A meditáció a távol-keleti harcművészetek kikerülhetetlen eleme, hiszen a harcművészetek bölcsőjének tekintett Shaolin kolostor története Bódhidharma kilenc éves meditációjával kezdődik. Sőt, maga a kung fu is azokból a gyakorlatokból nőtt ki, amelyeket Bódhidharma azért tanított a szerzeteseknek, hogy jobban bírják a meditációt. Legalábbis a legenda így tartja.

Mindenesetre a legtöbb távol-keleti stílusban meditációval kezdődik és végződik az edzés, ami jelzi, hogy a harcművészet összefonódott a szakralitással. Ez persze nem meglepő, hiszen az ókori- és középkori élet szinte minden pillanatát áthatja a hit, és ennek nyomai mind a mai napig fellelhetők a múltban gyökerező stílusokban. A szakrális hagyomány része, hogy a dojóba lépve meghajolunk – amit a legtöbb harcművészet oktató megkövetel a tanítványaitól. Azt már kevesebben tudják, hogy ez a szabály csak akkor érvényes, ha oltár/apró szentély is van a dojóban.

A meditáció szerepe sokat változott az évszázadok során. Bódhidharma tanítványai azért végezték a mester által kifejlesztett gyakorlatokat, hogy hatékonyabban tudjanak meditálni. A középkori szamuráj azért meditált, hogy megszabaduljon a halálfélelem bénító szorításától a csatában, és jobb kardforgató legyen. Ma azért meditálunk edzés elején, hogy megtisztítsuk a lelkünket a hétköznapi lét minden feszültségétől, és ezek az érzések még véletlenül se szűrődjenek be a dojóban folyó tevékenységbe.

Egyes harcművészeti rendszerek a szakrális céloknak rendelik alá az edzéseket. Ezekben a stílusokban a gyakorlás egyfajta meditáció, és a meditatív állapot elérése és fenntartása sokkal fontosabb, mint a gyakorlati alkalmazás. Más harcművészeti iskolákban mindent az eredményességnek rendelnek alá: itt a cél egy olyan lelkiállapot elérése, amikor az ember még a vasajtón is átmegy.

Látszólag két végletről van szó, de maga a módszer mindkét esetben ugyanaz: egy olyan alternatív világot próbálnak teremteni, ahol nem érvényesek a hétköznapi lét szabályai. Ezek legtöbbször zárt, a saját szabályaik szerint tökéletesen működő gondolatrendszerek, amelyek hatékonyságát az se csökkenti, hogy semmi közük a valósághoz. Igaz, hogy a valóság helyett egy alternatív valóságot kínálnak, és az is tény, hogy az általuk alkalmazott technikák nem amiatt működnek, ahogyan ők magyarázzák – de ettől még nagyon is valóságosak, hiszen azok, akik hisznek bennük, valóságosnak tekintik őket.

Egy rendszer akkor is tökéletesen működhet, ha a rendszer mögött álló elmélet köszönőviszonyban sincs a valósággal. Sőt, ahhoz, hogy hatékonyak lehessünk, a cselekvés pillanatában nem feltétlenül kell elemeznünk és átlátnunk a helyzetet. Bőven elég, ha reagálunk – márpedig a gondolkozás megöli a gyors reakciókat. Emiatt mondja sok harcművészet oktató a tanítványainak: Ne gondolkozz, hanem érezz!

Ha profi bunyósokat, vagy rendvédelmi alakulatokat képzünk ki semmi gond ezzel a mentalitással. Nyilvánvaló, hogy az ilyen helyeken a született tehetségeket keresik, akikre ragadnak a technikák. Ha viszont hagyományos harcművészetben gondolkozunk, vagyis tantárgyként szeretnénk beilleszteni az oktatási rendszerbe a harcművészetet, más a helyzet. Ugyanis a tudatosság a nyugati oktatás kikerülhetetlen eleme, azaz a diákkal meg kell értetni, hogy mit csinál valójában – és ez akkor is igaz, ha éles helyzetben nincs idő gondolkozni: reagálni kell.

Amikor tanítás közben elemeire bontunk egy mozdulatsort, hogy a kevésbé tehetséges diákok is képesek legyenek elsajátítani, a tudatos gondolkozást használjuk, vagyis azt a folyamatot, amire az iskolai oktatás épül. Ha így teszünk, pedagógiai rendszerként használjuk a harcművészetet.

