A bunyó akkor igazán élvezetes, ha van benne valami plusz: egy klasszis, vagy a ringre szinte tapintható burokként rátelepedő határtalan koncentráció, vagy egy drámai fordulat, amikor valamelyik fél a rejtett tartalékait mozgósítva a halál szájából hozza vissza a mérkőzést. Még elképesztőbb, amikor egyik bunyós sem adja fel, és mindketten a legváratlanabb pillanatokban képesek fordítani a biztosnak hitt végeredményen. Ilyenkor megcsillan valami, ami túl van az erőnléten, a technikán, a stratégián, és valójában mindegy, ki marad állva.

Az Ali-korszak egyik legnagyobb alakja a pusztító ütéseiről elhíresült George Foreman, aki egy-egy jól sikerült találattal képes volt a padlóról a magasba emelni áldozatait. Öregkori visszatérése és 46 évesen megszerzett világbajnoki öve pedig újabb elemekkel bővítette a legendát.

Bár Foreman pályafutásának legemlékezetesebb pillanata kétségkívül az volt, amikor Ali 1974-ben elvette tőle a világbajnoki övet, az ezt követő, Ron Lyle elleni visszatérése  a profi ökölvívás egyik csúcspontja. Már a mérkőzés első pillanata (00:08) is ígéretes. A menet eleji tapogatózásnak Lyle méretes pofonja (00:30) vet véget, azután kezdődik a dara (00:34, 00:35, 00:36, 00:53). Foreman fog (00:33, 00:37, 00:44, 00.57), tántorog (00:39, 00:50), láthatóan azt se tudja, hol van.

A második menet elején összeszedettebbnek tűnik, a bekapott pofon se hatja meg (01:06), és az első értékelhető válasza is ekkor születik (01:13). Aztán tényleg elsül a keze (01:27), és innentől megváltozik a mérkőzés képe. Most Lyle nyeli a maflásokat (01:28, 01:31, 01:44, 01:51, 01:57, 02:01, 02:03, 02:07, ), de őt is megmenti a gong.

A negyedik nemetben Lyle ugyanúgy indít, és Foreman ugyanúgy táncol el, mint a mérkőzés kezdetén (02:15). Némi tusakodás következik (02:30), majd Lyle jön ki jól a maszatolásból (02:39). Pár másodperc múlva újból betalál (02:49), azután lezúz egyet testre (02:52), majd ismét a fej következik (02:54), és egyre inkább verés jelleget kezd ölteni a dolog (02:55, 02:56, 02:57, 02:58). Foreman az utolsó ütéstől padlót fog (02:59), ez már az ő betonfejének is sok.

A számolást követően Foreman menekülőre fogja (03:23), aztán egy kis birkózást követően valahogy magára talál, lezúz párat testre (03:38, 03:41), és most Lyle fején kopognak az ütések (03:38, 03:44, 03:45, 03:47, 03:49, 03:52), míg végül ő is padlót fog (03:53). Ahogy feláll, Foreman gyilkos testütéssel folytatja (04:10), majd beteszi a darálóba (04:14, 04:15, 04:18, 04:21, 04:40, 04:41, 04:42, 04:43, 04:44), láthatóan be akarja fejezni a meccset. Lyle azonban nem adja fel, rendre visszaüt (04:20, 04:45, 04:47, 04:49), és amikor Foreman kiütötte magát, keményen visszavág (04:59, 05:00, 05:01, 05:04), azután Foreman akaszt le két hatalmasat (05.06), de közben rászalad egy gyilkos pofonra (05:08). Ismét elterül a padlón (05:09). Szerencséjére megmenti a menet vége.

Az ötödik menetben mindketten úgy jönnek ki a sarokból, hogy látszik rajtuk, dűlőre akarják vinni a dolgot, és egyikük fejében se fordul meg, hogy ő veszítene. Gyűrik egymást, keresik az ütőtávot, azután Foreman a szerencsésebb (05:48, 05:49, 05:50), de Lyle is villan (06:04, 06:05, 06:11, 06:12), úgy tűnik, fordul a kocka. Rövid birkózás után megint csattan Lyle pofonja (06:34), azonban rögtön ott a válasz (06:36). Mindketten tántorognak, ezt már csak szívből nyomják (06:39, 06:40, 06:48, 06:51, 06:58, 06:59, 07:00, 07:02, 07:07, 07:09, 07:11,07:13, 07:14), itt egyedül az a kérdés, hogy ki bír tovább talpon maradni. Végül Lyle a köteleknek tántorodik, és kezdődik a mészárlás (07:20). Egy idő után nem bírja tovább, arccal a földre zuhan, és itt van vége (07:41).

