A XIX. század végén többféle sportot integráltak az iskolai oktatásba. Számos sport született azzal a céllal, hogy a lehető legjobban segítsék a korabeli iskolarendszer által preferált célokat: a csapatmunkát, a versenyt, a taktikai készségek kifejlesztését, a bátorságot, a testi-lelki állóképességet. Mindebben nem nehéz felfedezni az ipari-társadalmi előnyük boldog tudatában terjeszkedő kapitalista birodalmak ideológiáját.

Aztán, ahogy lassan megszűnt a nyugati társadalmak hegemóniája, úgy üresedett ki a nyugati sportok szellemisége is. A világ átalakult, és ezzel egyidejűleg korszerűtlenné vált a sport szellemi háttere. A sport eszközből cél, megmérettetésből versengés, játékból munka, szórakozásból szórakoztatás lett. A versenysport ma már a szórakoztatóipar legjövedelmezőbb ágainak egyike.

Ahogy erodálódott a sportoktatás eredeti szerepe, fókusza egyre inkább az emberi teljesítmény maximalizálására tevődött át. Ezek centiméterben, másodpercekben, gólokban mérhető eredmények. Miközben az élsport mind jobban összefonódott a legkülönfélébb tudományágakkal, az iskolai testnevelés oktatás egyre inkább elveszítette kapcsolatát azzal a pedagógiai rendszerrel, amelynek eredetileg szerves része volt.

A sportoktatás lecsupaszodott az „ép testben ép lélek” jelszavára, ami célkitűzésből kijelentéssé vált. A testnevelés célja a testedzés maga – később már ez se: csupán a testedzés iránti érdeklődés felkeltése lett. Senkiben sem merül fel, mire tanítanak ezek a sportok. Nem érezzük, hogy a fair play eszménye a törvény előtti egyenlőség elvéből fakad, és valójában a képességek minden zavaró körülménytől mentes összemérésének tiszta terepe.

Nem tanítjuk meg, milyen képességekkel lehet legyőzni a nyers erőt, se azt, hogyan használhatja az ember a lehető legoptimálisabban saját adottságait. Egy hatékony mozdulatot nem elég bemutatni: ha nincs mögötte pedagógiai szándék, az önismeretre való nevelés igénye, nem alkot szerves egységet az iskolában kapott más ismeretekkel, akkor olyan légüres térben lebeg a testedzés, mint ahogyan most teszi.

A sportoktatás a XIX. század végén még a polgári társadalom értékeinek megtestesülése volt. Később egyre inkább lecsupaszodott a leendő katonák fizikai képességeinek fejlesztésére – aminek egyik legtisztább formája a Levente mozgalomban érhető tetten. Ez a hagyomány bukkan föl a cserkészetben, illetve úttörőmozgalomban is, de az általános hadkötelezettség megszüntetésével az iskolai testnevelés az utolsó hagyományos társadalmi kapaszkodóját is elveszítette.

Nem véletlenül fordulnak nagy tömegek a szabadidősportok felé. A szabadidősport az egyéni fejlődés, az önismeret külső teljesítménykényszertől mentes terepe. Mint ilyen, sokkal inkább megtestesíti a mai nyugati egyéni szabadság eszményét a nagy szövetségekbe tömörülő, hagyományos sportoknál.

A modern testnevelés oktatás ezt a trendet követve fordul az egészségnevelés felé, ami kétségkívül sokkal hatékonyabb, mint ha a professzionális sportok irányába igyekeznének terelgetni a diákokat. Ugyanakkor látni kell, hogy a jelenlegi testnevelés oktatásnak érintőleges kapcsolata sincs a többi tárggyal, arról meg végképp nem lehet beszélni, hogy az oktatási-nevelési rendszer szerves részeként jelenítené meg anyagában és módszertanában az iskolarendszer céljait.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)