Az emberi agy két szinten működik: a villámgyors válaszokat adó automatikus rendszer az, amivel a napi rutint intézzük – vagyis a nap nagy részén az automatikus rendszer segít át. Mikor azonban valamilyen megoldandó feladattal találjuk szembe magunkat, átváltunk az akaratlagos rendszerre: ilyenkor koncentrálnunk kell szellemi erőforrásainkat. A tanulás során az akaratlagos rendszert használjuk, ez azonban sok energiát fogyaszt és lassú. Ezért gyakorlunk. A már megértett mozdulatok beiskolázása arra szolgál, hogy a nagy energia befektetést igénylő akaratlagos rendszerből átemeljük a gyakorlatsort az automatikus rendszerbe.

A meditációs technikák ebben jelentenek segítséget, hiszen ezeknél nem gondolkozni, hanem érzékelni kell. Az agyunk villámgyorsan felismeri a mintázatot – gyakran ott is, ahol nincs. Erre építenek a meditációs technikák, amikor a segítségükkel alternatív valóságot hozunk létre, mint a térd és könyék összekötése egy képzeletbeli rúddal, a talaj alá légzés, az auralátás, a szándék érzékelése, a tér beélése, stb.

Azonban a folyamat megfordítható. Ha már megbízhatóan sikerül végrehajtani a gyakorlatsorokat, kielemezhetjük, mi is történik valójában: milyen testmechanikai folyamatok keltik azt az érzést, amit a meditáció kivált. Amikor ezt tesszük, a megfigyelőkészséget, a testtudatosságot és az analitikus gondolkozást fejlesztjük, vagyis azokat a készségeket, amelyek segítséget jelentenek az iskolai oktatásban.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A harcművészeteket nem azért alkották meg, hogy csiszolják a tanulók jellemét, vagy azért, hogy a gyakorlás révén ezoterikus képességekre tehessen szert az ember. Ezeket a technikákat katonák számára – azaz adószedőknek és testőröknek – fejlesztették ki, hogy hatékonyabban tudják végezni a munkájukat.

A küzdelmeket legtöbbször a méretkülönbség dönti el, és valljuk be, nem mindenki születik két méter magas viking harcosnak. Persze a kisebb ember is szeretne életben maradni, és emiatt előtérbe kerültek a küzdelem egyéb elemei: az időzítés, a távolság, az agresszió, az életpontok támadása, és a testmechanika. Mindenki azzal főz, amije van.

A harcművészet azoknak a technikáknak a rendszere, amellyel a kisebb ember legyőzheti a nála nagyobbat és erősebbet. Ennek semmi köze az önvédelemhez: az agresszor kezében ugyanúgy működik – sőt a váratlan lerohanás, a meglepetésből származó előny mindenképpen a támadó malmára hajtja a vizet. Amikor harcművészeti technikákat, esetleg valós szituációkat elemzünk, hajlamosak vagyunk elkövetni azt a hibát, hogy a harcművészetekkel kapcsolatos elképzelésünket, elvárásainkat, fogalomrendszerünket, kivetítjük az adott helyzetre. Pedig ilyenkor kizárólag a történteket érdemes elemezni: ki, melyik pillanatban hogyan reagált – esetleg mivel lehetett volna még növelni az esélyeket, vagy elkerülni a veszélyt. Az, hogy ki milyen kulturális háttérrel, szemléletmóddal gyakorol, ebben az esetben teljesen lényegtelen.

