Minden ütés vagy rúgás egy meghatározott pontra irányul. Egy rendesen megküldött tiszta találat eldöntheti a küzdelmet, ám támadások többsége csak nagyon szűk becsapódási tartományban jelent veszélyt. A tér bármely más pontján biztonságban vagyunk, és ebből a szempontból mindegy, hogy egy métert ugrottunk-e hátra, vagy csupán fél centiméterrel kerültük el az ellenfél öklét vagy lábát.
Amikor az ember felfogja ezt, kinyílik a tér, és új értelmet nyer a távolság fogalma. A folyamatos hátrálást felváltják az oldalirányú elmozgások. A kitérés nem csupán azt jelenti, hogy elkerüljük a másik támadását, hanem azt is, hogy jóval kedvezőbb pozícióba kerülünk. Az oldalirányú elmozgások módot adnak rá, hogy átlósan támadjuk az ellenfél középvonalát, és ezzel kibillentsük az egyensúlyából. Ha a kitéréssel egy időben ellentámadást indítunk, akkor könnyen elérhetjük a védtelennek hitt felületeket, amivel szerencsés esetben akár be is fejezhetjük az összecsapást. Amikor az ember megtanulja biztonsággal kezelni a tíz irányt, gyökeresen megváltozik a küzdelemfelfogása.
A köríves technikák módot adnak rá, hogy akkor is más szögből érjük el az ellenfelet, amikor szemben állunk vele. Amennyiben a köríves technikákat elmozgásokkal kombináljuk, újabb dimenziót adunk a küzdelemnek, aminek az egyik leglátványosabb területe a kitérésekből indított forgó rúgások vagy könyékütések alkalmazása.
A jól ülő blokkok elterelik a támadásokat. Egy klasszikus védés gyakran kimozdítja egyensúlyából, odébb dobja az ellenfelet, de a kívülről lágyabbnak tűnő söprések is megváltoztatják a támadás irányát, és ezzel a velünk szemben álló pozícióját is. Amikor megakasztjuk a másik ütését vagy rúgását, azzal elnyeljük a lendületét, ami szintén az irányváltások körébe tartozik – és itt már átléptünk arra a területre, amikor nem mi térünk ki, hanem a támadó kényszerül irányváltásra, és válik emiatt sebezhetővé. De ha csak annyit sikerül elérni, hogy megbontjuk a másik védelmi vonalát, már akkor is ott a rés.
Tegyük hozzá, hogy ideális esetben a védekezést az elmozgás jelenti, és a blokk valójában az ütő kezet vagy berobbanó lábat támadja, ugyanis a távol-keleti rendszerekben a blokk célja, hogy eltörje az ellenfél végtagját. Persze ez ritkán jön össze, de a blokk mindig kontrollt jelent, és sok esetben ez a másik bemozgatásának első lépése – hacsak nem olyan elsöprő erejű a támadás, hogy a blokkal együtt sodorja odébb a védekezőt.
Az egyensúlyelvételek is az irányváltásra épülnek, legyen szó lábsöprésről, dobásról, lerántásról. Hogy mi magunk is egy pályán mozgunk-e az ellenfelünkkel, vagy csak egy forgatási pont körül mozgatjuk a másikat, az adott technika kérdése, de maga az alapelv – ahogy azt a hóesésben meditáló szerzetes, és a rárakódó hó súlya alatt egyre jobban meghajló fenyő története is példázza – közös mindegyikben.
Az ízületi feszítések kulcsa (a forgatási pont és az egész testből végrehajtott mozgás mellett), szintén a megfelelő szög és irány, hiszen ezeknél mindig azt a pozíciót kell elérni, ahol a különben flexibilis testrész nem mozog, hanem szétszakítható.
A ninjutsu kitérésekre épülő harcművészet, ami azt jelenti, hogy a ninja igyekszik úgy elhelyezkedni a térben, hogy ellenfelének esélye se legyen a győzelemre. A jól hangzó elmélet persze időnként abszurd megoldásokat eredményez (a ninja hátulról, álmában, mérgezett golyóval teríti le áldozatát.) Az azonban minden komplex harcművészetben közös, hogy próbálja kitapogatni az ellenfél gyenge pontját, és ha megtalálta mi az, bevinni egy olyan utcába a másikat, ahol kevésbé van otthon.
Amikor az edzések során újabb és újabb válaszokat keressünk ugyanarra a helyzetre, nem csupán fizikai szempontból közelítjük meg a problémát. Valóban az analitikus gondolkozás képességét fejlesztjük, és egyúttal megtanuljuk, hogy a feltett kérdést számos más szemszögből nézhetjük, és az is, hogy adott esetben több működő megoldást is találhatunk rá. Ha már felgyülemlett bennünk bizonyos mennyiségű tapasztalat, nem fogunk beleragadni az egyes technikákba, hanem az alapelvek szintjén kezeljük az adott szituációt, ami a stratégiai gondolkozás alapja. Amikor a dojóban tanultakat hasznosítani tudjuk az élet más területein, képessé válunk rá, hogy modellként használjuk az egyes harcművészeti technikákat, és innen csak kicsit kell elrugaszkodni ahhoz, hogy a különböző élethelyzeteket ugyanolyan komplex egészként lássuk, mint a harcművészetet. Ekkor már nem csak az adott esetben adható válaszokat fogjuk felismerni, hanem az azokból fakadó következmények szövevényes hálóját is. Szándékban és célban fogunk gondolkozni, maximálisan alkalmazkodva az adott szituációhoz, de nem fogunk beleragadni, és idejében ki tudjuk kerülni a helyzetből adódó csapdákat.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