A teljes mérkőzést a Maflás Facebook oldalán nézhetitek meg. 

A hagyományos ninjutsu az tanítja, hogy amikor végrehajtjuk a technikát, el kell venni az ellenfél fizikai, mentális és érzelmi egyensúlyát, és a mesterek ezt a tételt mélyenszántó filozófiai eszmefuttatásokká képesek kibontani. De ha jobban meggondoljuk, ugyanezt mondja bármelyik full contactos edző, amikor azzal küldi be a tanítványt a szorítóba, hogy „Csapj neki oda akkorát, hogy megboruljon!”

Az egyensúly alapvető a küzdelemben. Aki nincs egyensúlyban, az képtelen hatékonyan ütni, rúgni, blokkolni, és ha valamilyen földrevitellel próbálkozik, nagy valószínűséggel ő húzza majd a rövidebbet. Az egyensúly megtartásában a súlypont központi kérdés – minél lejjebb van, annál stabilabb a test – ezért számos irányzat eleve arra törekszik, hogy a földön folytassa a küzdelmet, ami párharcban nyerő taktika lehet, ám egy több ellenfeles utcai helyzetben nem biztos, hogy célravezető.

A másik egyensúlyát sokféle módon el lehet venni: megfelelő időzítéssel eladott ütéssel, rúgással, kőkemény blokkal, lábsöpréssel, lerántással, gánccsal, dobással, stb. Ha őszinték akarunk lenni, a működő megoldások zömében nem annyira a lágyság, mint inkább az erő dominál. Persze vannak stílusok, amelyek végtelenül cizellált mozdulatsorokat dolgoztak ki a siker érdekében – ezek leginkább képzetlen ellenfélen, vagy nagy súlykülönbség esetén működnek. Esetleg több évtizedes gyakorlás után, de akkor is inkább azok tudják élesben alkalmazni ezeket a technikákat, akik napi szinten nyomnak erőbunyót.  

Az egyensúlyelvétel gyakran a bowling logikáját követi. Amikor a két test ütközik, a stabilabb úgy borítja fel a másikat, mint a golyó a bábut. Csakhogy ez nem mindig jön össze. Ahhoz, hogy egyenlő erőviszonyok esetén is el tudjuk venni a másik egyensúlyát, elsődlegesen azt kell megérteni, hogy a fizikai kontaktus pillanatában egységet alkotunk az ellenféllel. Ha ennek bármely eleme billen, oda az egyensúly. Erre a felismerésre számos technika épül. Nemegyszer azzal őrizzük meg az egyensúlyunkat, hogy elvesszük a másik félét, vagy épp ellenkezőleg – látszólag feladjuk a saját egyensúlyunkat, hogy földre vigyük az ellenfelet. Ilyenkor az a kérdés, hogy mi magunk is kibillenünk-e, vagy a technika végrehajtása során mindvégig kontrollálni tudjuk a helyzetet.

Az ellenfél egyensúlyát nem csak akkor lehet elvenni, amikor ütjük, rúgjuk, megragadjuk a másikat. Nem csak akkor, ha beleállunk a támadásba, hogy visszapattanjon rólunk, vagy amikor söprő mozdulattal elvezetjük, esetleg más mozgáspályára állítva tovább visszük az energiáját vagy lepörgünk róla, hanem akkor is, amikor elvesszük a célpontot, vagy egy hirtelen indulással érintkezés nélkül borítjuk meg a velünk szemben állót. Ezek a technikák már a fizikai kontaktus hiányára vagy illúziójára építenek, amivel új dimenziót nyitnak a bunyóban. Ilyenkor a másik mozgáskoordinációját (a hagyományos felfogás szerint: szellemét) támadjuk, ami túlmutat a test-test elleni küzdelmen. Az ilyen tapasztalatok megkönnyítik, hogy tágabb jelentéstartományba helyezzük a harcművészetben felismert alapelveket.

