Az egyetlen ember volt, akinek elhittem, hogy a tradicionális ninjutsu éles küzdelemben is működik. Erős volt, robbanékony, megvolt a kellő tömege is hozzá, villámgyorsan alkalmazkodott, fordított bármilyen helyzeten, és nagyon oda tudta tenni magát. Azt is tőle tanultam, hogy gyakran veszíteni kell ahhoz, hogy végül győzzön az ember.

 Áprilisi vizsgatábor - több napos sátrazás a hegyekben

A legendás Stephen Hayestől tanult, sokáig ezt a vonalat építette itthon is. Alapelveket tanított és nem a technikák neveit: egy-egy kétórás edzésen simán leszórt 40-50 technikát, és nemigen ismételte önmagát. Helyzetekben gondolkozott, az meg távolságtól, szögtől, támadástól, ellenféltől függően mindig más. Ő folyamatosan alkalmazkodott, és ezt próbálta tanítani nekünk is.

Nem szűkítette le a ninjutsut a denshók mozgásanyagára: a különféle fegyvereket ugyanúgy tanította, mint az álcázás-lopakodás-rejtőzködés művészetét, nyomolvasást, az ehető és mérgező növényeket, a csoportos küzdelem taktikai elemeit, a biztonságos táborverést, a megfigyelést, a tájékozódást, a megtévesztés művészetét, hírszerzést vagy a víz alatt küzdelmet. Gyakran vitte a csapatot táborozni, és a vizsgák is több napos tábort jelentettek. Az első vizsgatábora a legjobban felépített rendszer volt, amivel valaha találkoztam. Aki végigcsinálta, más emberként jött vissza.

 Áprilisi vizsgatábor

Zsigerből volt liberális, ami egész más hangnemet jelentett, mint amit itt megszoktunk. Nem vazallusnak vagy haszonállatnak, hanem partnernek tekintette a tanítványait. Együttműködésre törekedett, ami hol sikerült, hol nem – ebben nagyon amerikai volt. De ha valaki együtt akart és tudott vele dolgozni, az életre szóló barátra tett szert.

Nagyon odafigyelt az emberekre: mindig igyekezett csiszolni rajtuk valamit. Személyre szóló feladatokat adott, és megpróbálta ráébreszteni a tanítványait, hogy mi fontos az életben és mi nem. Folyamatosan szondázta, ki mit gondol, ki hol tart. Sokszor egy-egy mondattal vagy feladattal tanított, és az emberre bízta, hogy vonja le a tanulságokat.

 Karácsonyi bemutató a gyermekkórházban – Dave hívő keresztényként alapvetőnek tartotta a karitász gyakorlását

Az egyik legkedvesebb emlékem vele kapcsolatban az egyik vizsgatáborban történt: még az elején eltört a szemüvegem, és gyakorlatilag semmit se láttam – este pedig még annyit sem, ami a ninjutsuban nem kimondottan nyerő. Ennek megfelelő hangulatban voltam, és Dave, aki látta, hogy mennyire dühöngök, egyszer csak odafordult hozzám:

– Thomas, itt van valahol a kólám, ideadnád nekem? Fáj a hátam, nehezen mozgok.

Körülnéztem, megtaláltam, odavittem.

– És a kardomat is letettem valahol, ideadnád?

Megkerestem a kardját is a sötétben. Odavittem neki, megköszönte. Akkor esett le, hogy hiszen látok, ha nem is olyan jól, mint szemüvegben. Megnyugodtam.

Az általa alapított ninjutsu-iskola, az ANITA első zászlója, vizsgatáborban

Nagyon beteg volt, ami neki se tett jót. Kétségbeesetten próbálta biztosítani az iskola jövőjét, emiatt sok minden változott. Végül elváltak útjaink.

Sokat tanultam tőle. Nyugodj békében Dave. 

Két pont között a legrövidebb út az egyenes. Emiatt számos irányzat az egyenes vonalú mozgásokra helyezi a hangsúlyt. Más stílusok az emberi test anatómiájából kiindulva úgy gondolják, hogy a köríves mozdulatok a leghatékonyabbak. A belső erős harcművészetek mindezt megfejelik azzal, hogy a világmindenséget átható erőt igyekeznek beletenni az egyes technikákba – és ennek rendelik alá a mozgásanyagukat. Hogy ez se legyen ennyire egyszerű, az ősi filozófiai tanításokra építő rendszerek közül van olyan, ami szinte kizárólag egyenes mozgásokra és van, ami csak a köríves elemekre épít – azonban ezt a két iskolát rendszerint együtt tanítják.

