Az akrobatikus ugró rúgásairól elhíresült koreai harcművészet, a taekwondo gyakorlásához kitűnő erőnlét, lazaság, keménység és ütemérzék kell. A taekwondo bemutatók elkápráztatják a közönséget: ezek szinte mindig dinamikus, pörgős kitűnően koreografált show-k. A rendszer harcértékét illetően már megoszlanak a szakmai vélemények, pedig a taekwondóban nem csupán a magas szintű erőnlét és a széles technikai repertoár tartozik a követelmények közé, hanem komolyan foglalkoznak töréstechnikával is.  Ennek ellenére a profi bunyó élvonalában ritka a taekwondós, bár itt a Mafláson már írtam az egyikükről, aki ellen a legvérmesebb full contact rajongóknak se lehet kifogása.

A koreai irányzat ellentmondásos megítélése valószínűleg a taekwondo versenyekből fakad. Minden harcművészeti stílusnak megvannak az erősségei, és a saját versenyszabályzat kidolgozásakor nyilvánvalóan arra törekszenek, hogy ezek a technikák domináljanak az összecsapásokban.

Nem véletlenül vették ki az ökölvívásból a dobásokat, a birkózásból és a judóból az ütéseket, a muay thaiból a földharcot – de ugyanilyen jó példa a tőr- és a kardvívás eltérő szabályrendszere.  A versenyszabályokkal az a baj, hogy egysíkúvá teszik az edzéseket. A versenyek, amelyek eredetileg motivációt és visszajelzést jelentettek – esetleg egy remek alkalmat, hogy összegyűljenek az adott irányzat rajongói – egyre inkább az edzések elsődleges céljává válnak. Ez valahol érthető, hiszen könnyű beleesni abba a csapdába, hogy objektív mércének tekintjük a versenyeredményeket – ami főleg akkor fontos szempont, ha komoly pénzeket kell elosztani. Márpedig a versenysport egy idő után elsődlegesen mindig a pénzről szól.

A harcművészetek esetében a verseny legnagyobb hátránya, hogy egysíkúvá tesz. Ráadásul minden versenyszabály saját korának terméke, ami azt jelenti, hogy egy idő után menthetetlenül elavul. A küzdősportok többsége emiatt egyre belterjesebbé válik, és ez akkor is igaz, ha időről-időre minden versenyen találkozhatunk szellemes megoldásokkal.

Ilja Batrakovot se sportolóként kapta szárnyra a világhír, hanem azért, mert jókor volt a jó helyen – pedig „civilben” aranyérmes taekwondo bajnok. Nem tudom, túl sok kung fu filmet nézett-e, vagy egyszerűen csak ott volt a lehetőség és meglépte.

Az eset idén áprilisban történt az oroszországi Cseljabinszk ékszerüzletében. Egy fegyveres rabló lépett a boltba, odébb hessegette (00:04) az pultnál vásárolni akaró fiatal párt, és odadobott egy táskát az eladónak (00:02), hogy tegye bele az ékszereket. Mindenesetre hiba volt a háta mögé küldeni a fiatalokat, főleg ebben a látóteret szűkítő csuklyában. A pár férfitagja észrevétlenül a rabló mögé lépett és egy köríves rúgással padlóra küldte (00:08). Ráadásul az ütődéstől a rabló epilepsziás rohamot kapott (00:14) – ez határozottan nem az ő napja volt.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Aki már keveredett éles helyzetbe, az nagy valószínűséggel megtapasztalta, hogy a dojóban tökéletesre becsiszolt, az edzéseken holtbiztosan működő technikákat képtelen volt megcsinálni. Ez nem annyira meglepő, hiszen ha az ellenfél nem arra törekszik, hogy minél sikeresebben végrehajthassuk rajta az adott fogást, sőt ellenkezőleg: minden erejével azon van, hogy letépje a fejünket, az alapvetően megváltoztatja a helyzetet.