A szellem és a test egyensúlya összefügg. Az egyensúly nem csak azon múlik, hogy ki milyen biztosan áll a lábán. Amíg az ember mozgása rendezett, egészen lehetetlennek tűnő helyzetekben is egyensúlyban lehet. Az egyensúly elsődlegesen harmónia és testtudatosság kérdése. Többek közt ennek a felismerésnek köszönhetően fonódott össze a klasszikus harcművészetek szellemisége a különböző misztikus iskolák tanításaival.

Az egyensúly fogalmának kiterjesztése alapvető szerepet játszik a klasszikus és a hagyományos harcművészetek pedagógiai rendszerében. A harcművészetekben a technikák túlmutatnak önmagukon, és az egyensúly megőrzése illetve elvétele az alapelvek demonstrációjának egyik legkedveltebb eszközévé vált. Az érintés nélküli egyensúlyelvétel módot ad arra, hogy bemutassuk, hogyan tágíthatjuk saját határainkat fizikai valónkon túlra, vagy akár azt, hogy – legalább is az ellenfél szemszögéből nézve – belenyúljunk az időbe, amikor meg nem történtté tesszük egy általa biztosra vett esemény bekövetkeztét. Ilyenkor kézzelfoghatónak tűnő illúziókat teremtünk, ami a klasszikus iskolák értelmezésében a szellem győzelme az anyag felett. Ezzel lehet játszadozni, amíg jóindulatú és kellőképp megilletődött ellenfelek állnak az emberrel szemben, de ha valaki nem elég körültekintően választ partnert az ilyen mutatványokhoz, egy idő után elég keményen bezavar a valóság.

Ahhoz, hogy valakit ne lehessen kimozdítani az egyensúlyából, minden mozdulatának a saját határain belül kell maradnia, ami megint csak az önismeret kérdésköréhez vezet. Minél jobban uraljuk a határainkon belül lévő teret, minél tökéletesebben kitöltjük azt, annál inkább egyensúlyban leszünk, a dinamika, a lazaság és a rugalmasság pedig új dimenziókat nyit az egyensúly értelmezésében. Minél sikeresebben terjesztjük ki az egyensúly fogalmát a gyakorlatban, annál hatékonyabbá válnak a technikák.

A fizikai, mentális és koordinációs egyensúly a hagyományos harcművészetekben egyszerre eszköz és cél, azonban a belső egyensúly gyakran illúziókra épül. A mozgásművészettel vegyes filozófiai irányzatok esetében a belső egyensúly nagyon sérülékeny, amikor a valósággal ütközik, de olyankor, amikor egy működő rendszer mögé építenek alternatív világmagyarázatot, nem befolyásolja a hatékonyságot. Ettől függetlenül annak, aki a valóság megismerésére törekszik, le kell ásnia az évszázados illúziók mögé. Rengeteget fog veszíteni, de cserébe rengeteget kap.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)  

A XIX-XX. század fordulóján rendkívül összetett volt távol-keleti harcművészetekről alkotott kép. Volt benne egy nagy adag misztikum, erő és elegancia – ráadásul szorosan kötődött a dinamikusan fejlődő, modern ipari nemzet képzetéhez. Látszólag egymásnak ellentmondó fogalmak, azonban Kano Jigoro volt annyira japán, hogy képes legyen megteremteni ezek kényes egyensúlyát.    

A judót – ahogy más művészeteket, mint például a teaszertartást is – olyan hídnak szánták, ami összekötheti a keletet és nyugatot, amit ez a film is remekül demonstrál. Hatékony, elegáns és jól tanítható, a távol-keleti hagyományon alapuló, átgondolt rendszert mutat be, ami a művelt nyugati férfiak eszköztárából sem hiányozhat.

A korszakban a judo még nem olimpiai sportág volt, hanem egy iskolai oktatásra szánt, modern jujutsu. Az általam ismert anyagok közül ez a felvétel ábrázolja legtisztábban, hogy milyen kép élt az alapítóban a lágy művészetről. Ezt a vonalat Mifune Kyuzo vitte tovább a mester tanítványai közül, de a judo végül nem ebbe az irányba fejlődött. Az úriemberek könnyed és elegáns művészetét a brutális hatékonyság váltotta fel. Tegyük hozzá, akkor még nem létezett szteroid, csak jóval lassabban és szerényebb méretekben lehetett izomtömeget növelni, ezért az emberek a testmechanikára voltak utalva, ami a hagyományos harcművészet felfogásnak kedvezett.