Az egyenes vagy köríves technikákra való specializálódás nyugati rendszerektől sem idegen. Gondoljunk csak a tőrvívás és a szablyavívás közti különbségre. Az előbbi a villámgyors szúrásokra épít, míg az utóbbi elsődlegesen arra törekszik, hogy levágja az ellenfelet. Bár az első világháború katonaorvosok statisztikáiból tudjuk, hogy szuronyroham esetén a halálos sebesülések zöme szúrt seb volt, az is igaz, hogy a szúrás nem minden esetben teszi harcképtelenné az ellenfelet. A végzetes szúrást kapott ember nemegyszer tovább küzd, ami gyakran azt jelenti, hogy halála előtt még végez ellenfelével. A modern késharcban is komoly dilemma, hogy vágjon vagy inkább szúrjon az ember: a vágások sokkal biztosabban harcképtelenné teszik a másikat – persze csak akkor, ha nem akad vagy fordul el a ruházatban a penge, amire azért van esély. A szúrás nagy valószínűséggel halálos sebet ejt, de nem feltétlenül állítja meg a támadót.

A penge formája elárulja, hogy elsődlegesen szúrnak vagy vágnak vele, de ez persze nem ilyen egyszerű, mert az egyenes pengének is megvan a maga vágástechnikája, és az ívelt kaszakésekkel pedig gyakran a szúrást követően vágnak.

Hogy a fegyveres harcból alakultak-e ki a pusztakezes technikák, vagy fordítva, az eléggé „tyúk vagy tojás” probléma, az viszont biztos, hogy oda-vissza hatottak egymásra. Ennek ellenére a pusztakezes küzdősportok – mint pl. az ökölvívás vagy az MMA – csak addig alkalmasak önvédelemre, amíg elő nem kerül egy kés, ahogy azt már több esetben láthattuk.

Az irányzatok zöme, mivel nem köti őket a fegyver, vagy mert több féle fegyvert használnak – mint pl. a különböző hagyományos okinawai-, vagy muay thai stílusok – tökéletes egységként kezelik a köríves és egyenes technikák rendszerét. Gyakran elmondjuk, hogy a legtöbb köríves technika a végső szakaszban valójában egyenes, mint ahogy az egyenes technikák zöme köríves mozgáson alapul – de ez leginkább arra szolgál, hogy megtanítsuk a tanítványoknak, ne gondolkozzanak merev kategóriákban. A nagyobb tömegű emberek hajlamosak egy kis ívet tenni az egyenes ütéseikbe, hogy jobban ki tudják használni a testsúlyukat, míg a kisebbek inkább a gyorsan záporozó sorozatokra építenek – viszont minden támadás mögé száz százalékosan oda kell tenniük az egész testüket.

A köríves ütések és rúgások nem csak arra jók, hogy az ellenfél védekezését kikerülve más szögből és irányból támadjunk, hanem arra is, hogy szűkebb távolságból is rendesen oda tudjunk zúzni. Ahogy zárjuk a távolságot, villámgyorsan váltunk a körívesekre, belharcban pedig kipattannak a könyökösök, térdesek, és alkalom adtán a fejelések is. Hogy ki hogyan oldja meg az ilyen helyzeteket, egyéni harcmodor kérdése, de általános alapelv, hogy közelről inkább körívesekkel dolgozunk, míg messzebbről egyenes támadásokkal könnyebb elérni az ellenfelet.

Amikor kezdőket vezetünk rá az egyenes és körkörös mozgások közti összefüggésekre, az az elv is hasznos lehet, hogy – egyenes vonalon mozogva – a köríves technikák elől előre-hátra, az egyenes vonalú technikák elől jobbra vagy balra tudunk kitérni.

A körkörös mozgás a legtöbb technikában ott van: ütéseknél a rotációban, vagy az alap csípőmunkákban. Az ütések benyelése, vagy az ízületi feszítések anatómiája szintén a körkörösség elvére épül, bár a mozdulatok szűkítése során szinte észrevehetetlenné válnak ezek a megoldások – és emiatt tűnik úgy, hogy eltűnik a köríves és egyenes mozgások közötti különbség. Minél szűkebb a körkörös technika, annál nehezebb megkontrázni, és persze az is a rövid mozdulatok előnyeihez tartozik, hogy sokkal gyorsabbak, mint a látványos technikák.