Az egyik legnagyobb hiba, amit bunyó közben el lehet követni, hogy beleragadunk a technikába. Nem érdemes olyasmit erőltetni, ami láthatóan nem megy. Mindenkivel előfordulhat, hogy fennakad az ellenfélen, de az, aki rágörcsöl egy feszítésre/földrevitelre/ütés-rúgás kombinációra, és megkísérli izomból átnyomni, az a végén nagy eséllyel rendes verést fog leakasztani – már amennyiben nem sokkal nagyobb és erősebb, mint az ellenfele.

Amint megakadunk, váltani kell. Ahogy Szun cu mondja (Tőkei Ferenc kissé döcögős fordításában): „Aki azáltal szerzi meg a győzelmet, hogy az ellenséghez igazodva mindig képes változtatásokat és átalakításokat hajtani végre, azt méltán nevezhetnénk varázserővel rendelkezőnek.”

Az elv végtelenül egyszerű: ha tolnak húzz, ha húznak lökj, ha fent védekezik, támadj lent és fordítva, váltogasd az oldalakat, a kemény és lágy technikákat, stb. Akkor kezdődnek a gondok, ha a másik valóban ránk robban, és nem csak gyorsan és erősen üt, hanem benne van az indulat: le akarja csavarni a fejünket. Nagyon más úgy dolgozni, hogy tudjuk, a velünk szemben álló nem fogja meg az ütést az utolsó pillanatban, vagy ha mégis bekapunk egyet, nem áll meg és várja, hogy összeszedjük magukat, hanem ellenkezőleg: gyorsan odazúz még kettőt, amennyiben pedig földre kerülnénk, ki fogja taposni a fogainkat. Az ilyen rohamot csak úgy lehet megállítani, hogy mentálisan is ugyanolyan keményen beleállunk a bunyóba, mint a támadó.

Ráadásul az utcán nincs idő kifinomult taktikai csatározásokra. Nem lesz arra mód, hogy óvatosan puhatolózva felmérjük az ellenfelet, kitapogassuk a gyenge pontjait. Villámgyorsan harcképtelenné kell tenni, mielőtt a haverjai odaérnek. A támadó olyan szó, aminek csak többes száma van.

Ugyanezért nem érdemes hosszas földharcba se bonyolódni. Lehet, hogy mi vagyunk a jobbak, és villámgyorsan magunk alá gyűrjük az ellenfelünket, csak az a gond, hogy míg a mellkasán trónolva pépesre verjük a fejét, azt se fogjuk tudni, hogyan ütöttek meg, amikor megkínálják a tarkónkat egy székkel vagy egy söröskorsóval.

Joggal merül fel a kérdés: mi szükség egyáltalán a harcművészetekre, ha úgyis az erő és a tömeg dönti el a küzdelmet. Minek gyakorolni a lágy technikákat és az elegáns megoldásokat, hiszen éles helyzetben rendszerint nem ezek kerülnek elő.

A gyakorlati alkalmazás adja meg a választ. A kemény technikákkal rendszerint nincs gond, hiszen a távol-keleti harcművészetek szerves része a töréstechnika. Persze nem arra gondolok, amikor éles késsel középen bemetszett puhafa lapokat törnek a bemutatókon, hanem az éveken át kitartóan gyakorolt testfelület keményítésre. A megfelelően feledzett kéz és láb becsapódása, blokkja csontot tör.

A lágy technikák fogalmát viszont sokszor ugyanúgy félreértik, mint a kontrollt. A kontroll nem azt jelenti, hogy nem csapunk oda, hanem azt, hogy az ütés vagy rúgás nem tör csontot. A kiütés, zúzódás, kék folt bőven belefér a kontrollált gyakorlásba. A lágy technika sem azt jelenti, hogy nem használunk erőt. A legtöbb ellenfél nem teszi meg azt a szívességet, hogy harcképtelenné tegye önmagát, hanem rá kell segíteni. Viszont a tömeg, a gravitáció és a másik lendülete komoly segítséget nyújthat ebben.