Mai szemmel nézve elképesztően harmonikusan hajtják végre a technikákat. Ebben a pár percben átfogó képet mutatnak a rendszerről. Élesen elválik egymástól a tanítás (00:08) és a gyakorlati alkalmazás (01:50). Az első részben inkább a stílus logikájára helyezik a hangsúlyt. Végigmennek a különböző helyzetekből végrehajtott karfeszítéseken (00:09, 00:19, 00:26, 00:30, 00:36, 00:40), a fojtásokon (00:50, 00:55, 01:02), megmutatnak néhány lábfeszítést (01:15, 01:20), és gerincfeszítést (01:25, 01:33), ami jól demonstrálja a judo komplexitását. Igyekeznek mindent a legelőnyösebb szögből megmutatni, ezért a födreviteleket (00:14, 01:10) követően a megfelelő szögbe fordítják az ukét (00:16, 01:12).

Az önvédelmi bemutatóból jól látszik hogyan képzelték a keleti és nyugati kultúra ötvözetét. A tori egyfelől tökéletes gentleman (01:44), másfelől pl. pont úgy követi a menekülő ellenfél mozgását, ahogy a középkori denshók tanítják (02:32). Itt már sokkal jobban kidomborodik a judo önvédelmi jellege, láthatunk technikát a hátulról történő megragadás ellen (01:59), van rúgás (02:15), lábolló (02:30), kés elleni védekezés (03:37), sőt még egy kis hojo jutsu is belefér (03:13). Ami lényeges különbség a mai rendszerekhez képest, hogy a torinak esze ágában sincs elszaladni a sikeresen végrehajtott technikák után, hanem fenyegető testtartással riasztja el a támadót (01:53, 02:02, 02:17, 02:33), ami sokat elárul arról, hogy mennyire bíztak a judo hatékonyságában. Viszonylag sok a nagy ívű dobás (02:27, 02:55, 02:58, 03:05), ami csak annyiból érdekes, hogy ennél a felvételnél nem használtak tatamit.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Az állóképesség összetett fogalom. Nem csupán azt értjük rajta, hogy fizikailag mennyire terhelhető valaki, hanem az ütésállóságot, azaz, hogy mennyi pofont bír ki, illetve azt, hogy mentálisan meddig képes stressz helyzetben egyben maradni. Az állóképesség ugyanolyan alapvető a harcművészetekben, mint az ütőerő vagy szándék: ha nincs meg valakiben, akkor az nem harcművészetet, hanem mozgásművészetet csinál.   

Az állóképesség – bizonyos keretek közt – ugyanúgy fejleszthető, mint a gyorsaság vagy az erőnlét. Amikor fizikai határainkat tágítjuk, egyúttal az állóképességünket is növeljük, amiben nem az érdekes, hogy mennyi centiméter vagy másodpercet faragunk le, hány kilóval és centivel lettünk nagyobbak, hanem az a tapasztalat, hogy a befektetett munka meghozza az eredményeket.

Aki testedzéssel foglalkozik, abban mindig van egy adag önkínzásra való hajlam: mikor átlépjük saját korlátainkat, az nem csak fárasztó, hanem fájdalmas is. De bármekkorára növeljük a teljesítményünket, az csak akkor ér valamit, ha az ember képes elvonatkoztatni attól, amit csinál. Az, hogy képesek vagyunk sanyargatni önmagunkat, csak felkészít arra, hogy kibírjuk, amikor mások teszik velünk ugyanezt.

Azonban nagyon nagy különbség van aközött, hogy mi kontrolláljuk-e a folyamatot, és aközött, hogy valaki más diktálja a tempót. Az első esetben egyszemélyes a játék: én határozom meg a célt, és én gazdálkodom a tartalékaimmal. Én választom meg a kitűzött célt, és mindig ott van a lehetőség, hogy bármikor csökkenthetem a terhelést – és pont az a poén az egészben, hogy teljes nyugalommal a végsőkig feszíthetem a húrt. Ilyenkor valójában nem önmagával versenyez az ember, hanem magának bizonyít.