A mai videón klasszikus önvédelmi helyzetet láthatunk. A két fél közti méretkülönbség (00:01) indokolja a folyamatos távolságtartást (00:01, 00:03, 00:04, 00:08, 00:10), a kis ember láthatóan igyekszik elkerülni a pofozkodást. A támadó terel, magabiztosan lopja a távolságot, egy-egy félig elindított akcióval (0:04, 00:11) igyekszik felmérni a másik várható reakciót, mielőtt lezavarná az első ütést. Annyira biztos a győzelmében, hogy minden létező hibát elkövet: előre jelzi a támadást (00:12), kibillen az egyensúlyából (00:12), és teljesen leengedi mind a két kezét (00:13). Csakhogy az ellenfél egyáltalán nem úgy reagál ahogy várta. Először is nem szalad el, hanem bevállalja a bunyót. Másodszor: ezúttal is kitér, de most ütőtávon belül maradva, lefelé (00:19). Harmadszor: a talajról nekirugaszkodva, teljes testét beleadva, halálpontosan üt (00:20). Érdemes megfigyelni, hogy a kis ember – bár a támadót leteríti az ütése – nem marad ott, hanem azonnal kimozog a veszélyzónából (00:13). Természetesen nem áll neki emberkedni, hanem nyugodt magabiztos léptekkel elhagyja a terepet (00:17) – ahogy kell.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A kontroll, pontosabban az önkontroll (lánykori nevén: önfegyelem) sokáig a harcművészetek egyik leghatékonyabb hívószavának számított. A ’70-es, ’80-as években csillogó szemű, izgatott apukák hada tuszkolta le csemetéjét judo vagy karate edzésre (más nemigen volt a vasfüggöny mögött), hogy „egy kis önfegyelmet tanuljon a gyerek.” Valójában nem nyúltak mellé. A japán oktatás egyik legfontosabb eleme, hogy a gyerek ne lógjon ki a sorból, ne jelentsen problémát, hanem milliméterre pontosan szuszakolja be magát a társadalomban számára kijelölt helyre. A harcművészet feltétlen lojalitásra, a hierarchia tiszteletére és elfogadására, a kapott feladat tökéletes végrehajtására nevel. Aki átmegy ezen a darálón, annak a szervezet, amihez tartozik és az éveken át tartó hatékony munka sokkal fontosabb lesz, mint a személyes vágyai – illetőleg a legfőbb vágya az lesz, hogy megfeleljen az elvárásoknak.

Persze mondhatjuk, hogy a nyugati oktatás is erre törekszik: hogy mindenki zökkenőmentesen illeszkedjen a társadalomba. A különbség a megközelítésben van: a távol-keleti társadalmakban azt akarják elérni, hogy az egyént belefaragják a neki rendeltetett helyre, míg nyugaton inkább az a cél, hogy az ember megtalálja helyét  a társadalomban – ami nagyobb mozgásteret enged, és inkább a puzzle elvét követi. Amikor arról beszélünk, hogy a harcművészeteket be kéne emelni a nyugati iskolai oktatásba, ezt a kérdést nem lehet megkerülni.

De az önkontroll jóval több, mint a megfelelési kényszer eszköze. Ha a harcművészetet pedagógia módszerként kezeljük, az önkontroll elválaszthatatlan az önismerettől, és elsődleges célja a határok megismerése és tágítása. Az önkontroll egyúttal azt jelenti, hogy tökéletesen tisztában vagyunk azzal, mire vagyunk képesek. A harcművészet alapvető eleme a mindennapos edzés, ami nem csupán a fejlődésünket szolgálja: ilyenkor méri fel az ember, hogy aznap mire képes, és ehhez igazítja taktikáját. A több tízezerszer begyakorolt drillek egy idő után nem a technika beiskolázását szolgálják, hanem a finomhangolást. Ezen a szinten már önmagunkat tanuljuk.

Azonban az önismeret – bármilyen fontos eleme is a harcművészeteknek – önmagában még egyetlen küzdelmet se dönt el. Sokkal lényegesebb az ellenfél kontrollja. A végső cél természetesen az, hogy olyan helyzetet teremtsünk, amiben a másik képtelen támadást indítani. Aki fogásra specializálódott, az rendszerint valamilyen leszorításra, feszítésre, fojtásra törekszik, aki üt vagy rúg, az inkább padlózni akarja a vele szemben állót. Persze el kell jutni idáig, ami kitágítja a kontroll fogalmát: kontrollálhatjuk a távolságot, a szögeket, az ellenfél egyensúlyát, ami szélsőséges esetben azt is jelentheti, hogy ki akarjuk billenteni a mentális egyensúlyából. Bármit teszünk, a cél az, hogy átvegyük az irányítást, és uraljuk a helyzetet.

Játszhatunk azzal, hogy bemozgatjuk a másikat, de az egyidejűleg végrehajtott blokk-ütés kombinációk ugyanezt a célt szolgálják: a támadó kontrollját. A hagyományos ninjutsu arra törekszik, hogy egyidejűleg minél több ponton kontrollálja az ellenfelet – ujjak, ököl, csukló, alhas könyék, felkar, váll, nyak, fej mellkas, has, hát, csípő, lágyék, comb, térd, lábszár, boka, lábfej –, hogy a másik legkisebb mozdulatára is azonnal reagálni tudjon. Erre ugyanúgy rengeteg gyakorlatot dolgoztak ki, mint a tapadós kéz technikát használó rendszerek. Ezek a gyakorlatsorok arra szolgálnak, hogy a küzdelem egy adott szegmensét beiskolázzák – ahogy a késharc iskolákban a drillek. Egyéni döntés, habitus kérdése, hogy ki milyen szinten merül el ezekben (azon túl, hogy javítják a mozgáskoordinációt, számos reflexet kifejlesztenek, ami éles helyzetben is jól jöhet), de végzetes hibát követ el az, aki az ilyen jellegű gyakorlatokat összekeveri a küzdelemmel.  

