugati kultúra szintézisére törekedtek, de ne felejtsük el, hogy a nyugati kultúra ebben a korszakban az erőszakosan terjeszkedő gyarmatbirodalmakat jelentette. A szigetország megtanulta az 1854-es leckét, amikor kénytelenek voltak meghajolni az Egyesült Államok hadiflottájának ereje előtt: a gyengébbet eltiporják (1876-ban már Japán zsarolta ugyanígy Koreát). Mivel az elzárkózás politikája kudarcot vallott, úgy döntöttek, felnőnek a világot uraló nagyhatalmak közé.

A mélyreható társadalmi-gazdasági reformok az ország versenyképessé tételét szolgálták. A gyakorlatiasság és a hatékonyság minden más szempontot felülírt.

A hagyományos harcművészetek jól tükrözik a XIX-XX. század fordulóján megjelenő szemléletet. Igyekeztek minél jobban hasznosítani a nyugati kultúra eredményeit, beleértve a modern sportfelfogást, a gimnasztikát, vagy a nyugati orvostudomány felfedezéseit – éppen emiatt váltak fogyaszthatóvá a nyugati ember számára.

Az iskolai tananyaggá válás számos más dologban is tetten érhető: a harcművészetek anyaga rendszerezetté vált, kidolgozták a nagycsoportos oktatás módszertanát, megjelent a tanterv és a tanmenet, azaz adott időegységekre bontották a tananyag egyes elemeinek elsajátítását, rendszeresen ellenőrizték, hogy a diákok a megfelelő színvonalon sajátították-e el a tananyagot. A ma elterjedt övvizsga rendszert is ezért alkották meg.

A hagyományos harcművészetek egy bizonyos szintig nagyon gondosan ki vannak dolgozva: a tudásanyag felépítése és átadásának módja pedagógiai remekmű. Annál kínosabb meglepetés éri a gyakorlót, amikor egy idő után úgy érzi, elengedték a kezét. A fekete öv olyan tanulófokozat, ahol már neki magának kell összecsipegetnie a tudást. A hirtelen váltás mögött nincs pedagógiai szándék. A jelenség a hagyományos harcművészetek iskolai tantárggyá válásából fakad. Ha megfigyeljük, addig van kerekre csiszolva az anyag, amíg az iskolai keretek közt tanulja a harcművészetet az ember. Amint véget ér az intézményes oktatás időtartama, a hagyományos harcművészetek is visszasüppednek a klasszikus távol-keleti oktatási metódusba. Az a szemléletmód és struktúra, aminek a világsikert köszönhetik a harcművészetek, a Meidzsi-reformok terméke.

Japán modernizációját – az iskolarendszert is beleértve – azért hajtották végre, hogy az ország vezető szerepet töltsön be a térségben. Nem csak gazdasági téren, hanem katonailag is. Noha a feudális rendi hierarchiát felváltotta a parlamenti demokrácia, és az általános hadkötelezettség bevezetésével eltörölték a szamurájok kiváltságait, számos középkori beidegződést átmentettek az új korszakba. A vezetők döntéseinek kritikátlan elfogadását és végrehajtását, a merev hierarchiát a nyugati ihletésű alaki gyakorlatokkal ötvözték. A nagy tömegben, vezényszóra, egy ütemre mozduló tömeg tökéletesen megjelenítette az új eszményeket: a központi akaratra egy célért, együtt cselekvő közösséget. Az egyén mozgástere a feltétlen engedelmesség és a feladat tökéletes teljesítése közti tartományba szorult. A kapott feladatok hangos visszaigazolása, majd vezényszóra történő végrehajtása szintén a hierarchia megerősítését szolgálta.

Ezek a pedagógiai módszerek tökéletesen segítették a japán imperializmus céljainak elérését, de nem igazán egyeztethetők össze a XXI. századi európai oktatás alapelveivel. Ahhoz, hogy a harcművészet az iskolai oktatás hatékony eleme legyen, az anyagot szinkronba kell hozni a jelenlegi tanrendben szereplő tárgyakkal: a fizikával, kémiával, biológiával, pszichológiával, és a XXI. századi követelményekhez igazítani az edzések módszertanát is.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)