De nem csak a kemény és lágy technikákat lehet váltogatni. Váltogathatjuk a távolságot, a ritmust, a szögeket és irányokat, a célpontokat, az állásokat, stb. Persze kell hozzá a rutin, hogy a váltással megszerzett pillanatnyi előnyt ki tudjuk használni. Egy idő után megtanuljuk, hogy nem feltétlenül kell ráerőltetni az akaratunkat a másikra: sokkal egyszerűbb, ha alkalmazkodunk a mozgásához, és kivárjuk a megfelelő pillanatot. Ha a folyamatos változásra összpontosítunk, egyre gyakrabban ismerjük fel azokat a helyzeteket, amiket az előnyünkre tudunk fordítani. A távol-keleti kultúrákban – a nyugatival ellentétben – szakrális szerepet kapott a folyamatos változás és az alkalmazkodás, ami a harcművészetek gyakorlatában is tükröződik. Az, aki képes modellként használni a harcművészeti technikákat, a mindennapi életben is könnyebben alkalmazkodik, és őrzi meg harmóniáját.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Az MMA a legsokoldalúbb küzdősportok egyike. Persze sokszor fenyeget a veszély, hogy a küzdő felek véget nem érő gyurmázással próbálják eldönteni, ki a nyerő, ami legfeljebb a földharc szakértőit ajzza fel. Ugyanakkor a szabályrendszer tág teret nyit a látványos megoldásoknak is. Ha egy MMA-s versenyző villan, azt rendszerint érdemes megnézni – ráadásul nemegyszer szokatlan megoldásokat láthatunk, hiszen ezeknek a versenyeknek a legfőbb vonzerejét az jelenti, hogy különböző irányzatok képviselői csapnak össze, azaz könnyebben eladhatók azok a fogások, amelyeket az adott stíluson belül már nehéz elsütni, hiszen mindenki ismeri és gyakorolja őket. Tegyük hozzá, hogy időnként a leghagyományosabb küzdősportokban is találkozhatunk merész és meglepő megoldásokkal.

A nézőket két dolog vonzza: a vér és a show, és ha a kettőt együtt kapják, még jobb. Az élvonalba úgy a legkönnyebb betörni, ha valaki valami emlékezetes technikával lepi meg az ellenfelet és a nagyérdeműt. A hírnév kiemelt lehetőségeket, a kiemelt lehetőségek magasabb fellépti díjat jelentenek – márpedig a szórakoztatóipart elsőlegesen a pénzt mozgatja. Az MMA-ban ezért nem ritkák a show technikák, és ha valakinek bejön egy-egy merészebb húzás, az pillanatok alatt világhírű lesz. Egy-egy látványos KO pillanatok alatt végigsöpör az interneten. Csakhogy ez nem mindig jön össze.

Ha az ember rosszul méri fel az ellenfelet vagy a saját képességeit – ami azt jelzi, hogy gondjai vannak az önismerettel – szinte biztos, hogy nem kapja szárnyra a világhír. Illetve szárnyra kaphatja, csak nem egészen úgy, ahogyan szerette volna.