A kontroll nem a fizikai érintkezéssel kezdődik, de előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor a fizikai-, technikai- vagy mentális erőfölény eldönti az összecsapást, azaz oda kell menni a pofonért, és lebontani a másikat. A technikai tudás – a lábmunka, az időzítés, a tökéletesre csiszolt testmechanika, a kellően kidolgozott, felkeményített test, vagy akár az olyan trükkök, mint az ütések benyelése persze kiegyenlítheti a fizikai hátrányt (valójában ez a harcművészet), de minél kisebb a két ember tudása közti különbség, annál inkább az erő és a tömeg dönti el küzdelmet.

A harcművészet gyakorlóiba ezért nagyon gondosan beleverik – fizikailag és mentálisan egyaránt – a rangban felettük állók iránti tiszteletet, ami szintén egyfajta kontrol. Ennek megvan a maga haszna, hiszen kevés ember akarja, hogy a tanítványai rajta mutassák meg, hol tartanak, de ugyanakkor megvan a veszélye is. Ha a mester hozzászokik, hogy kizárólag a legmélyebb tisztelettől áthatva támadják, és a tanítványok már a megtiszteltetéstől is elájulnak, ha végrehajt rajtuk egy technikát, kínos meglepetések érhetik a dojón kívül.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Amikor David Jesse Holt elkezdett ninjutsut tanítani Magyarországon, a legoptimistábbak úgy gondolták, két-három hónapig fog élni a dojója. Azt mondták, túl sok ninjutsu oktató van Magyarországon, Dave nem tud magyarul, egyszóval minden ellene szól. Tévedtek. Dave haláláig tanított.

Az első években American Ninjutsu/Iaido Training Association néven a Stephen K. Hayes-féle vonalat tanította. Ez gyökeresen más, mint amit a Bujinkan képvisel, és mágnesként vonzotta az embereket. Gyakran előfordult, hogy egy-egy edzésen közel százan voltunk. Dave sokoldalúsága mindenkit lenyűgözött.

Stephen K. Hayes

Megállíthatatlanul ömlöttek belőle a technikák, de alapvetően nem fogásokat, hanem gondolkozni tanított. Nem sémákat mutatott, hanem mindig az adott helyzethez alkalmazkodott. Ezt próbálta átadni nekünk is. Rengeteget improvizáltatott, és számos szituációt modellezett, hogy minél jobban kinyissa az emberek agyát. Aki hozzá járt, azt nem fenyegette a veszély, hogy beleragad egy adott technikába.

Bár nem törődött a technikák nevével, se azzal, hogy mértani pontossággal adja át a denshók mozgásanyagát, sok szempontból a harcművészetek hagyományos szemléletét követte. Amikor lehullott a hó, az egész csapatot kiküldte mezítláb futni a Fehérvári útra. Nem használtunk tatamit, és előbb-utóbb mindenki megtapasztalta, milyen jeges betonon, vagy nemrég learatott kukoricásban gurulni.

Suba Tibor - David Jesse Holt emléknap

Rengeteg olyan trükk volt a tarsolyában, amitől az ő ninjutsuja más lett, mint a legtöbb harcművészeti edzés. Ha mód volt rá, kint edzettünk. Volt, hogy edzés végén megkérdezte, hány 47-es vagy 18-as villamos ment el Budafok felé. Ha nem tudtuk, már nyomhattuk is a fekvőtámaszokat vagy a Jumping Jacket. Mert a ninja figyel. Akkor is, ha éppen közelharcot gyakorol.

Komoly hangsúly fektetett a csapatmunkára. Az ő felfogásában a ninják egymást mindenben támogató családot alkottak. Számos olyan feladatot kaptunk, ami segítette a csoportépítést. Sokszor mondogatta, hogy ha éles helyzetbe kerülünk, úgy kell ismernünk a társaink minden gondolatát, reakcióját, mint a sajátunkat, és megteremtette azokat a helyzeteket, amelyek módot adtak rá – és igaza volt, mert működött az életben is.

