Teaszertartás és harcművészet. Első pillantásra nem sok közük van egymáshoz, azon túl, hogy mindkettő a japán kultúra gyermeke. Persze mindkettő mélyén ott húzódik a zen, de valljuk be, ettől nem igazán leszünk okosabbak. Palotás Gábor, az Urasenke teaiskola oktatója mindkét művészeti ágat éveken át tanulmányozta. Az ő gondolatait jegyeztem le.

A teaház ajtaját úgy alakították ki, hogy ne lehessen karddal beférni rajta. Amikor az ember teázni megy, kint kell hagynia a fegyverét. Ebből persze kiderül, hogy a szamurájok is teáztak, de az is, hogy ennek semmi köze se volt a háború mesterségéhez. Ugyanakkor vannak, akik szerint a tea és a harcművészet ugyanarról szól, csak mindkettő más út. De a lényeg – hogy megtanuljunk önmagunkra figyelni – ugyanaz. Ahhoz, hogy valaki jó teamester legyen nincs túl sok mindenre szükség. Gyakorolni kell, ahogy a harcművészeteket is.

A teaszertartás számos elemből áll. Magában foglalja a hamu és szénrendezés művészetét (a jó tűz szagtalan és füstmentes), a virágrendezés speciális, a teaszertartás szabályainak megfelelő változatát, a teaédesség készítését, a tea elkészítésének és felszolgálásának különféle módozatait és még sok minden más egyebet.

A teaszertartás a harmóniára, egyensúlyteremtésre törekszik. Sose versenyez a természettel – inkább igyekszik kiegyensúlyozni azt. Nyáron a vendégektől távolabb teszik a tűzhelyet, hogy ne fokozza még jobban a hőséget, de télen közelebb hozzá, hogy melegítsen. Ugyanez az elv érhető tetten a teaédességek elkészítésénél: nyáron hűvösebb, télen melegebb hatású édességeket készítenek. Ez a fajta harmóniakeresés – ami leginkább az ellenfél támadásának, tehát a felénk irányuló, elemi erő semlegesítésében érhető tetten – a harcművészetektől sem idegen.

A teaszertartás alapvető eleme a csend. Más hangja van a forró víznek, más, amikor az ember hideg vizet tölt a kannába, más, amikor elkészíti a teát. Ha az ember lehunyja a szemét – akár vendég, akár vendéglátó – a hangok alapján pontosan tudja, hol tart a szertartás, mit csinálnak a többiek. Ugyanaz a dinamikus meditáció, mint amikor a dojóban bekötött szemmel edz az ember.

A teaszertartás gondosan meghatározott mozdulatsorai ugyanúgy fejlesztik a testtudatosságot, akár a harcművészetek. Ahogy egyre többet gyakorlunk, úgy ismerjük meg egyre jobban a testünket. A teaszertartás közben elsajátított szabályok – mikor, kinek, milyen módon szolgáljuk fel a teát – ugyanúgy működnek, mint a harcművészetben a formagyakorlatok, vagy az előre megkoreografált küzdelem. Egy ideig az ember ezek alapján végzi a szertartást, de egy szint fölött eljön az a pillanat, amikor szabadon, az adott helyzetre szabva alkalmazza mindazt amit tanult, kötöttségek nélkül, mint ahogy az utcai önvédelem is egészen másként néz ki, mint az, amit a dojóban csinálunk.

A másikra való ráhangolódás épp olyan alapvető, mint a harcművészetekben. Igaz, itt nem a győzelem, hanem a harmónia a cél – de valójában az edzéseken is ezt a pillanatot keressük. A teaszertartás során a jó vendéglátó megérzi, minek örül legjobban a másik, és ehhez alkalmazkodik. Látszólag más irányba törekszik, mint a harcművészeteknek, ám ha jobban belegondolunk, ugyanaz a lényeg.

Az jó időzítés a teaszertartás során legalább annyira lényeges, mint a küzdelemben. Meg kell érezni, melyik pillanatban adja az ember oda a vendégnek a teát – ha túl soká készül, hideg lesz, ha túl forró, megégeti magát –, és természetesen az se jó, ha az ember megvárakoztatja a másikat.

A teaszertartás egymás tiszteletéről szól, ahogyan a harcművészet is – bár ez az elején nem mindenkinek nyilvánvaló. Ha innen nézem, mindkettő az önismeret és a másokkal való harmónia, együttélés útja.