A leggyakoribb hiba, ami rendszerint elkövetnek, hogy rosszul mérik fel a távolságot (00:58, 01:50, 02:38, 03:29), vagy azt, hogy az ellenfél hogyan mozog a térben (00:35, 01:06, 01:27). Ugyanilyen végzetes lehet, ha az ember nincs tisztában a saját képességeivel, és olyan megoldást erőltet, amihez nincs meg a kellő erőnléte, azaz nem tudja kellő dinamikával és átütőerővel végrehajtani (00:35, 01:12, 03:46, 03:56). A másiknak ilyenkor nincs más dolga, mint kivárni a megfelelő pillanatot, amikor a támadó teljesen védtelen (01:18). Persze hiába lendületes a támadás, ha az ellenfélnek kellő tere van elmozogni (01:27, 01:56, 02:56), és ha valaki elveszti az egyensúlyát (01:50, 02:06, 02:22, 03:29, 03:46), könnyen fordulhat a kocka (01:37, 01:53, 02:08, 02:43, 02:57, 03:40, 03:50, 03:58). És ne feledkezzünk meg arról a lehetőségről se, amikor a versenyző nagyon nyeregben érzi magát, és olyan megoldást erőltet, amit csak védekezésre képtelen ellenfélen tanácsos elsütni (03:20, 03:26).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A legtöbb harcművész életében eljön a pillanat, amikor alászáll a kung fu filmek mesevilágából, és rádöbben, hogy a csillogó technikai repertoár, az elegáns mozgás, a szemmel alig követhető ütések, a fejmagasságban röpködő rúgások önmagukban semmit sem érnek. Ahhoz, hogy az ember földbe döngölje a másikat, oda kell menni a pofonért. Ha valakiben nincs meg a gyilkos ösztön, nem akarja széttépni az ellenfelet, az nagy valószínűséggel benézte a harcművészeteket.

Nem arról van szó, hogy bárkit arra bíztatnék, akcióra kész terminátorként közlekedjen az utcán. Kevés viccesebb dolog van, mint egy minden idegszálával figyelő, állandóan veszélyt orrontó harcművész. Viszont éles küzdelemben pont az ellenkezője igaz: ha valaki nincs ott fejben 100%-osan, akkor legfeljebb a szerencséjében bízhat.

A fókusz ahhoz kell, hogy eggyé váljunk azzal, amit csinálunk: a mozdulat kezdete és végpontja között maradéktalanul kitöltsük a teret. A szándék irányt ad a fókusznak. A fókusz a jelenlét és a harmónia. A szándék az emocionális töltés és az akarat. Bár a legtöbb küzdelemben az erősebb és nagyobb ellenfél az esélyesebb, számos olyan összecsapást ismerünk, amit a mentális fölény döntött el – látványosan kiegyenlítve a fizikai hátrányokat. Ha valaki maradéktalanul képes odatenni magát, az akár veszít, akár győz, mindenképpen emlékezetes bunyót fog csinálni.

A harcművészetek kiemelten foglalkoznak a szándékkal. A szándék felismerésére, érzékelésére rengeteg gyakorlatot dolgoztak ki az évszázadok során. Ezek többsége meditációs technika, és arra irányul, hogy még a támadás kezdete előtt felismerjük – pontosabban szólva megérezzük – hogyan fog mozdulni a másik. Aki magas szinten elsajátította ezt a képességet (érzi a bunyót), az komoly helyzeti előnyre tesz szert, hiszen még csírájában meg tudja kontrázni ellenfele támadásait. Megfelelő időzítéssel a nagyon gyors mozdulatokat is semlegesíthetjük. Sok múlik azon, mennyire látjuk előre, hogyan mire készül, hogyan reagál majd az ellenfél (vagy az ellenfelek), hogyan helyezkedünk el a térben, stb.

De a szándék nem csupán a küzdelemre szorítkozik. Én minden tanítványomtól megkérdezem: akarod, vagy szeretnéd? Mert ha csak szeretnéd, akkor váljunk el egymástól: én nem apasztom fölöslegesen a bankszámlád, te pedig ne kösd le fölöslegesen az időmet.

A harcművészet túlmutat a bunyón vagy az edzéseken: életstratégiát kínál. Az, aki hosszú évek munkájával maradéktalanul megismerte önmagát, bármit el tud érni, amit akar. Az önismeret ugyanis határaink és valós szükségleteink felismerése. Ha valaki valóban tisztában van önmagával, nem vágyakozik olyan dolgok után, amelyek megbolygatnák a harmóniáját. Reális célokat tűz ki maga elé, amelyek összhangban vannak a valós személyiségével, és folyamatos kitartó munkával képes megvalósítani ezeket.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Sokatmondó, ha valakit egyszerűen csak "állatnak" becéznek a küzdősportok világában. Mansur Isaev azok közé a kerekszemű judósok közé tartozik, akiket a laikusok is szívesen néznek. Bár olimpiai judót csinál, azaz erőből dolgozik (00:35, 01:20, 02:46, 02:57, 03:07, 03:23) és emiatt nincs meg benne a Kyuzo Mifune sensei mozgását jellemző játékos könnyedség, az a folyamatosság ahogyan végrehajtja a technikákat, elvileg minden harcművészeti rendszerben alapvető lenne.