Ongjerth Dániel - David Jesse Holt emléknap

Mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legkülönfélébb dolgokat megtapasztaljuk. Barátai révén szerzett olyan épületet vagy akár több mint ötven hektáros területet, ahol zavartalanul gyakorolhattuk a behatolást, rejtőzködést, álcázást. Amit a hangokról, fényről, árnyékról tudok, azt tőle tanultam

Az ember sose tudhatta, mi lesz edzésen. Előfordult, hogy térképet kellett rajzolni, az is, hogy észrevétlenül kellett eljutni valahova, vagy akár az is, hogy a hétköznapi tárgyak fegyverként való használatát gyakoroltuk – kezdve a ruházaton. Dave a nagykabáttól a pólón át a baseball sapkáig mindennel mutatott technikákat.

Pál-Kovács László - David Jesse Holt emléknap

Alapvetőnek tartotta a túlélést a természetben. Rengeteget sátraztunk, és nem csak nyáron. Természetesen tanított nyomolvasást is. Sasszeme volt. Amikor valaki elhibázta a méteres fűben felállított céltáblát, és a shurikent elnyelte a mező, villámgyorsan megtalálta: egy eltört fűszál vezette nyomra, amit a fegyver kaszált el.

Legalább ilyen hangsúlyt fektetett a pszichés kiképzésünkre. Lassan, de biztosan tágította az emberek határait. Kereste a gyenge pontokat, de nem azért, hogy visszaéljen vele, hanem hogy segítsen. Aki tisztában van a gyengeségeivel és az erősségeivel, azt nemigen érheti meglepetés. Fontosnak tartotta, hogy fogadjuk el önmagunkat. Rengeteg gyakorlat célozta azt, hogy az ember ne törődjön azzal, mit gondol róla a külvilág. Számtalanszor elmondta: elég, ha te tudod, hogy győztél, mindenki nyugodtan higgye azt, hogy veszítettél. Nem érdekes. A lényeg, hogy elérd a célodat.

Baranyi György - David Jesse Holt emléknap 

Sokat sztorizott, amiben keveredett a mese és a valóság, de a ninjutsu hagyományosan legendateremtő műfaj. Akárhogy is, ezekből a történetekből és az edzéseiből tisztán kirajzolódott, milyennek képzeli az ő ninjutsuját, és nagyon sokan éreztük úgy, hogy megfogtuk az isten lábát. Később, mikor csatlakozott a Bujinkanhoz – ahol villámgyorsan elérte a legmagasabb fokozatot jelentő 15 dant – a ninjutsuval kapcsolatos szemlélete is megváltozott. Ennek ellenére, akik az első időkben vele voltak, pontos programot kaptak, és aki akarja, végig tud menni a Dave által kijelölt úton.

Dave tavaly decemberben halt meg. A tanítványai és barátai közül összejöttünk páran, hogy életben tartsuk azt, amit átadott nekünk. Dave sokoldalú mester volt, a személyiségünkből, érdeklődésünkből fakadóan más-más dolgok ragadtak meg bennünk, mindenki kicsit máshová helyezi a hangsúlyt. Pál-Kovács László szűk távolságból végrehajtott technikákat, Suba Tibor egyensúlyelvételt, izomtámadásokat, Baranyi György kardvívást, Ongjerth Dániel ütés-rúgás kombinációkat tanított, én pedig shurikenjutsut mutattam. Jó volt találkozni a régiekkel, sok, mára elhalványult emlék felélénkült. Jövőre folytatjuk.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A judo ma már olimpiai sportág, és sok tekintetben elszakadt harcművészeti gyökereitől, de az 1960-as évekig leginkább egyfajta jujutsu stílusként tekintettek rá. Ez akkor is igaz, ha a judo a japán modernizáció jellegzetes termékeként a nyugati és távol-keleti szemlélet és módszerek ötvözete, amit alapítója azért hozott létre, hogy 19. századi iskolarendszerbe japán alapokkal rendelkező, korszerű testnevelési tantárgyként lehessen beilleszteni.