Ahhoz, hogy kis karikák elvét a gyakorlatban is alkalmazni tudjuk, magas szintű önismeretre, testtudatosságra, tökéletes összpontosításra és időzítésre van szükség. Egyszerre kell lazának, robbanékonynak és könyörtelenül határozottnak lenni – hiszen ezek a technikák más dimenzióba helyezik az elvezetés és kitérés fogalmát. De a körkörösség elve túlmutat a test test elleni küzdelmen. Amikor újabb és újabb nézőpontokat találva beiskolázunk egy technikát, vagy körbejárunk egy problémát, ugyanazt hozzáállást használjuk, amit a küzdelem során is, és ez minden felelős döntés alapja.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Minden ütés vagy rúgás egy meghatározott pontra irányul. Egy rendesen megküldött tiszta találat eldöntheti a küzdelmet, ám támadások többsége csak nagyon szűk becsapódási tartományban jelent veszélyt. A tér bármely más pontján biztonságban vagyunk, és ebből a szempontból mindegy, hogy egy métert ugrottunk-e hátra, vagy csupán fél centiméterrel kerültük el az ellenfél öklét vagy lábát.

Amikor az ember felfogja ezt, kinyílik a tér, és új értelmet nyer a távolság fogalma. A folyamatos hátrálást felváltják az oldalirányú elmozgások. A kitérés nem csupán azt jelenti, hogy elkerüljük a másik támadását, hanem azt is, hogy jóval kedvezőbb pozícióba kerülünk. Az oldalirányú elmozgások módot adnak rá, hogy átlósan támadjuk az ellenfél középvonalát, és ezzel kibillentsük az egyensúlyából. Ha a kitéréssel egy időben ellentámadást indítunk, akkor könnyen elérhetjük a védtelennek hitt felületeket, amivel szerencsés esetben akár be is fejezhetjük az összecsapást. Amikor az ember megtanulja biztonsággal kezelni a tíz irányt, gyökeresen megváltozik a küzdelemfelfogása.

A köríves technikák módot adnak rá, hogy akkor is más szögből érjük el az ellenfelet, amikor szemben állunk vele. Amennyiben a köríves technikákat elmozgásokkal kombináljuk, újabb dimenziót adunk a küzdelemnek, aminek az egyik leglátványosabb területe a kitérésekből indított forgó rúgások vagy könyékütések alkalmazása.

A jól ülő blokkok elterelik a támadásokat. Egy klasszikus védés gyakran kimozdítja egyensúlyából, odébb dobja az ellenfelet, de a kívülről lágyabbnak tűnő söprések is megváltoztatják a támadás irányát, és ezzel a velünk szemben álló pozícióját is. Amikor megakasztjuk a másik ütését vagy rúgását, azzal elnyeljük a lendületét, ami szintén az irányváltások körébe tartozik – és itt már átléptünk arra a területre, amikor nem mi térünk ki, hanem a támadó kényszerül irányváltásra, és válik emiatt sebezhetővé. De ha csak annyit sikerül elérni, hogy megbontjuk a másik védelmi vonalát, már akkor is ott a rés.

Tegyük hozzá, hogy ideális esetben a védekezést az elmozgás jelenti, és a blokk valójában az ütő kezet vagy berobbanó lábat támadja, ugyanis a távol-keleti rendszerekben a blokk célja, hogy eltörje az ellenfél végtagját. Persze ez ritkán jön össze, de a blokk mindig kontrollt jelent, és sok esetben ez a másik bemozgatásának első lépése – hacsak nem olyan elsöprő erejű a támadás, hogy a blokkal együtt sodorja odébb a védekezőt.

Az egyensúlyelvételek is az irányváltásra épülnek, legyen szó lábsöprésről, dobásról, lerántásról. Hogy mi magunk is egy pályán mozgunk-e az ellenfelünkkel, vagy csak egy forgatási pont körül mozgatjuk a másikat, az adott technika kérdése, de maga az alapelv – ahogy azt a hóesésben meditáló szerzetes, és a rárakódó hó súlya alatt egyre jobban meghajló fenyő története is példázza – közös mindegyikben.

Az ízületi feszítések kulcsa (a forgatási pont és az egész testből végrehajtott mozgás mellett), szintén a megfelelő szög és irány, hiszen ezeknél mindig azt a pozíciót kell elérni, ahol a különben flexibilis testrész nem mozog, hanem szétszakítható.