Vannak, akik megtanulnak bizonyos mozgásformákat, és abban nagyon jók, bár a hétköznapi életben nem látszik meg rajtuk. Ilyenkor szokott elhangzani, hogy: Ki se néztem volna belőled… Isaev viszont szinte mindegy mit csinál, tökéletes összhangban mozdul a teste (00:21,02:05, 04:03, 04:09). Van ilyen.

Persze bármennyire az erő és a robbanékonyság (01:04,01:05, 01:06, 01:09, 01:11, 01:13, 0:14, 01:15, 01:17, 03:15) dominál a technikáiban, ha igazából nincs tét, időnként visszaköszön a klasszikus judo táncszerű koreográfiája (01:02,01:50).

Azt nem mondom, hogy fair play díjat érdemelne (00:46) hiszen egész pontosan látszik, mikor segít rá, hogy az ellenfele könnyebben szakadjon el a talajtól (00:48), de a judo kemény sport, és a bírák elnézik az ilyen megoldásokat. Tegyük hozzá, Isaev olimpiai bajnok, amiben nem csak a döntő küzdelem embert próbáló feladat, hanem az út, amíg eljut valaki odáig. Mindenesetre ezt a fogást látva senki se mondhatja, hogy a judo ne rendelkezne reális harcértékkel. Ha utcán süti el, ott is megtapsolják.

Isaevben minden adott, hogy ikonikus figura legyen: kellőképpen laza, sokoldalú, vannak emberi pillanatai, ugyanakkor kőkemény harcos. Magyarországon a legtöbben mégse erről ismerik, hanem az ellenzéki sajtó által előszeretettel megosztott képről, aminek ugyan semmi köze a hozzá mellékelt szöveghez, de kitűnően alkalmas arra, hogy mágnesként vonzza a dühödt kommenteket.

 (Link: http://444.hu/tag/deli-nyitas/)

Valójában annyi történt, hogy egy politikus azt hitte, lendít a megítélésén, ha egy olimpiai bajnokkal fotózkodik. Gondolom, az adott a pillanatban jó ötletnek tűnt. A sportolók persze nem tehetnek róla, hogy pont úgy néznek ki, ahogy az izomzatukból élő emberek kinéznek. Ráadásul a sötét haj, a borosta és a melegítő remekül rásegített az előítéletekre. Tegyük hozzá, ha a nyájas olvasók ezeket a felvételeket is látják (00:58,03:38, 04:28), valószínűleg végképp elszabadul a pokol.

Mindenesetre pár dologra rávilágított az eset: kiderült (megjegyzem, nem először), hogy az előítéletek nem köthetők pártpolitikai preferenciákhoz, továbbá, hogy az olimpiai aranyérmeseket legfeljebb a saját hazájukban ismerik szélesebb körben, úgyhogy ideje lenne ennek megfelelően kezelni az olimpiai játékok propagandaértékét. És talán az is látszik, miért nem tesz jót egy sportolónak, ha politikusokhoz dörgölőzik.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A fókusz a harcművészetek alapvető eleme. Az avatatlan néző csak egy szép mozdulatot lát, nem tudja, hogy ez valójában a gyakorló tudatállapotának tükröződése. Persze a koncentráció és a harmónia nem kizárólag a harcművészetek sajátja: megtaláljuk a versenysportokban vagy a nyugati művészetekben is. De a harcművészetben nem csak azért fókuszálunk, hogy eredményes legyen a technika. A hatékonyság csupán következmény – az ember lelkiállapotának lenyomata.