Amikor valaki más tesz be a darálóba, alapvetően megváltozik a helyzet. Onnantól nincs mód a terhelés mértékének irányítására: legfeljebb reagálni tudunk. Ebben az esetben nem csupán a fizikai terheléssel kell megbirkózni, hanem azzal is, hogy alkalmazkodjunk a másiktól kapott impulzusokhoz. Nem véletlenül gyilkosabb a kezdőknek a pontkesztyűzés, mint a zsákolás. De minél jobban ismerjük a partnerünket, annál könnyebben hangolódunk rá, és jelent kisebb kihívást a feladat.

A testfelület keményítésnél egy újabb tényező kerül a képletbe, a másoktól elszenvedett fizikai fájdalom. Itt egyetlenegy dolog számít: hogy kibírja az ember, és persze az, hogy ott legyen a következő edzésen is. Bár ennél a gyakorlatnál teljes passzivitásra vagyunk kárhoztatva, a kölcsönösség elve biztosítja, hogy senkivel se szaladjon el a ló, amikor ő üt – vagyis a másik kontrolljára bizton számíthatunk, ami tudat alatt nagy könnyebbség.

A bunyó egészen más világ. Ott az ellenfél ránk irányuló agressziója jelenti a legnagyobb kihívást. Bárhogy alakul, egy dologban biztosak lehetünk: az a másik célja, hogy a padlóba döngöljön bennünket. Minél nagyobb a tét, annál erősebb a nyomás. Az viszont lelkialkat kérdése, hogy kinek mi fekszik jobban – a tét nélküli dojofight, a szorítóban rá összpontosuló, feszült figyelem, vagy a teljesen kötetlen utcai helyzetek.

Egy valamit azonban le kell szögezni: senki se fogja átlépni a saját árnyékát. Akire nem rakódik szívesen az izom, az sose fogja százhúsz kilóra felgyúrni magát, és ugyanígy, hiába van valakinek hatalmas szíve, ha üvegfeje van, az erősen behatárolja a lehetőségeit. A bunyóban nem elég nagyot ütni, ki kell bírni azt, amit a másik ad. Bármilyen remek fizikai adottságokkal rendelkezik valaki – robbanékonyság, kitűnő reflexek, ütemérzék, csillogó technika – ha hiányzik belőle az állóképesség és a gyilkos ösztön, legfeljebb jó bunyós lehet, de igazi klasszis nem.

Az állóképesség összetett dolog. Amikor állóképességet fejlesztünk, valójában részterületeken dolgozunk: a fizikai teljesítőképességen, a fájdalomküszöb növelésén, az ütőfelületek keményítésén, a szándék és a fókusz erősítésén. Bárhol érünk el eredményt, az olyan tapasztalat, ami segíthet abban, hogy a többi területen is eredményesek legyünk, de nem jelent rá garanciát.

A klasszikus korban a harcosok arra törekedtek, hogy megszabaduljanak a halálfélelemtől, mert így küzdelem közben semmi sem gátolta őket abban, hogy kiteljesítsék képességeiket. A ma emberének – hacsak nem valamelyik fegyveres testület vagy az alvilág tagjaként keresi a kenyerét – semmi szüksége sincs erre. Bőven elég, ha képes elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek. De az, hogy valaki nagy nyomás alatt se veszítse el a fejét és képes legyen kihozni magából a maximumot, a mindennapi életben is hasznos lehet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok – ha pedig kipróbálnátok az edzéseinket, kattintsatok ide.

Nathan Scarano nem bonyolult lélek, és ebből fakadóan a küzdelem felfogása se túl cizellált. Odamegy a másikhoz, felrúgja, azután megkínálja pár pofonnal a talajon. Persze ehhez a taktikához nem árt a tömeg. A mesteren van is pár kiló felesleg, de ez nem zavarja. Egy nyílt pályán robogó gyorsvonat kecsességével ront az ellenfeleire. És élvezi.

A lábsöprés a shotokan egyik alaptechnikája, a legtöbb bajnokságon láthatunk is egy-két szép földrevitelt, de Scarano versenystílusának védjegyévé vált az ashi-barai. Ráadásul eredményes, ami annyiból meglepő, hogy nem bonyolítja túl a dolgokat: megindul előre, és villámgyorsan befejezi a küzdelmet (00:13, 00:17, 00:29, 00:34, 01:35). Vélhetőleg ilyen lehetett az őskarate is.