A ninjutsu kitérésekre épülő harcművészet, ami azt jelenti, hogy a ninja igyekszik úgy elhelyezkedni a térben, hogy ellenfelének esélye se legyen a győzelemre. A jól hangzó elmélet persze időnként abszurd megoldásokat eredményez (a ninja hátulról, álmában, mérgezett golyóval teríti le áldozatát.) Az azonban minden komplex harcművészetben közös, hogy próbálja kitapogatni az ellenfél gyenge pontját, és ha megtalálta mi az, bevinni egy olyan utcába a másikat, ahol kevésbé van otthon.

Amikor az edzések során újabb és újabb válaszokat keressünk ugyanarra a helyzetre, nem csupán fizikai szempontból közelítjük meg a problémát. Valóban az analitikus gondolkozás képességét fejlesztjük, és egyúttal megtanuljuk, hogy a feltett kérdést számos más szemszögből nézhetjük, és az is, hogy adott esetben több működő megoldást is találhatunk rá. Ha már felgyülemlett bennünk bizonyos mennyiségű tapasztalat, nem fogunk beleragadni az egyes technikákba, hanem az alapelvek szintjén kezeljük az adott szituációt, ami a stratégiai gondolkozás alapja. Amikor a dojóban tanultakat hasznosítani tudjuk az élet más területein, képessé válunk rá, hogy modellként használjuk az egyes harcművészeti technikákat, és innen csak kicsit kell elrugaszkodni ahhoz, hogy a különböző élethelyzeteket ugyanolyan komplex egészként lássuk, mint a harcművészetet. Ekkor már nem csak az adott esetben adható válaszokat fogjuk felismerni, hanem az azokból fakadó következmények szövevényes hálóját is. Szándékban és célban fogunk gondolkozni, maximálisan alkalmazkodva az adott szituációhoz, de nem fogunk beleragadni, és idejében ki tudjuk kerülni a helyzetből adódó csapdákat.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)  

A távolság döntő tényező a pusztakezes küzdelem során. Első lépésben távolság növelése illetve szűkítése révén tanuljuk meg uralni a teret. Mindenkinél megvan az a távolság, aminél biztonságban érzi magát, és rendszerint akkor fordul élesre a helyzet, amikor az ellenfél eléri ennek határát. A folyamatos hátrálás persze nem sokat ér ellentámadás nélkül. A szakértő közönség számára a megfelelő távolság keresése, az ellenfél komfortzónájának kitapogatása legalább annyira izgalmas, mint a mindent eldöntő ütésváltás.

A különböző harcművészeti stílusok más-más küzdőtávolságot részesítenek előnyben. Van, amelyik a messziről indított támadások specialistája, van, amelyik a testközeli, rendkívül rövid ütésekkel operál, más rendszerek a fogásokra és a földharcra esküsznek. A hagyományos ninjutsu például arra törekszik, hogy olyan távolságra legyen az ellenfelétől, ahonnan az őt nem tudja elérni, ő viszont valamilyen fegyvert használva könnyedén végezhet vele – egyébként minden eszközös küzdelemnek ez a logikája. Ha a támadó kést ránt, használj kardot, ha kard van nála, védekezz lándzsával vagy alabárddal, stb. Persze a modern kézifegyverek korában fölösleges pl. négyméternyi láncot cipelni. Igaz, a lőfegyverek használata már a katonai közelharc területe, de maga az alapelv nem változott.

Minden technikának megvan a maga optimális távolsága. Ha ezen kívül – vagy belül – vagyunk, nem működik. Beugrani és ezzel megakasztani az ütő kéz lendületét legalább olyan hatékony védekezés, mint ellépni a pofon elől. A távolság kezelése során arra törekszünk, hogy kivonjuk magunkat az ellenfél technikáinak veszélyzónájából, és közben olyan közelségbe kerüljünk hozzá, hogy befejezhessük a küzdelmet. Valahogy el kell jutni oda, hogy alkalmazni tudjuk a technikáinkat, és a bunyóban ennek megvalósítása jelenti a legnagyobb kihívást. Ahhoz, hogy pl. megragadhassunk valakit, át kell törnünk az ütések-rúgások hatósugarán, ami jól felkészült ellenfél esetén egyáltalán nem könnyű. Még egy hagyományos ütésváltáskor sem olyan egyszerű telibe kapni a másikat, hiszen állandóan váltogatni fogja a távolságot annak érdekében, hogy mi ne érhessük el őt, de az ő támadásai pontosan üljenek.

Vannak stílusok, amelyek messziről indulva igyekeznek betenni az ellenfelet a darálóba, hogy az ellenfélhez egyre közelebb jutva végül a földön fejezzék be a küzdelmet. Az ilyen jellegű lerohanó támadások persze csak néhány másodpercig tartanak, de több éves gondos edzésmunka eredménye, amíg az ember eljut odáig, hogy éles helyzetben is működjön a dolog.