Mindegy, hogy gyakorlunk vagy éles küzdelemről van szó – a fókusz ott van minden mozdulatban. Ha az ember tökéletesen fókuszál minden megszűnik számára: teljesen feloldódik a mozgásban. A tanulási szakaszban a technikára fókuszálunk, arra, hogy megteremtsük a test tökéletes összhangját. Ilyenkor elemeire bontjuk a mozdulatot, és úgy rakjuk össze, hogy testmechanikailag tökéletes legyen. Ha beidegeztük a mozgássort, a fókusz szerepe megváltozik. Innentől már nem a mozdulatra, hanem a megfelelő tudatállapotra összpontosítunk.

A fókuszálás alapja, hogy maradéktalanul a jelenben létezzünk. Először csak egy-egy mozdulat erejéig, és ezt az időszakot tágítjuk egyre jobban, az edzés idejére, majd az egész napra. A harcművészet hosszú távú célja, hogy minden pillanatot tökéletesen beéljünk, és egész életünket áthassa a jelen. A harcművészet a tudatos létezés eszköze, amikor az ember életének egyetlen másodpercét sem szalasztja el, és együtt lélegzik a világmindenséggel. De ebben van egy csavar: ahhoz, hogy működjön a dolog, tökéletesen becsiszolt automatizmusokra van szükség. Azért nem lehet megspórolni a harcművészetben azt a bizonyos harminc évet, mert a harcművészet nem csupán technikai készség, hanem tudatállapot.

Emiatt nem mindegy, milyen felfogással és mit kezdünk gyakorolni. Meglehetősen kínos ugyanis, ha az ember végigjárta a szamárlétrát, elsajátított mindent, amit az adott stílusban lehet, és egy éles helyzetben kiderül, hogy nem működik a dojóban a készséges ellenfelekkel szemben mindig ragyogóan bevált technika.

A harcművészet gyakorlati tudomány. Amikor valami nem működik, az ember először magában keresi a hibát: szétszedi a technikát, megpróbálja megérteni a működési mechanizmusát, átgondolja testmechanikai szempontból, hozzáteszi az időzítést, erőt, tömeget, stb. – majd kipróbálja, hogy reális sebességgel és erővel végrehajtott támadás esetén működik-e. Ha nem, akkor elveti, vagy változtat rajta.

Ugyanakkor a harcművészetben a küzdelemben való jártasság csupán eszköz. Ahogy a többi távol-keleti művészetben, a végső cél itt is a megfelelő tudatállapot elérése. Ha ezt elfelejtjük, szem elől tévesztjük a célt és elveszítjük azt. Bizonyos stílusok anyagában emiatt sokkal meghatározóbb a kitűzött cél, mint a technikai elemrepertoár.

Ahhoz, hogy minden mozdulatunk a lehető leghatékonyabb lehessen, tökéletesen be kell élnünk a határainkat. Valamennyi technikának megvan az optimális végrehajtási módja, ami nem csak azt jelenti, hogy adott pályán kell mozognunk, hanem azt is, hogy a mozdulat végpontjába kell koncentrálnunk az erőt. Ütéseknél, rúgásoknál, dobásoknál ez a becsapódás pillanata, az ízületi feszítéseknél az a pont, amikor szétszakadnak a szalagok.

Hogy valaki éles helyzetben is a lehető leghatékonyabban mozogjon, nagy nyomás alatt se fagyjon le, és gondolkozás nélkül pattanjanak ki belőle a technikák, rengeteg tudatos gyakorlásra van szükség. Ha fegyverként akarjuk használni a testünket, pontosan tudnunk kell, mire vagyunk képesek, és ehhez igazítani elemrepertoárunkat – amivel ismét visszajutottunk a testtudatossághoz és az önismerethez. Bár mást értünk a fókusz fogalmán edzés és küzdelem közben, valójában ugyanarról van szó: arról a szellemi állapotról, amikor csak a jelen létezik és tökéletesen azonosak vagyunk önmagunkkal.  