Nyugaton a judót elsődlegesen hatékony önvédelmi rendszerként tartották számon. Erre minden okuk megvolt, hiszen a judo harcértékét éles helyzetben is bizonyították, és ez napjainkban se változott. A judósok az MMA-s küzdelmekben is megállják a helyüket. Ezzel együtt a judót sokáig körüllengte egyfajta titokzatosság, aminek semmi köze az ezoterikához: inkább a nyugatiak számára szokatlan megoldások egzotikumából fakadt. Talán ennek is köszönhető, hogy a judo bekerült a képregényhősök eszköztárába – ráadásul rögtön a női önvédelem hatékony eszközeként.

Ne feledjük, a képregények aranykorában nem volt se tévé se internet. Jóval kevesebb mozgóképes információ érte az embereket. Számos, ma már avittnak tűnő megoldást lehetett elsütni sikeresen éles helyzetben.

Az 1940-es, ’50-es években valószínűleg úgy nézték ezeket a pár oldalas képregényeket, mint a mai nemzedék a számítógépes játékok felvezetéseit, de mai szemmel is ötletesek, hatékonyak, elegánsak, némi humorral és erotikával fűszerezve. Aki szereti a retrót, annak kötelező.

A Maflás Facebook oldalán múlt héten már lehoztam egy karate tanfolyamot reklámozó képregényt. A mostani sorozat mutatja, hogy ezek az alkotások önálló kulturális árucikként is megállták a helyüket.

 A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Kezdőként szinte mindenki kapott már be olyan dög lassú ütést vagy rúgást, amiről azt hitte, az idők végezetéig se fog odaérni. Azután mégis odaért, és csattant. Ebben az a legkínosabb, hogy az ember ilyenkor felveszi a blokkot – csak még azelőtt visszaengedi a kezét, hogy becsapódna a támadás. Ilyenkor tanuljuk meg, hogy a túl gyors blokk ugyanolyan hatástalan lehet, mint a túl lassú. Az ehhez hasonló élmények segítenek megérteni, milyen alapvető a küzdelemben a megfelelő időzítés, illetve az, hogy tökéletesen ráhangolódjunk a másikra.

A jó időzítéshez nem kell villámgyorsnak lenni. Egy mozdulat lehet attól is gyors, hogy rendkívül rövid (azaz optimális pályán halad), hogy zárjuk a távolságot, szöget váltunk, vagy fakadhat abból, hogy megelőzzük az ellenfél szándékát. De az időzítés amúgy sem a sebességről szól, hanem arról, hogy a kellő dolgot tegyük a kellő időben – ahogy azt a túl gyors blokkról szóló példa is mutatja.

Ahhoz, hogy egy technika élesben is eladható legyen, szükség van mindarra, amit eddig felsoroltunk: egyensúlyra, alátámasztásra, erőre és tömegre, a testmechanikára és a megfelelő távolságra, de mindez nem sokat ér, ha nem abban a pillanatban reagálunk, amikor a másik sebezhető.

A jó időzítés kulcsa minden technikánál más. Amikor az utolsó tizedmásodpercben elvesszük a célpontot, vagy a talaj fölött fél centivel megbillentjük a lelépő lábat, a távolsággal és a szögekkel játsszunk. Ezek a megoldások arra épülnek, hogy a mozdulatnak ebben a szakaszában az ellenfél már nem képes korrigálni. Ilyenkor a másik egyensúlyát akarjuk megtörni. Amikor ráléptetjük a támadót egy ütésre, rúgásra vagy dobásra, az időzítés mellett inkább az alátámasztás és a tömeg dominál.

A ritmusváltás ugyancsak a harcművészet alapvető eszköztárába tartozik, és ugyanolyan hatékony lehet, akár a távolsággal és a szögekkel való játszadozás. A küzdelem más dimenziója, amikor az ellenfél légzésének üteméhez igazítjuk a támadásunkat. Ez a technika a fegyveres rendszerekben a leghatékonyabb, de pusztakezes harc során is eldöntheti az összecsapást.

Hasonlít az előbbi megoldáshoz, amikor csírájában öljük meg a másik mozdulatát, hiszen az első harmadban még alig van erő a technikában. Ugyanezt az elvet használjuk, amikor rámozdulunk a felénk jövő ütésre-rúgásra, hogy kivegyük az ellenfél támadásából az erőt. További lehetőség, hogy szándékra indulunk meg – esetleg mi magunk adunk szándékot és késleltetünk, vagy épp ellenkezőleg, az ijesztést követően azonnal rárobbanunk a velünk szemben állóra, hiszen pontosan tudjuk, mit fog tenni. A gyorsaság sokszor az ellenfél szándékának felismeréséből fakad. Az önvédelem egyik alapvetése: bunyó akkor van, ha a másik visszaüt. Ideális esetben a küzdelem véget ér mielőtt az ellenfél bármit is csinálna. Tegyük hozzá, ez nem mindig jön össze.