Ha egy irányzat nem specializálódik egy adott távolságra, vagyis nem arra törekszik, hogy az általa kiválasztott zónában dolgozva, viszonylag jól körülhatárolható harcmodorral és technikákkal próbáljon győzni, hanem viszonylag széles skálán mozogva váltogatja a távolságokat, alapvetően két lehetőség áll előtte. A harcművészeti iskolák egy része gondosan osztályozza a távolságokat, meghatározva milyen eszközöket, technikákat, harcmodort használjon az ember az egyes zónákban – és a gyakorlóra van bízva, hogy összeérik-e benne egységes rendszerré az egész.

Más stílusok máshonnan közelítik meg a kérdést. Ezek az irányzatok alapvető mozdulatokra vezették vissza a rendszert, amiket addig sulykolnak, amíg teljesen bele nem idegződnek az emberbe. A tanult mozdulatsorok a távolságtól függően válnak más-más technikák alapjává, és lesz belőlük blokk és ellentámadás, ízületi feszítés, dobás, vagy különböző földharc elemek. Ilyenkor nem a technikákból haladnak az alapelvek megértése felé, hanem az alapelvekből bontják ki a technikákat.

A távolság kontrollja nem csupán a konfortzónánk kitapasztalását jelenti. Az évek során egyre jobban megnő támadásaink hatósugara – kitágul a tér, amit uralni tudunk. Ezzel párhuzamosan egyre inkább beéljük a szűk távolságokat, azaz megtanulunk rövid mozdulatokkal is hatékonyan dolgozni. Ehhez persze tökéletesen kell használnunk a tömegünket, ami elsődlegesen a test összhangján és a lábmunkán múlik. Amikor a távolsággal játszunk, alapvetően lábból dolgozunk – akár lépünk, akár testsúlyáthelyezéssel oldjuk meg a helyzetet.

Minden technikának megvan a maga ideális távolsága, és abban a zónában hatékony igazán. Gyakran egy-két centiméterről van szó, és úgy kell mozognunk, illetve bemozgatnunk az ellenfelet a küzdelem közben, hogy a támadás pillanatában a kellő távolságban legyen a célpont. Nem arról van szó, hogy nem lehet valahogy lemészárolni vagy földre szenvedni a másikat, de az igazán letaglózó ütések-rúgások, az elegáns dobások kulcsa mindig a megfelelő távolság.

Mindez nem csupán a támadásokra, de a védekezésre is igaz. Már volt róla szó, hogy nem csak kitérni érdemes az ütések-rúgások elől: ha közel lépünk, és megtörjük a támadás lendületét, az kiveszi az erőt a technikákból, sőt még a pontosan becsapódó pofonokat is hatástalaníthatjuk, ha a találat pillanatában elnyeljük az ütést. Mindez jóval misztikusabban hangzik, mint amilyen a valóságban: a legtöbb full contactos minden különösebb tanítás nélkül ráérez erre.

Amikor a távolsággal dolgozunk, ugyanúgy a határainkat tágítjuk, mint erősítés közben, vagy amikor a sebességünket vagy az állóképességünket növeljünk. A határainkat valójában a hatótávolságunk jelenti, és ennek kiterjesztése illetve mélyítése (a szűk távolságok kontrollálása és beélése) ugyanaz a folyamat.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A pusztakezes harcban talán a kisebb tömegből fakadó hátrányt a legnehezebb kiegyenlíteni. Nem véletlen, hogy a különböző küzdősportokban, ahol igyekeznek kiküszöbölni minden zavaró tényezőt, hogy csak a két ember felkészültsége, rátermettsége számítson, nagyon komolyan veszik a súlycsoportokat. Mindegy, hogy ütésekkel-rúgásokkal igyekeznek egymást lebontani, vagy inkább a fogásokra épül a küzdelem, a tömeget olyan adottságnak tekintik, ami legtöbbször önmagában is eldöntheti az összecsapásokat. Bunyós számára nemigen létezik kívánatosabb trófea, mint az, ha egy nálánál jóval nagyobb, képzett ellenfelet sikerül legyőznie.

