A hagyományos harcművészetek módszertani elemzésénél sose tévesszük szem elől, hogy ezeket a stílusokat iskolai tantárgynak szánták. Az elsődleges céljuk, hogy hatékonyabbá tegyék a tanulást, és az, hogy ezt a közelharc fogásainak elsajátításával akarják elérni, másodlagos szempont. A harcművészet – ahogy a többi tantárgy is – csak akkor kerülhet be a tantervbe, ha elősegíti az iskolarendszer oktatási-, nevelési céljainak megvalósítását.
A hagyományos harcművészetek anyaga és módszertana a XIX. századi Japán oktatási rendszerből, illetve a harcművészetek céljainak változásaiból fakad. A szigetország a XIX. század második felében hatalmas fordulat előtt állt: a következő évtizedekben a világtól elzárkózó, feudális társadalomból dinamikusan terjeszkedő imperialista nagyhatalommá vált. A nyugati világ kesztyűt dobott Japánnak és a Meidzsi kormányzat elfogadta a kihívást.
Mindaz, amit anakronisztikusnak érzünk a harcművészetekben, ebből a gyors átmenetből fakad. A keleti és nyugati kultúra szintézisére törekedtek, de ne felejtsük el, hogy a nyugati kultúra ebben a korszakban az erőszakosan terjeszkedő gyarmatbirodalmakat jelentette. A szigetország megtanulta az 1854-es leckét, amikor kénytelenek voltak meghajolni az Egyesült Államok hadiflottájának ereje előtt: a gyengébbet eltiporják (1876-ban már Japán zsarolta ugyanígy Koreát). Mivel az elzárkózás politikája kudarcot vallott, úgy döntöttek, felnőnek a világot uraló nagyhatalmak közé.
A mélyreható társadalmi-gazdasági reformok az ország versenyképessé tételét szolgálták. A gyakorlatiasság és a hatékonyság minden más szempontot felülírt.
A hagyományos harcművészetek jól tükrözik a XIX-XX. század fordulóján megjelenő szemléletet. Igyekeztek minél jobban hasznosítani a nyugati kultúra eredményeit, beleértve a modern sportfelfogást, a gimnasztikát, vagy a nyugati orvostudomány felfedezéseit – éppen emiatt váltak fogyaszthatóvá a nyugati ember számára.
Az iskolai tananyaggá válás számos más dologban is tetten érhető: a harcművészetek anyaga rendszerezetté vált, kidolgozták a nagycsoportos oktatás módszertanát, megjelent a tanterv és a tanmenet, azaz adott időegységekre bontották a tananyag egyes elemeinek elsajátítását, rendszeresen ellenőrizték, hogy a diákok a megfelelő színvonalon sajátították-e el a tananyagot. A ma elterjedt övvizsga rendszert is ezért alkották meg.
A hagyományos harcművészetek egy bizonyos szintig nagyon gondosan ki vannak dolgozva: a tudásanyag felépítése és átadásának módja pedagógiai remekmű. Annál kínosabb meglepetés éri a gyakorlót, amikor egy idő után úgy érzi, elengedték a kezét. A fekete öv olyan tanulófokozat, ahol már neki magának kell összecsipegetnie a tudást. A hirtelen váltás mögött nincs pedagógiai szándék. A jelenség a hagyományos harcművészetek iskolai tantárggyá válásából fakad. Ha megfigyeljük, addig van kerekre csiszolva az anyag, amíg az iskolai keretek közt tanulja a harcművészetet az ember. Amint véget ér az intézményes oktatás időtartama, a hagyományos harcművészetek is visszasüppednek a klasszikus távol-keleti oktatási metódusba. Az a szemléletmód és struktúra, aminek a világsikert köszönhetik a harcművészetek, a Meidzsi-reformok terméke.
Japán modernizációját – az iskolarendszert is beleértve – azért hajtották végre, hogy az ország vezető szerepet töltsön be a térségben. Nem csak gazdasági téren, hanem katonailag is. Noha a feudális rendi hierarchiát felváltotta a parlamenti demokrácia, és az általános hadkötelezettség bevezetésével eltörölték a szamurájok kiváltságait, számos középkori beidegződést átmentettek az új korszakba. A vezetők döntéseinek kritikátlan elfogadását és végrehajtását, a merev hierarchiát a nyugati ihletésű alaki gyakorlatokkal ötvözték. A nagy tömegben, vezényszóra, egy ütemre mozduló tömeg tökéletesen megjelenítette az új eszményeket: a központi akaratra egy célért, együtt cselekvő közösséget. Az egyén mozgástere a feltétlen engedelmesség és a feladat tökéletes teljesítése közti tartományba szorult. A kapott feladatok hangos visszaigazolása, majd vezényszóra történő végrehajtása szintén a hierarchia megerősítését szolgálta.
Ezek a pedagógiai módszerek tökéletesen segítették a japán imperializmus céljainak elérését, de nem igazán egyeztethetők össze a XXI. századi európai oktatás alapelveivel. Ahhoz, hogy a harcművészet az iskolai oktatás hatékony eleme legyen, az anyagot szinkronba kell hozni a jelenlegi tanrendben szereplő tárgyakkal: a fizikával, kémiával, biológiával, pszichológiával, és a XXI. századi követelményekhez igazítani az edzések módszertanát is.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