Persze tudjuk, hogy ez önmagában kevés. Ami Scaranót kiemeli a mezőnyből, az a hozzáállása. Azért lép a tatamira, hogy győzzön, és nem tűri, hogy ebben bárki megakadályozza (00:25, 02:52). Ebben természetesen jelentős segítség a fizikuma, amit lelkesen használ (02:03). Ritkán látni, hogy ilyen nagydarab ember ennyire önfeledt örömmel rugdossa fel a nálánál kisebbeket (00:51, 02:27. 02:34). Egyszer láttam, ahogy föl-alá rángatja, pörgeti a földön az ellenfelét, de ez a felvétel ma már nem érhető el a neten. Viszont kifejezetten vicces, ahogy egy-egy győzelem után diadalittasan menetel (00:18, 00:27, 03:15) – láthatóan ki kell adnia magából a feszültséget.

Bár nem mondható, hogy különösebben kifinomult mozgása lenne, a katáiból azért látszik, hogy rendkívül egyben van a pasi (01:54, 01:56, 02:00). Valójában ez, és a hozzáállása teszi igazán veszélyessé – ha nem lenne ilyen nagy darab akkor vélhetőleg más technikákkal győzne, de győzne. Egész elképesztő, ahogy a küzdelem kezdetétől uralja a teret. Amennyiben a másik nem fogadja el a hegemóniáját, nem fogja vissza magát: pár kemény ütéssel nyomatékosítja, hogy ki a domináns hím kettejük közül (00:09, 01:05, 01:08, 01:44), majd villámgyorsan beleállítja az ellenfelet a padlóba (01:48). Hogyha valaki úgy érzi, hogy bármi esélye van Scaranóval szemben (01:19), akkor a továbbiakban különös gondot fordít rá, hogy ezt a dolgot kiverje az illető fejéből (01:24, 01:30). Az ő megoldásai nem elegánsak, nem szépek, viszont kétely sem férhet a győzelmeihez. Ha létezik elsöprő támadás, Scarano megoldásai egyértelműen azok (00:20, 02:56). 

A mester annyiból korunk gyermeke, hogy megjelentetett egy DVD-t, amelyen kedvenc technikát magyarázza és tanítja. Megmutatja őket lassan, gyorsan, több szögből, de semmi különös: több tucat hasonlót láttunk már – egy különbséggel. Az ő anyagában ugyanis – akár csak a legjobb full contactosokéban – az is szerepel, ahogy élesben is eladja mindezt. És miközben ezeket az összecsapásokat nézi az ember, fel se merül benne, hogy a hagyományos shotokan karate ne lenne a leghatékonyabb önvédelmi rendszerek egyike.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A szambó a legkevésbé ismert küzdőstílusok egyike. Születése a szovjet forradalom kezdeti éveinek ködébe vész. Bár ismerjük az alapító mesterek nevét, és az általuk tanulmányozott rendszereket, a szambó kialakulását illetően találgatásokra vagyunk utalva, aminek részint az az oka, hogy a stílus szovjet elit alakulatok képzésének része volt. A legendák előszeretettel kötik a szambót Dzerzsinszkij, a Cseka (a KGB elődje) alapítójának nevéhez. A rendszer hatékonyságához nem fér kétség, de ezekhez a technikákhoz (00:17, 00:19, 00:20, 00:21,00:24, 00:25, 00:28, 00:30) nagyon jó erőnlét kell. Mindebből következik, hogy az ideális szambós Putyin és a medve frigyének eredménye.

A szambó forrásai között rendszerint a judót említik első helyen, de ezt nehéz is lenne letagadni, mivel a stílust gi felsőben és rövidnadrágban gyakorolják – pont úgy, mint Kano rendszerét a századfordulón. Ez arra utal, hogy valóban önvédelmi rendszernek szánták, hiszen a ruhafogások az utcai harc eszköztárába tartoznak. A másik két alap, amiből merítettek, már közel sem ilyen jól megfogható. Az egyik még csak-csak, a Spiridonov által tanulmányozott mongol és észak-kínai rendszerek azért behatárolhatók, de hogy ez pontosan milyen stílusokat fed, azt nem lehet tudni. A déli és nyugati „népi birkózó iskolák” legalább ennyire talányos megfogalmazás, főleg, hogy minimum a Moldáviától Kazahsztánig terjedő régiót értik alatta. Hozzáteszem, hogy a népi birkózás kifejezést sem kell készpénznek venni. Az úgynevezett népi demokráciákban ezzel a varázsszóval sok mindent el lehetett adni. A boldogult népköztársaságban a judo és a karate is népi – egész pontosan: paraszti – önvédelemként nyert bebocsáttatást a vasfüggöny mögé.