A tömeg nem csak az ütőerő miatt számít – bár tudjuk, hogy a legjobb védekezés az ellenfél folyamatos támadása –, hanem az állóképességben is meghatározó szerepet játszik. Egy kisebb ellenfél ütései-rúgásai valósággal lepattannak a nagyobb emberekről, a földharcban pedig még a gyorsaság és a lábmunka sem segít kiegyenlíteni a méretkülönbségből fakadó hátrányokat. A közelharcban a tömeg az egyik leghatékonyabb eszköz, de ahhoz, hogy maradéktalanul kihasználhassuk, az kell, hogy egész testből, robbanékonyan mozogjunk.

A kisebb emberek jobban rá vannak kényszerítve, hogy maximálisan kiaknázzák a tömegüket. A nagyobb súlyúak hajlamosabbak maszatolni, hiszen úgy is működik, amit csinálnak, azonban amikor a száz kiló feletti klasszisok dolgoznak tökéletes technikával, az nagyon brutális tud lenni. Ilyenkor látszik igazán, mennyit számít az ember mérete.

A harcművészet egyik jellemző vonása, hogy legtöbbször tömegből oldjuk meg a helyzeteket. Amikor testmechanikát használunk, arra törekszünk, hogy optimálisan tegyük bele a testsúlyunkat az egyes mozdulatokba. A köríves ütéseknél ez még a kezdők számára is sokszor kézenfekvő, hiszen a horog vagy a felütés pályája gyakorlatilag maga után húzza a testet. Ilyenkor inkább csak a könyék helyzetére kell ügyelni, illetve arra, hogy az egész test egyszerre mozduljon. Az egyeneseknél már nehezebb megértetni a technikát, itt tovább tart, amíg az emberek ráéreznek a lábmunkára, az alátámasztásra és összehangolják a csípőforgatással.

A rúgások esetében pont fordítva van. A kezdők itt az egyenes vonalú mozgásoknál értik meg gyorsabban, hogyan tegyék az egész testüket a mozdulatokba. A köríves rúgásokat viszont sokáig csak izomból nyomják, és elég nehezen áll rá testük a megfelelő pályára. Ám amennyiben az ember megfelelően építi egymásra a technikákat, és fokozatosan bővíti az alapelvek körét, miközben az új fogások tanítása közben is visszatér a korábbiakra, elég jó ütemben lehet haladni. Ha sikerül megértetni, mennyire fontos, hogy egyben maradjon a test az egyes technikák során, a tanulók viszonylag gyorsan rá fognak érezni, miként kell használni a tömegüket, miközben ütnek, rúgnak, blokkolnak, vagy megkísérlik elvenni az ellenfél egyensúlyát.

Amikor azt tanítjuk, hogyan kell beletenni a testet az egyes technikákba, az elején egy helyben állva dolgozunk. A következő fázisban megmutatjuk, hogy lépéssel is ki lehet váltani a csípőmunkát – ez az elvezetésekre ugyanúgy igaz, mint amikor a támadás során belerobbanunk a célpontba. A harmadik szakasz a mozdulatok szűkítésének folyamata: ennek során rövidítjük le és rejtjük el annyira, mit csinálunk, hogy az átlagos személő nem képes követni, mi történik – mint például a belső testsúlyáthelyezés esetében. A folyamatos testsúlyáthelyezés a harcművészet alapvető eleme, azonban a belső testsúlyáthelyezésnél annyira észrevétlen a mozdulat, hogy kívülről gyakorlatilag nem lehet érzékelni azt. Persze ahhoz, hogy valaki eljusson ide, magas szintű testtudatosság és lazaság szükséges, ami alatt nem azt értem, le tud-e menni spárgába az illető, hanem azt, hogy képes-e úgy ellazítani a testét, hogy csak azok az izmok dolgozzanak, amit éppen használ. Az, hogy ez mély anatómiai, élettani és mechanikai ismeretekkel párosul-e, vagy csupán különböző meditációs gyakorlatok eredménye, a végeredmény szempontjából teljesen mindegy.

Azoknál a technikáknál, amelyekhez úgymond „nem kell erő”, a tömeget használjuk. Ez az egyensúly elvételeknél és az ízületi feszítéseknél tanítható meg legkönnyebben. Ahogy az ember öregszik, egyre kevesebb erőt használ, és egyre többet hagyatkozik a tömegre. Csak annyi izommunkát tesz az egyes technikákba, amennyi a test bemozgatásához, illetve a megfelelő rögzítéshez szükséges. Ahhoz, hogy ezek a fogások éles helyzetben is megbízhatóan működjenek, több apró trükk együttes alkalmazására van szükség, amit hosszú évek során szed fel az ember, de nincs olyan elem a harcművészetben, ami ne a testmechanikára épülne – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem.