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Régi mondás, hogy a bunyó fejben dől el, amiben sok igazság van. A rutinosabbak ezért törekednek az első pillanattól arra, hogy uralják a helyzetet, mert nagy valószínűséggel az fog győzni, aki irányít. Annak, hogy mentálisan a másik fölé kerekedjünk, ezer apró trükkje van: kihasználhatjuk a méreteinket (már amennyiben mi vagyunk a nagyobbak), leordíthatjuk a fejét, beléphetünk az intim szférájába, stb. Ez segíthet abban, hogy pofonok nélkül is rövidre zárjuk a konfliktust.

Persze nem mindig jön össze a dolog. Az éles küzdelemben a mentális trükkök háttérbe szorulnak, és inkább a fizikai vagy technikai fölény dönti el, ki marad állva a végén, de ennek ellenére mindenki arra törekszik, hogy lélekben is megtörje az ellenfelet. Az ember magában és a vele szemben állóban is tudatosítani akarja: én vagyok a jobb. Erre szolgálnak a kitérések, a villámgyorsan odahelyezett szurkálások, a másik egyensúlyának megbillentése. Természetesen annak is megvan a maga üzenete, ha a másik hiába erőlködik: meg se tud mozdítani minket, vagy meg se rezdülünk a bekapott ütésektől. Ez elég egyértelműen jelzi: kevés vagy.

A küzdősportokhoz hatalmas ego kell, hiszen aki erre a szakmára adja a fejét, az meg akarja mutatni a világnak: ő a legjobb. Ráadásul a közönség igényli a showt, és a versenyzők egzisztenciája attól függ, mennyire látványos bunyót csinálnak. Tegyük hozzá: a ringben rendszerint hasonló súlyú, fizikumú ellenfelek találkoznak akik ismerik egymás technikáit, úgyhogy a mentális fölény megszerzése komoly szerepet kap. Van, aki ezt már a mérlegeléskor akarja eldönteni (02:22), de persze végül a ringben dőlnek el a dolgok (02:47).

Aki jól bírja az ütéseket, szívesen húzza a másik agyát azzal, hogy nem védekezik: úgy ütsz, mint egy lány (01:09)! Ezzel lehet játszadozni, de nem árt elfelejteni, hogy nincs olyan ember, akit egy megfelelő helyre, kellő szögben és erővel érkezett találat ne vinne le. Ha nem sikerül benyelni az ütést, garantált a filmszakadás (00:11, 01:16, 01:32, 03:13. 03:35).

A leghíresebb ebben a műfajban talán Yi Long, aki az őrületbe tudta kergetni ellenfeleit azzal, hogy leengedett kézzel odaállt eléjük, és hagyta, hogy üssék a fejét (01:30). Mítoszteremtésnek jó volt, valóban látványosan demonstrálta, hogy a Shaolin kolostor titkos, ezoterikus gyakorlatai csi-páncélt vonnak a harcosok köré, amin szétporlanak a támadások. Egészen addig, amíg el nem jött az igazság pillanata… meg egy olyan ütés, ami pont abban a szögben érkezett a megfelelő helyre, ahogyan kell (01:32). Egy legendával ugyan szegényebbek lettünk, de cserébe gazdagabbak egy tapasztalattal. A kedvencem mégis a következő pofon (01:16), amit annakidején már a Maflás Facebook oldalán is elemeztem. Azóta se értem, mi visz rá embereket, hogy büszkén előreszegett állal fogadják a pofonokat (00:10, 01:22, 01:30, 03:07). Mert az rendben van, ha valaki az utolsó tizedmásodpercben elhúzza a fejét, de ezek a fiúk egyáltalán nem erre készülnek.

A kontrollról pár poszttal korábban írtam. Ugyan el lehet szórakozni azzal, hogy megmutatjuk, a másik hiába erőlködik (01:56), valójában semmi eredménye, de ha nem kontrolláljuk az ellenfelet, és ő észreveszi ezt, elég csúnya lehet a vége (02:11).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)