A szambó gyakorlói előszeretettel hívják fel a figyelmet arra, hogy a stílus tudományos alapokon nyugszik, amit ennyiszer és ilyen komolysággal legfeljebb a krav-magások tudnak elmondani. Persze a tudományos szocializmus hazájában elképzelhetetlen lett volna, hogy a rendvédelmi erők tagjainak biztonsága ne tudományos alapokon nyugodjon – bár az is lehet, hogy a párhuzam műfajspecifikus, vagyis abból fakad, hogy mindkét rendszer a fegyveres testületek számára kifejlesztett közelharc. De azért ne feledjük, hogy a csekisták nem puszta kézzel számoltak le a szovjet állam ellenségeivel – inkább a tarkólövést részesítették előnyben –, mint ahogy a Vörös Hadsereg se annyira a szambónak, hanem elsődlegesen a tankok mögött rohamozó, davajgitárral felfegyverzett gyalogságnak köszönhette sikereit. 

Mindez természetesen semmit se von le a szambó harci értékéből, amire az is bizonyíték, hogy itt a blogon két olyan MMA-sról is írtam, akik erre a stílusra alapozták sikereiket. A rendszer brutálisan hatékony, és van némi faragatlan bája. A versenyzőkön látszik, hogy nem túl bonyolult lények (00:47, 01:05, 02:16, 02:35, 02:47), és a nézőket se lehet összetéveszteni a wimbledoni mérkőzések közönségével (00:34, 00:49, 00:51, 00:52, 00:59, 01:01, 01:06, 01:09, 01:10, 01:12, 01:14, 01:16, 01:18, 01:19, 01:24, 01:28). Hozzátenném, hogy utoljára a burmai csupaszöklös bunyóban láttam ilyen gyilkos gyerekmeccseket (00:35, 00:37, 00:39, 00:41, 00:43, 00:45, 01:11, 01:13, 01:15, 02:00). Minden esetre a szambó mérkőzések hangulatát semmivel se lehet összetéveszteni (02:01,02:42, 03:06).

A versenyzők nem csupán birkóznak, hanem rendesen ütnek (02:19, 02:24, 02:27, 02:46) és rúgnak (02:43, 02:44) – az elszálló fogvédőkből is láthatunk egy csokorravalót (02:52, 02:54). A rendszer kevert jellege (00:57, 00:58, 01:53, 02:06, 02:39, 03:16) eleve széles rálátást biztosít a küzdelemre, és mivel nagyon nagy a merítés (01:43, 01:55, 02:00), azt, aki végigmegy ezen a darálón, azt vélhetőleg nem sok meglepetés éri az életben. Persze el kell jutni oda, és lehetőleg épségben, ami nem tűnik egyszerű feladatnak.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Vágyainkat a lehetőségeink határolják. Bármibe kezd az ember, előbb vagy utóbb a saját korlátaiba ütközik, igaz, ezek kitartó gyakorlással meglepően jól tágíthatók. Hogy az adottságainkat korlátnak vagy lehetőségnek tekintjük, az csupán felfogás kérdése, de mindenképpen ezeket kell használnunk, ha el akarjuk érni a kitűzött célt.

A testedzés egyik legnagyobb csapdája, hogy – főleg az elején – rendkívül látványos a fejlődés. Ráadásul centiméterekben, másodpercekben, izomtömegben mérhető, ami komoly ösztönzést jelent. Az ember akaraterejét megacélozza a pozitív visszajelzés, és máris megindultunk a kitűzött cél, a gyakran emlegetett ép testben ép lélek felé. Persze ennek még az egészséges életmód része se mindig igaz – aki már látott közelről élsportolót, tudja, miről beszélek.

A modern sport értelemszerűen az objektív értékelés irányába mozdult. Ez a szellemi hátteréből fakadt, a versenyzésből, a fair play eszméjéből, a korszak tudománycentrikus felfogásából, illetve abból, hogy az iparosodás következtében társadalmi méretekben vált szükségessé a rekreáció. Az expanzív birodalmaknak jó fizikumú katonákra volt szüksége – és a rendszeres testedzés eredménye viszonylag könnyen kimutatható.