A tömeg felhasználásának egyik leglátványosabb területe, amikor az ellenfél tömegét felhasználva győzünk. A klasszikus megoldások közé tartozik, amikor a rohamozó ellenfelet ráléptetjük egy jól elhelyezett ütésre vagy rúgásra, de legalább ennyire szép, amikor a támadó lendületét felhasználva dobunk, és zakózik a másik a padlón, ami tatamin nem igazán gond, azonban járdaszegélyen, vagy törmelékkel teleszórt, esetleg egyenetlen, köves talajon már nem olyan jó buli földet érni. Persze, ez viszonylag ritkán jön össze, és éles küzdelemben amúgy sincsenek bombabiztos megoldások, de arra nem árt figyelni, hogy a testméretből fakadó túlzott magabiztosság adott esetben veszélyes lehet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Ütni, blokkolni sokféle módon lehet. Számos irányzat kihangsúlyozza a csípőmunka szerepét, és bizonyos súly fölött az emberek hajlamosak rá, hogy még az egyenes ütésekbe is tegyenek egy kis ívet, hogy jobban ki tudják használni a tömegüket. De akár egyenes, akár köríves mozdulatról van szó, az igazán zúzós ütések, blokkok zöme a lábizmok munkájára épül.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne alapvető a csípőmunka, a lazaság, vagy az, hogy az egész test tökéletesen ott legyen az egyes technikák mögött. Azonban a legtöbb távol-keleti stílus nem elégszik meg azzal, hogy maximálisan kihasználja a testmechanikából fakadó lehetőségeket, hanem a hatékonyság növelésének érdekében arra törekszik, hogy megcsapolja a világmindenség energiáját. Egyes iskolák viszonylag bonyolult csípőmunkát, illetve különböző rotációs technikákat dolgoztak ki azért, hogy egy-egy mozdulatba beletehessék az univerzumot átfogó erőt. A jó ütés vagy blokk mégsem ezeken a titkos praktikákon múlik, hanem a helyes testtartáson, a kellő lazaságon és a megfelelő alátámasztáson – amivel máris visszajutottunk a lábmunkához és a talajhoz.

A talajérzet, a talajhoz való tapadás a harcművészetek egyik központi problémája. Ahhoz, hogy egyensúlyban legyünk, létkérdés, hogy stabilan álljunk. A távol-keleti harcművészetek rengeteg technikát dolgoztak ki ennek érdekében a lábujjtornától a talaj alá való légzésig. Azt, hogy biztosabb az állás, ha a lábujjainkkal és az egész talpunkkal belekapaszkodunk a talajba nyugati aggyal is könnyű belátni, de azt az elméletet már nehezebb elfogadni, hogy amennyibe bizonyos akupunktúrás pontokat sikerül „megnyitni”, akkor az égi és földi csi áramlása révén szinte gyökeret eresztünk a földbe. A különböző távol-keleti rendszerek az évszázadok során számos gyakorlatot építettek fel erre az elvre, és ezeket mind a mai napig hasznosítják a harcművészek. A talaj alá légzés jól példázza, hogy egy technika akkor is hatékony lehet, ha a mögötte álló elmélet nyomelemekben sem tartalmaz valóságot, hiszen a talajérzet nem a mindenséget átfogó energia akadálytalan áramlásának, hanem az alsó hátizmok lazaságának függvénye. Bunyó közben viszont senkit se érdekel egy-egy megoldás elméleti háttere: ha valami működik, akkor jó – és mivel megfelelő alátámasztás nélkül nem lehet tisztességeset ütni, azok a módszerek, amelyek segítenek abban, hogy tökéletesebb legyen az alátámasztás, megtalálhatók a harcművészetek eszköztárában.

Az alátámasztás a fogásoknál is kulcsszerepet játszik. A dobások egy részénél nyilvánvaló a dolog, hiszen amikor alábújunk a másik súlypontjának és megemeljük az ellenfelünket, egyértelműen a talajra támaszkodva indul a mozdulat. De megfelelő alátámasztással az ízületi feszítések is jóval hatékonyabbak. Nem arról van szó, hogy nem lehet megcsinálni alátámasztás nélkül valahogy ezeket a technikákat. Amikor az ember jóval nagyobb és erősebb, mint az ellenfele, előbb-utóbb a kellő helyzetbe fogja szenvedni a feszítendő ízületet. Viszont ha már a megragadás pillanatában alátámasztjuk a forgáspontot és úgy feszítjük az ízületet, jóval szűkebb lesz a technika, és így sokkal nehezebb megkontrázni azt.