A több támadó elleni küzdelemben szintén kulcsfontosságú az időzítés, hiszen el kell érnünk, hogy a támadók akkor és úgy mozduljanak, ahogy az számunkra optimális. Nem valamiféle mágikus technikáról van szó, sokszor egy beszólás is elegendő ahhoz, hogy kiváltsuk a támadást. Persze ez még így is távol van az ideális helyzettől – ez tipikusan az a bot, aminek jobb a másik végén lenni. A ninjutsu amúgy is csapatmunkára épít, és ezek az akciók hajszálpontos időzítés nélkül eleve kudarcra vannak ítélve.

Az időzítés nem csak a küzdelemben alapvető, hanem a technikák elsajátítása közben is. Ahhoz, hogy egy fogás működjön, össze kell hangolni a testet, ami korántsem egyszerű feladat, hiszen a különböző testrészeink más-más pályán és sebességgel mozognak. Ebben sokat segít, ha pl. elképzeljük, hogy a térdet és a könyököt egy rúd vagy egy kötél köti össze – és ennél fogva tolja vagy húzza az egyik testrész a másikat. Az egyidejűség, pl. a lépés és ütés illetve blokk összehangolása, vagy a több elem – pl. a blokk és ütés – egyidejű alkalmazásának elsajátítása szintén a harcművészetek kihagyhatatlan eleme.

Az edzéseken az időzítés nem csupán az egyes technikák megtanulásánál döntő: ugyanilyen fontos, hogy mit mikor tanítunk meg. Ha túlságosan előre szaladunk, a megemésztetlen információk ugyanúgy hátráltatják a tanulók fejlődését, mint az, hogyha nem lépünk tovább, amikor készen állnak rá. De mindez már túlmutat a test-test elleni küzdelmeken.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Thaiföld nem tartozik a kiemelten drága turista célpontok közé. Kicsit olyan, mint a budapesti bulinegyed: vonzza az egyszerűbb lelkeket, akik egy idő után szembesülnek azzal, hogy hiába jutottak el a földi paradicsomba, ahol tél közepén is hétágra süt a nap, ők bizony unatkoznak.  Szerencsére mindig akad egy lelkes közönségszervező, aki tudja, mi kell a népnek. Elég egy szabad tér néhány kerti székkel (00:18), négy cölöp, pár méter kötél illetve kordonszalag (00:38), a haverok (00:21, 00:29), egy palimadár (00:44), a lelkes közönség (00:41) és indulhat a buli.

Mindig van aki úgy véli, idegenben célszerű néhány sallerrel tudatosítani a mákogó helybéliekben, hogy hol a helyük. Persze némi nehézséget jelent, ha az ellenfél egy hatalmas rúgással nyit az elején (00:51), amit azután egy körívessel (00:58), combosokkal (01:07, 01:08, 01:14) és egy emberes pofonnal (01:10) nyomatékosít. Tegyük hozzá, a thaifölditől sem idegen az ellenfél alázása (00:59), és addig-addig lazáskodik, amíg rá nem szalad egy megrendítő erejű pofonra (01:20).  Innentől fordul a kocka (01:30) a thaiföldi többször is padlót fog (01:30, 01:41), és úgy tűnik, a fehér ember felsőbbrendűségét ismét sikerül bebizonyítani - csak éppen a thai nem adja fel, sőt visszaver.

Egy idő után ismét a fehér fiú térdel le (02:02). Láthatóan problémázik, hogy az ellenfele cipőben rugdalja, de ezen nem múlik, lekerül a lábbeli (02:08). Innentől egyre határozottabban verés jellege lesz a bunyónak (02:15, 02:17, 02:26, 02:28, 02:46). A fehér srác annyira szétesik, hogy eltalálni se tudja a másikat (02:19, 02:21, 02:24, 02:44, 02:51). Végül belefut egy köríves rúgásba, ami végképp beteszi neki a kaput (02:54). De hát ez benne van a külföldi utazásban: vannak kevésbé szép, sőt kifejezetten fájdalmas emlékek is.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.