Az objektivitás kényszere törvényszerűen specializálódáshoz vezetett. Amikor Hajós Alfréd 1896-ban két számban is megnyerte az athéni olimpiát (az 500 méteres verseny indítását a 100 méteres győzelmének ünnepi ceremóniája miatt lekéste), az úszásnem még nem volt meghatározva, azaz mindenki úgy evickélt a vízben, ahogyan akart. Ez ma már elképzelhetetlen lenne. A sportolók zöme egy-egy számban jó igazán. A sokoldalú sportember eszménye mára elhalványult. Az edzők valósággal vadásszák azokat, akik az ő szakágukban – különleges fizikai adottságaik révén – eredményesek lehetnek.

Ráadásul mindez szükségszerűen az újabb és újabb rekordok irányába terelte a fejlődést, amihez persze a végletekig kellett fejleszteni az emberi teljesítőképesség határait. Az egykori olimpiai mozgalom mentalitásával ma már labdába se lehet rúgni. Speciális edzésmódszerek, sportélettan, sportpszichológia, sportorvosi háttér, kémiai segédlet nélkül elképzelhetetlen, hogy valaki nemzetközi szinten eredményes legyen – bár kérdés, hogy valóban azt akarjuk-e mérni, hogy pl. kinek a szervezete reagál a legjobban a doppingszerekre. A fizikai teljesítmény lassanként mindent felülírt, a ranglistán elfoglalt hely vált elsődlegessé. Ezzel párhuzamosan a sport egyre inkább eltávolodott szellemi gyökereitől.

Bár kétségtelen tény, hogy a versenysport nem csupán az izomzatot fejleszti, hanem a kitartást, állóképességet, koncentrációt, csapatmunkát, stb., de az eredményekre való összpontosítás nemegyszer komoly személyiségtorzulásokhoz vezet. A test és szellem harmóniáját ma már senki se veszi komolyan, vagy ha szóba is kerül, egészen mást értenek alatta, mint eredetileg. A sportkarriert legtöbben egyfajta befektetésnek tekintik, ami – ha kellő ismertséget eredményez – szépen kamatozik az élet más területein. De az így megszerezhető pénz és kapcsolati tőke sokkalta fontosabb, mint a jellem fejlődése.

A harcművészet felfogása ezzel ellentétes, még akkor is, ha a stílusok elemrepertoárjában és edzésmódszereiben számos átfedést találunk a versenysportokkal. A harcművészetekben a fizikai képességek fejlesztése elsődlegesen a személyiségfejlődés eszköze. Bármit tanítunk, az nem pusztán a dojo falai közt érvényes: a harcművészet alapelvei minden esetben életvezetési tanácsok. A mozgásanyag mindig az adott rendszer filozófiájának megtestesülése, és hosszabb távon azt a célt szolgálja, hogy az alapelvek beleépüljenek az emberbe. A hagyományos harcművészet azért szembesíti a gyakorlót a korlátaival, hogy felismerje azokat, és azért igyekszik tágítani a lehetőségeket, hogy a tanítvány megértse, ő maga és a környezete folyamatosan változik. A cél nem valamiféle eredmény megszerzése, hanem saját képességeink maradéktalan kihasználása, az adott helyzethez való folyamatos alkalmazkodás. A harcművésznek ugyanúgy meg kell tanulnia elfogadni a mindenkori körülményeket, mint ahogyan önmagát. Önmaga és a környezete pillanatnyi korlátait csupán eszköznek tekinti. Így teremti meg a világgal való harmóniát, és biztosítja azt, hogy mindig a lehető legoptimálisabban használja fel a kínálkozó lehetőségeket.

Bár ez elég misztikusan hangzik, a hagyományos harcművészet célja nem valamiféle elvont tökéletesség eszmény elérése, hanem arra törekszik, hogy a tanulók maximálisan ki tudják aknázni mindazt, amit a modern iskolarendszer és társadalom biztosít számukra. A versenyképességet azonban nem a versengésben megszerzett gyakorlattal, hanem az egyén adottságainak tökéletes feltérképezésével és azok maradéktalan alkalmazásával kívánja növelni.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)