Az úgynevezett lágy technikák kulcsa is az alátámasztás. A nagyon rövid, vagy könnyűnek tűnő ütések, blokkok azért meglepően erősek, mert a becsapódás pillanatában ott van mögöttük a test, ami viszont tökéletesen tapad a talajba. Ugyanezen az elven működnek a feszítések is, csak ott a rögzítés a siker titka. És amikor a feszítés során még egy ponton kontrolláljuk az ellenfelet, és bázist adva a technikának megakadályozzuk, hogy kibújjon a feszítésből, megint az alátámasztást használjuk.

A sikeres alátámasztás kulcsa a lazaság, a test anatómiai és fizikai adottságainak tökéletes kihasználása, a test harmóniája – azaz, hogy ne essen szét elemeire a mozdulatsor –, továbbá az ellenfél kontrollálásához szükséges erő és tömeg. Mindez persze visszavisz bennünket a testtudatossághoz és az önismerethez. Nem arról van szó, hogy a fentiek nélkül ne lehetne eredményesen bunyózni. Az állóképesség vagy a szándék legalább olyan lényeges, mint a megfelelő technika, és a kémiai segédanyagokat sem érdemes lebecsülni, hiszen a brutálisan megnövelt izomtömeg, a sebesség és az agresszió önmagában is eldöntheti a küzdelmet. De a hagyományos harcművészet elsődlegesen az önismeretre épülő pedagógiai rendszer, ami saját adottságaink maximális kihasználása révén vezet a személyiségfejlődéshez, illetve önmagunk és a világ megértéséhez. Ehhez pedig két lábon kell állni a talajon. Gyakorlás közben, és képletesen is.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A csupaszöklös bunyónak komoly hagyományai vannak, itt a blogban már többször írtam az ír, az amerikai és a burmai viadalokról is. A különböző szabályrendszerekben harcoló profik át szoktak ruccanni egymás sportágába, de a tapasztalat az, hogy mindenki a saját szabályrendszerében nyerő.

Aki már belekóstolt tudja, hogy csupasz kézzel egész más bunyózni, mint kesztyűben. Persze egyértelmű, hogy a csupaszöklös bunyósok is sokat kesztyűznek, de a brit puszta kezes bajnokságoknak mindig van némi kocsmai verekedés jellege. Nem csak azért, mert nincsenek súlycsoportok, vagy mert a legritkább esetben küzdenek ringben: a versenyzők mozgásán látszik, hogy az igazi terepük az, amikor az ivóban elszabadulnak az indulatok. Kemények, belemenősek, sokszor egész elképesztő állóképességről tesznek tanúbizonyságot, de azért ezekből az összecsapásokból legtöbbször hiányzik a profi boksz eleganciája.

A csupaszöklös bunyósok időről-időre megkísérelnek kitörni a saját világukból. A mostani összecsapást is vélhetőleg ez a szándék szülte, meg az, hogy az ilyen rendezvényekkel mindig jó sokat lehet keresni. Annak, hogy különböző küzdősportok képviselői csapnak össze mindig megvan a maga zamata, még akkor is ha tudjuk, hogy egy-egy mérkőzésből nemigen lehet messzemenő következtetéseket levonni az adott rendszerek harcértékét illetően.

A bunyó 02:00-nál kezdődik, ha valaki nem élvezi a meccset megelőző ringhangulatot, nyugodtan tekerje át. Már a kezdeti tapogatózásnál látszik, hogy a csupaszöklös bajnok mennyire idegenül mozog a ringben (02:07, 02:08). Aztán összekapja magát és belelendül (02:15), de a kocsmatempó nem sokat és kesztyűben. Pár másodperc után rá is fut egy hátsó kezes ütésre (02:19), ami alapvetően átrendezi a mérkőzés jellegét. Kicsivel később benyal egy első kezes horgot (02:23), amitől ugyan bepöccen, de ez a maszatolás (02:25) kesztyűben nem sokat ér. Gyors ütemben kap még három emberes pofont (02:26, 02:28), azután a negyediknél (02:30) már beesik a sarokba. 

Amikor feláll, lelkesen folytatja, egy darabig derekasan állja amit kap (02:49, 02:50), sőt még egy újabb rohamra is futja az erejéből (02:51), de azután ellenfele átveszi a kezdeményezést (02:56), és innentől határozottan verés jellege kezd lenni a dolognak. Még kap párat szegény, és úgy úgy dől el, mint a zsák. 

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.